*Mia szemszöge*

- Jó reggelt! Indulnunk kell. - keltettem fel Ötöst aki hihetetlen pózban aludt.

Istenem milyen édesen szuszog.
De azért ideje felkelni. Sok a dolgom ma és nem hagyhatom itt, mert ha a főbérlő meg tudja, hogy itt aludt mind a kettőnket ki rak.

- Remélem ezután az éjszaka után csontkovácshoz vagy temetőbe indulunk. - nyújtózott egy nagy reccsenés kíséretével.

- Ez tényleg nem hangzott túl jól. - utaltam a reccsenésre. - Mennem kell a fánkozóba. - fésültem meg a hajam a tükör előtt.

- Nem azt mondtad, hogy el jössz velem Elliotthoz?

- Munka után. - sóhajtottam.

- Őszintén nem értelek... Miért nem hagyod ott a fánkozót? Amit a tegnap hallottakból felfogtam az az, hogy nem szeretsz ott dolgozni. - igazítottam meg magamon az egyenruhát.

- Igen, ott fogyasztani sokkalta könnyebb mint ott dolgozni. - húztam el a szám. - De George kedves volt velem és nem hagyhatom hirtelen cserben csak, mert megjelentél 3 év után...

- Nagy gondok vannak azon kívül, hogy 1963-ban ragadtunk. - lettem ingerült. - Nem tudsz még mindent, a többiek pedig nálad is kevesebbet.

- Nem várhat a műszak végéig? - túrtam türelmetlenül a hajamba.

- Mia nem várhat tovább! Meg kell keresnünk a többieket és haza kell mennünk. - kelt ki magából dühösen.

- Jó...akkor beteget jelentek. - kaptam fel a táskám dühösen és kitrappoltam az ajtón.

Tuskó. Jó általában mindig fontos dolog amin ő ügyködik. De akkor is biztos várhat egy kicsit. Fontos nekem a munka és igen szeretném látni Allisonékat de ez nem jogozza fel Ötöst, hogy így viselkedjen. Lehet a semmin kapom fel a vizet, nem tudom. Csak azt, hogy 3 évig nyugodt életem volt. És már egy megszokott környezetem. Erre egyszer csak megjelen és összekuszál mindent megint. El is felejtettem ennyi idő alatt milyen személyiségű is.. Hah de már úgy is mindegy milyen ember. Teljesen mindegy.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Ötös szemszöge*

Micsoda egy hárpia. Ha én azt mondom nagy gond van akkor tényleg nagy gond van. És ezt a nagy gondot egyedül meg se tudom oldani feltehetően, szóval kell a drágalátos családom.

- Ötös! - kiáltott fel Elliott boldogan mikor a vissza értem. - Ki a vendég?

- Mia ő itt Elliott. - mutattam a flúgos fickóra. - És Elliott ő itt Mia. Valamilyen szinten a családom egyik tagja.

- Igen tudom a kedves kislány. - legyintett Elliott. - Nagyon örvendek a találkozásnak. És remélem ön is békés szándékkal érkezett a bolygónkra. - mosolygott.

*Mia értetlenül rám nézett mire a fejemre mutattam, hogy ott könnyen választ kap*

"Elliott azt képzeli idegenek vagyunk és békés szándékkal vagyunk itt."

- Oh jaa igen... - fogott kezet vele Mia miután megértette a dolgok rendjét.

Ah kell egy kávé.

- A többiekről van hír? - kérdeztem miközben a konyhába mentem kávéért.

- Senki se jött vissza már két hete a mai nappal együtt. - felelt Elliott.

- Akkor semmi hír Allisonról, Klausról és a többiekről? - ült le Mia a kanapéra idegesen.

- Egyedül Luther aki "játssza a végig sértett" szerepet. - forgattam meg a szemem és Mia mellé ültem. - Tessék. - adtam a kezébe a kávét.

- Köszönöm. Szóval meg mondanád mi az a nagy gond? - kérdezte Mia.

- Elliott magunkra hagynál? - fordultam az említett férfi felé aki minden moccanásunkat követte szemével.

- Jaa, persze. - hagyott minket kettesben.

- Flúgos egy fickó. - jegyezte meg Mia kuncogva.

Jajj ezek a kuncogások...

- Az. Szóval... - fújtam ki élesen a levegőt. - Nem kerültük el igazán az apokalipszist.

- MI?! - áll fel hirtelen Mia a kanapéról felemelve a hangját. - Mi a fenét csináltál?!

Nem is vártam jobb reakciót. Szokványos már, hogy minden az én hibám. De meg értem a kiakadás tárgyát.

- Nem csak magunk kerültünk ide vissza hanem hoztuk magunkkal a világ véget is. - hajtottam le a fejem.

- De ezt hogy?! - ült le vissza nehogy rosszul legyen.

- Elképzelésem sincs. De meg kell állítanunk vagy ha nem is megy el kell innen tűnnünk.

- És van valami terved?

- Újra időt ugrani szörnyen kockázatos. - ráztam a  fejem. - Most éppente mint látod nem a világ vége után vagyunk hanem a régmúltban, szóval valami más megoldást kell találnunk.

- Tökéletes. - mondta szarkasztikusan. - Ugye nem azt akarod amire gondolok?

De pontosan azt. Pedig nagyon nincs ínyemre a dolog, de ha csak ezzel tudom meg menteni őket akkor hát legyen.

- Csak a legvégsőbb esetben tenném jól tudod. - sóhajtottam. - Ha nem sikerül meg akadályozni, alkut kell vele kötnöm.

- De ugye tudod, hogy ez marha veszélyes és nem akarom, hogy...-

- Hogy vissza csábítson? - fejeztem be a mondatát. - Nyugodj meg ez semmilyen körülmény között nem fordulhat elő.

- Akkor fel kell kutatnunk a többieket.. - állt fel ismét. - Akkor hát ne vesztegessük azt a kevés időnket.

- Elliott! - kiáltottam a férfinak aki a fürdőszoba irányából jött.

- Igen? - sietett oda hozzánk mint egy kiskutya.

- El viszem a kocsit majd valamikor jövünk. - mondtam és elhagytam a házat.

- Te is mész? - fordult Mia felé.

- Ja, oh igen persze. - kapott észbe majd rohant is utánam.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Mia szemszöge*

Csendesen ülünk a kocsiban. Egyikünk se szólal meg. Őszintén nekem nincs is kedvem. Nagyon akarok Allisonékkal találkozni, hisz nagyon-nagyon rég láttam őket. De hova megyünk most? Nem is osztotta meg velem Ötös.

- Hol kezdjük? - kérdeztem rá se emelve a tekintetem.

- Luther. - válaszolt röviden.

- Miért pont ő?

- Szerinted? Sorban megyünk. Nem akarok senkit se kihagyni. - fordult felém egy gúnyos mosollyal.

Most megint mi az Isten baja van?!

- Most mi a bajod? - vontam fel a szemöldököm mérgesen. - Egyszerű kérdés volt.

- Igen Mia bocs... - tűrt a hajába. - Csak ideges vagyok, mert majdnem az egész családom hollétéről nem tudok és még az apokalipszist sem akarom elszúrni.

Istenem akkor csak azért bunkó, mert aggódik. Annak ellenére, hogy nem igazán van oda meg vissza a családjáért mindent megtesz értük.

- Nem fogod.. - mosolyogtam rá biztatóan. - Most itt vagyunk mindannyian és megoldjuk.

- Miből gondolod? - nevetett fel hisztérikusan. - 13 évesen elrontottam mikor nem hallgattam az öregre. 58 évesen elrontottam egy számítást így bele kerültem a 13 éves testembe. Elrontottam az apokalipszist amit Vanya okozott. És elrontottam a teleportálást is így most az egész családom 1963-ban van ki tudja hol. - lett egyre ingerültebb.

- Ötös! - állítottam meg mielőbb tovább folytatja. - Túlzol. Ezek közül egyáltalán nem mind a te hibád. Jó, követtél egy dolgokat de mindenki ezt csinálja.. - álltunk meg a piros lámpánál.

- De én nem vagyok mindenki. - motyogta dühösen.

Ez igaz. Ő sokkalta jobb mindenkinél.

- Engem meg találtál, Luther is. Akkor a többieket sem lesz nehéz. - tettem a vállára a kezem biztatóan. - Legyél egy kicsit pozitív.

- Téged nem is kerestelek. Pusztán egy kávét akartam. - húzta el a száját.

- Az most mindegy. - forgattam meg a szemem mosolyogva. - Sikerülni fog?

- Ah sikerülni fog.. - fújta ki a benntartott levegőt majd húzott ő is egy halvány mosolyt.

*ezzel tovább is hajtottunk keresve a család többi tagját*

Szegény Ötös kicsit kiborult.. 😬😅 De vajon hol fogják megtalálni a többieket? Hogyan lesz újra egyben a család? És a románcok mikor fognak tisztázódni? 😏
Ha tetszett nyomjatok egy ⭐-ot és találkozunk a következő részben.