*Mia szemszöge*

- HOGY MI?! - emeltem meg a hangom mire Ötös kissé összerezzent. - Honnan? - vettem kicsit visszább a hangomból.

-Hát...amikor elmentem a bizottsághoz eszembe jutott a dolog. - sóhajtott és leült mellém. - Aztán még mielőtt elküldték volna a másik énemnek a papírfecnit elolvastam.

- Várj! - állítottam meg. - Rá volt írva?

- Igen, viszont..-

- De akkor tudnod kellett és kell is, hogy mit követtek a szüleim. - vágtam megint a szavába ingerülten.

Ha rá volt írva, akkor már a kezdetektől tudnia kellett. Vagyis lehet hazudott?! Bár miért tette volna? És akkor most miért mondaná el? Ahjj az Isten verné meg ezt a sok kérdést.

- Elmondanám, ha nem vágnál folyamatosan közbe. - mondta indulatosan majd ideges arcomat elnézve visszafogottabban folytatta. - Szóval... Akkoriban nem igazán érdekelt ki mit tett a biztonság ellen. - vakarta meg zavartan a tarkóját.

- Vagyis nyugodt szívvel ölted meg azt a sok embert akik lehet nem is voltak vétkesek, vagy netán egy apró hiba miatt került rájuk a célkereszt?! - kerekedtek el a szemeim.

Eszem megáll. Emberek életét ontotta ki és nem is tudja, hogy mit követtek el?! Hogyan tudott így élni? Nem volt bűntudata? Nekem biztosan lenne.

- Azért eltúlzod a dolgokat egy kicsit. - sóhajtott ismét. - Akik felkerültek a bizottság "halállistájára" - imitált idézőjeleket -, azok egyáltalán nem voltak ártatlanok.

- Kennedy se? - vontam fel a szemöldököm, miközben karjaimat összefontam magam előtt.

- Jó, sok dolgokról nem tudtam azt be kell valljam. Viszont tényleg értettek az idő rendbetartásához és kész.

- Szóval a szüleim sem voltak ártatlanok. - nyögtem ki nagy nehezen a torkomban felgyülemlő gombóc miatt.

- Biztos tudni szeretnéd? Mivel emlékszem egyszer mondtad, hogy lehet jobb lenne ha a szüleid emléke "tiszta" maradna.

Na igen... Sokat gondolkoztam akkoriban rajta és arra a következtetésre jutottam, hogy így lesz a legjobb ha nem tudom meg soha. Mégis gyakran feljött újra és újra. Az ember pedig kíváncsi teremtés, bár ha a szülei gyilkosságának indokát szeretné megtudni...az teljesen más tészta.

- Azt hiszem tudni szeretném. - túrtam a fülem mögé egy kósza tincset zavartan.

Biztosan? Biztosan akarom tudni? Tudom jól, hogy Ötös az örökkévalóságig elrejtené előlem az igazságot. Mégis ott motoszkál a fejemben a gondolat.

- Akarom tudni miért kellett erre a sorsra jutniuk nekik és nekem is. - határoztam el magam, de közben a kezem úgy remegett mint a nyárfalevél.

*Ötös közelebb jött hozzám és megfogta a kezem, hogy ezzel is egy kicsit megnyugtasson*

- Tudod mivel foglalkoztak? - kérdezte mire nekem összeszaladt a szemöldököm a kérdéstől.

- Már hogyne tudnám. Apa egy cég aligazgatója volt, anya pedig egy laboráns ugyan abban a cégben. - válaszoltam.

- Viszont a cég nevét nem tudod, ugye? - nézett rám aggódva egyben kíváncsian, mire nekem nagyot kellett nyelnem.

Soha nem mondták. Engem pedig igazán nem is érdekelt. Jó életünk volt, így azt hittem valami puccos cégnek dolgoznak éjjel-nappal, hogy mindenem meg legyen. Munkába menet sem láttam soha őket mivel korán mentek el mindig, és soha nem is mentem velük hisz be se engedtek volna feltehetően.

- N-nem... - remegett meg a hangom.

- Mia....a szüleid a biztonságnál dolgoztak. - ejtette ki a szavakat Ötös, de mind hiába, mert nem igazán jutottak el az agyamig.

- Tessék?

- Miután kiderült, hogy árulás miatt lettek célpontok megkerestem az aktájukat. Mind a kettőjüknek ott volt a neve és egy kép róluk az összes adatukkal együtt.

- Azt tudod, hogy miért árulták el a biztonságot? - kérdeztem a kezemet kivéve kezei közül, majd tapasztaltam, hogy a remegés még mindig nem szűnt meg.

- Nem... - sóhajtott.

- Vagyis akkor tényleg ott dolgoztak. - motyogtam magam elé és éreztem ahogyan a könny először a bal, majd a jobb szemembe szökik.

Nem lehet.... Soha nem adtak rá egy jelet se. Bár honnan is tudattam volna?! Nem ismertem a biztonságot akkoriban, szóval nem is tüntetett fel semmi se. Pusztán a tény, hogy a szüleim úgyszintén gyilkosok lehettek elfojtotta bennem az összes levegőt.

- De abban nem hazudtak, hogy mit tevékenykedtek. - folytatta. - Az anyukád tényleg a laborban dolgozott, viszont apukád...

- Ügynök volt. - mondtam ki, a szememből pedig a könny kifutott és lassan, de biztosan lecsordult az arcomon.

A keserű felismerés gyorsan futott át rajtam, a fájdalom pedig már mindenhol jelen volt a testemben. Kimondhatatlanul fájdalmas hallani, hogy a szeretett, őszinte, kedves szüleid végig hazudtak az egyszem lányuknak. Jó, az sem lett volna jó, ha azzal indítják a születésem utáni napokat, hogy elmesélik a fegyverek, a gyilkolás és még kitudja, hogy mi fondorlatait. Egyáltalán mióta lehetnek benne? Születésem előtt is már? Vagy utána csöppentek bele amikor én már a kiságyamban feküdtem? Vagy amikor megtanultam biciklizni?

- Mia! Figyelj ez nem annyira...-

-  ...rossz? -fejeztem be a mondatát, mire bólintott. - Pedig rossz. Hihetetlenül rossz. Az egész eddigi életem egy nagy átverés volt, abba pedig egyenesen vérlázító belegondolni, hogy ennek kitettek. Ennek a hihetetlen veszélynek. És persze magukat is. - emeltem fel a fejemet a fiúra aki lesajnáló tekintettel jutalmazott minden percben.

- Sajnálom Mia. - fúrta a tekintetét a könnyes szemeimbe Ötös és már nyúlt is volna újra a kezemért, mire én hirtelen elgondolásból elrántottam.

- Magamra hagynál egy időre? - húztam fel magam elé a lábaimat és szorosan átöleltem őket.

- Ugye nem gondolod, hogy ilyen állapotban egyedül hagylak? - ráncolta össze a homlokát.

- Ötös egyedül szeretnék maradni! - lettem egyre ingerültebb, majd már csak azt vettem észre, hogy lassan már kiabálok.

Nem akartam, hogy tovább sírjak előtte. Gyenge vagyok. Tudom ezt a helyzetet most mindenki meg tudja érteni. De én akkor is egyedül akarok lenni. Egyes egyedül a gondolataimmal.

- Rendben... - állt fel nehezen az agyamról. - De hamarosan vissza jövök, mert...-

- Nem lesz bajom Ötös. - kúsztam feljebb magam az ágyon, hogy aztán a sok díszpárnában elrejthessem az arcom.

- Akkor is majd megnézem mi van veled... - sóhajtott már a sokadik alkaromra, majd elteleportált a szobából.

Megint miért nem hallgattam magamra? Miért kellett megtudnom? Miért kellett ilyen kicseszettül elcsesznem a dolgokat?! Nem kellett volna megtudnom. Én hülye...most már csak ez fog eszembe jutni róluk. Semmi jó emlék semmi. Marad a nyomor amit az elvesztésük után tapasztaltam.

*arcomon most már egyre több könnycsepp jelent meg, amiket én hanyagul hagytam végigcsorogni még a nyakamon is*

Elárulva érzem magam. A szeretteim akiket teljes szívemből szeretek elárultak. Miért voltak a biztonságnál? Miért mentek bele?! Hogy tehették ezt az életünkkel?

Huuuh, hát ez a rész egy nagy pofon volt az élettől az szent. Szegény Mianak ezt az egészet megérteni és elfogadni....nagyon nehéz lehet majd. A szülei titkolózását is meglehet érteni, hisz nem akarták saját lányuk előtt szörnyetegnek bemutatni magukat. Ebben a részben egy régi kérdés megválaszolására jutott sor, viszont ennyivel még nincsenek lezárva a múlt rejtélyei és gyötrelmei.
Ha tetszett nyomjatok egy ⭐-ot és találkozunk a következő részben.