*Mia szemszöge*

- Mia jól vagy? - állt fel a kanapéról Allison aggódva.

- Jól vagyok nyugi. - mosolyodtam el egy kicsit még mindig Ötös karjába kapaszkodva.

- Annyira ránk ijesztettél te lány! - jött oda Klaus egy nagy ölelésbe vonva.

- Sajnálom ha nagy aggodalmat okoztam ezzel a nem is tudom mivel.. - néztem bocsánatkérően szét a szobában.

Luther a fotelben ücsörgött. Diego pedig a szoba másik pontján állt. Vanya gondolom otthon van. Ő is a városban lakik azt mesélte Allison de nem szívesen tartózkodik itt.

- Jaj Mia! Ezért ne szabadkozz! Rosszul lettél mindenki megérti. A lényeg, hogy nem esett nagyobb bajod. - simogatta meg a hátam.

- Szerintem ülj le! - indult el velem Ötös a kanapé felé. - Nem vagy még igazán jól.

- Anya nem tudta meg mondani mi a probléma. - sóhajtott Allison és le ült mellém. - Emlékszel valami fontosra?

- Nem, pusztán mentem az utcán és... - hirtelen elhallgattam.

A férfi. Neki mentem annak a férfinak. Utána kezdődtek a hangok. Biztos valami köze van hozzá!

- Mi az? - nézett rám ijedten Allison.

- A férfi.

- Milyen férfi? - nézett le rám Ötös. - Nekem nem meséltél semmilyen férfiról.

- Most ugrott be.. Ahogy mentem neki ütköztem egy férfinak. Egyiken se figyeltünk ő pedig éppen telefonált. De azt tudom, hogy utána kezdődtek a hangok.

- Hangok? - nézett értetlenül mindenki Ötösre.

- Hah..Mia hangokat hallott miközben történt ez vele. - magyarázta Ötös.

- Megbolondult? - jött a kérdés Diegotól.

- Diego! - rivallt rá Allison. - Biztos nem csak a sokk lehe.. -

- Nem sokk volt. - közölte Ötös. - Nem tudom mi lehetett. De megígértem, hogy kiderítem. Amint el intéztem a dolgom.

- Miért nem avatsz bele a dolgodba Ötös? - kezdte megint Luther.

- Mert nem tudnád felfogni azzal a parányi agyaddal. - fordult felé dühösen Ötös.

- Fiúk ez ne most! - mondta Allison. - Figyeljünk Mia állapotára hisz nem lenne jó ha.. -

- Allison..megint... - szólt közbe Mia miközben össze szorította a szemeit.

"Meg fogom tudni a titkod!"

"Istenem ezekhez kell még egy pohár."

- Mia figyelj nagy levegő! - hajolt le hozzám Ötös. - Csak lélegezz mélyeket és összpontosíts a hangomra!

*mindenki síri csendben figyelte a lányt aki most is küzdött bizonyos hangok ellen*

"Valamit csinálj már Ötös gyerünk!"

- Nem megy! - csordult ki egy könnye. - Ne beszéljetek egyszerre!

- Mia csak én beszélek és te! - fogta meg a másik kezem Ötös.

"Nem lesz semmi baj vele! Semmi baj nem lesz.."

- Nem mind egyszerre beszéltek! - a szobában mindenki ijedten pillantott a másikra.

- Nyisd ki a szemed és nézd meg! - el kezdtem nyitogatni a szemem Allison tanácsára mire csillapodott a hang.

És tényleg. Azt láttam, hogy mindenki ijedten figyel mégis a szájuk nem mozog.
Akkor mik ezek a hangok? Pedig esküszöm, hogy ők azok! Beszélnek de..ajjj ez szörnyen bonyolult még elmondani is.

- Van egy elméletem. - Állt fel Ötös. - Senki ne jöjjön fel a szobájába! - mondta a többieknek majd megfogta a karom és felteleportált.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Ötös szemszöge*

Az elméletem szerint jobbnak kell lennie, ha mondhatni egyedül van. Ha nem válik be akkor nem tudok mást elképzelni mint ok.

- Huh.. - sóhajtott Mia megkönnyebbülten.

- Elmúlt? - emelte rám a tekintetét.

- Igen... - ült le az ágyra és hátra dőlt. - Honnan tudtad?!

- Szerintem akkor nincsenek a "hangok" - imitáltam idézőjeleket - ha körülbelül egyedül vagy. - ültem le mellé.

- Köszönöm! - sóhajtott ismét. - Ilyenkor borzalmasan fáj. Mintha mindenki.. -

- Gondolatát hallanád. - fejeztem be a mondatát.

- Igen. - döbbent le. - Tudod miért lehet?

Van egy tippem..

- Azt hiszem tudom. De nem biztos. És ez eléggé veszélyes is szóval nem biztos, hogy... -

- Tudunk valamit tenni ezzel?! - vágott közbe. - Tudom nem vagy egy tudós, sem egy orvos de ez nem mehet így tovább. - állt fel.

- Mia azt hiszem tudom mi a probléma. - nézett fel rám. - De ez csak egy feltételezés.

- Hah csak mond már! - lett egyre ingerültebb.

- Elsőnek ki kéne próbálni. Nem akarlak felzaklatni úgy, hogy nem is biztos amire gondolok.. - sóhajtottam. - Tudom furán fog hangzani de koncentrálj rám!

- Hogy érted, hogy rád?! - nézett rám értetlenül.

- Csak szimplán rám. Arra, hogy mit érzek, hogy mit mondok és még sorolhatnám. Pusztán csendesíts el mindent ami a fejedben van és koncentrálj rám! - ismételtem el magam.

- De mi van ha.. - kezdett bele de én be fogtam a száját.

- Csak rám! Nem lesz semmi. - nyugtattam. - Ha nem az amire gondolok akkor majd kiderítem. De most csak koncentrálj rám!

*erre már csak bólintott majd miután el vettem a kezem vett egy mély levegőt és le hunyta a szemét*

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

*Mia szemszöge*

Nehéz volt megérteni, hogy mit kér tőlem Ötös. Vagyis inkább nehéz volt alkalmazni. Ahogy lassan veszem a levegőt szinte hangtalanul, próbálok minél jobban koncentrálni rá. Vagy mit csinálni. Az a baj, hogy nem tudom, hogy is kéne tennem a dolgokat. A feladat el jut az agyamig mégsem tudom mit kéne tennem. Csak csendesen ültem.

- Nem koncentrálsz.. - sóhajtott Ötös ki rázva ezzel az elmélkedésemből.

- Én próbálok de egyszerűen nem tudom mit kéne tennem. - akadtam ki.

- Csendesíts el mindent! Mármint a gondolataidra gondolok ezzel. - egészítette ki. - Próbáld újra!

- De az ember fejében mindig van valami amin "kattog" vagy netán idegeskedik. - tördeltem az ujjam miközben Ötös szüntelenül figyelt.

- Tudom, de ha igaz az állításom akkor neked nem kéne minden pillanatban.

Hát eszem meg áll. Miért nem lehet inkább el mondani. Kétlem, hogy valami betegségem lenne. Sőt biztosan nem az.

- Miért nem mondod szimplán el?! - túrtam bele a dús hajamba. - Úgy lehet könnyebb lenne ha tudnám mit kéne tennem.

- Mondom, hogy nem akarlak vele felzaklatni! - állt fel idegesen. - Csak próbáld meg még egyszer!

*ismét nagy levegőt vettem és behunytam a szemem. Próbáltam nem gondolni tényleg semmire. Pusztán Ötösre. Szépen lassan el csendesedett körülöttem minden. A lélegzetvételünket is alig hallottam, viszont valami mást igen. De nagyon halkan, annyira, hogy semmit se tudok ki venni belőle. Majd hangosabb lett aztán még hangosabb és a füleimhez kapva össze szorítottam a szemeim*

- Mia! Nyugi, nyugi! - tette kezeit az arcomra ezzel "felkeltve" a gondolatokból. - Hallottál valamit?

- Igen! Nem is valamit, hanem valakit! - hajtottam le a fejem miközben éreztem, ahogy a szemembe könny gyűlik.

- Kit? - kérdezte az előttem ülő fiú aki nem volt annyira megrémülve ellenben velem.

Nem az nem lehet. Lehetetlen. Inkább hinném el, hogy megbolondultam. Valami bajom lehet biztos. Az éles fájdalom miatt még mindig fáj a fülem de már nem annyira mint elsőnek. Egyszerűen félek. 

- Téged. - néztem fel rá rémesen ijedten  miközben éreztem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon.

Ajajj mik lesznek még itt. 🤭 Tudom, tudom nagyon gonosz vagyok hogy mindig a legizgalmasabb pillanatoknál fejeződnek be a részek... 😅
Ha tetszett nyomjatok egy ⭐-ot és találkozunk a következő részben.