Napok teltek, s lassan egy hét is, amióta találkoztak. MinHo csak ott kopogtatta ujjai az asztalon, miközben az előtte lévő laptopon két oldal volt megnyitva. A lány profilja és a könyves cég oldala. Egyszerűen nem tudta eldönteni hogy mit is tegyen azért hogy valahogy újra láthassa Anasztáziát. Írjon rá? Ha rá is írna, akkor vagy letiltja mert perverznek véli vagy gyanakodni fog. Ha megint rendel az oldalról és megint nem jelöli be az előreutalást, akkor is feltűnhet a lánynak, vagy rosszabbik esetben más jön ki. Mégha volt is pénze, nem akarta elpazarolni egy veszett ügyre és az idejét, sem az érzelmeit nem akarta pattanásig feszíteni azzal, hogy láthatja újra, aztán mégse. Akárhogy is nézte, a legveszélyesebb ötlet tűnik a legjobbnak. Rá kell írnia. De mit kéne mondania?! Ha úgy beszél vele mint egy koreai nővel, biztos hogy sértésnek veszi. Milyen stílusban írjon neki? Vicces? Vagy esetleg elegáns vagy úriember módjára? Bár lehet hogy öregnek fogja tekinteni és az is lehet hogy ő kiesett már a lány életkor limitéből. Lehet hogy MinHo értett a nőkhöz, de azok csak koreaiak voltak. Ez volt az első eset amikor egy külföldi lányt szemelt ki magának. Tudta mi kell a koreai nőknek, mivel veszi le őket a lábukról és hogy mivel szerethetnének bele... De leginkább a pénzébe és a kinézetébe szerettek bele. Egy férfi aki jól néz ki, igen tehetős, de a gyermeke nevelőanyja még csak gondolatban sem akar lenni. Senki vem volt hajlandó arra hogy akár a gyerekkel össze is barátkozzon vagy egyáltalán szívességből elvigye a bölcsibe. Lehet hogy mind szépek voltak, de egyikben sem volt meg az, ami őket összetarthatta volna. Ha tartós kapcsolatot akart egy nő, el kellett fogadnia a gyerek tényt...

...

MinHo fia sok nőt látott rövid kis élete során akár megfordulni is a házban, de egyiket sem kedvelte. Mindben volt egy fajta taszítás és undor, ami a kisfiúból féltékenységet váltott ki. Akart egy anyukát... Teljes szívéből vágyott rá... Bár nem volt teljesen tisztában a dolgokkal, de csoporttátsainál mindig látta az anyukáikat ahogy kedvesen és szeretetteljesen néznek rájuk, s védelmezik őket akár az életük árán is. Ő is ezt akarta... Szeretni egy ilyen nőt aki ugyan úgy néz rá mint ő rá, és a szerető anyukája lehet aki apukáját is mindennél jobban szereti. Születésnapjára, karácsonykor, szilveszterkor is ezt kívánta...

...

"Szia"

Írta be ezt a kis szót, de ujjait azonnal levette a billengyűzetről és ropogtatni kezdte azokat. Ez nem elég... Vagy igen? Kezdésnek nem rossz. Legalább nem ront rá egyből mondatok százaival amivel magát hozná kínos helyzetbe. Remélte hogy azért emlékszik rá... Szembenézve a következménykkel, mindent számításba véve, nyomott rá a küldés gombra, de egy pillanatra megbánta és már a másik tervet akarta megvalósítani. "Nincs visszaút"... Ismételgette magában, miközben folyamatosan a beszélgetést nézte, várva hogy a lány válaszoljon neki, de nem történt semmi. Dolgozik, biztos hogy elfoglalt... Vagy számára rosszabbik esetben a barátjával van, amitől meghátrált. Nincs semmilyen kép megosztva arról hogy bárkilye is lenne, és még a maroknyi ismerőseinél sem látott semmit.

Óráknak tűnő percek után, csippamást hallott, ami azonnal kizökkentette gondolatai viharos tengeréből, majd szemeit azonnal a képernyőre vezette. Üzent!

Szia

Nem tudom hogy emlékszel-e rám, de múltkor....

Kezdte leírni a mondatot, de azonnal ki is törölte. Baszki, mit írjon!

Te vagy az akinek a múltkor egy kávét ígértem? ☺️

Írta a lány, mire megkönnyebbülve hátradőlt a székében. Legalább nem ő neki kellett felemlegetnie.

Igen. Szeretném megkérdezni hogy mikor volna időd erre a kis kávézásra?☺️

Mikor lenne jó neked?

Hozzád igazodom

Holnap délután megfelel? Olyan 3 fele?

Tökéletes! Majd idejössz vagy elmenjek érted?

Holnap arra felé lesz fuvarja a kiszállítónknak, majd megkérem hogy dobjon ki nálad, ha úgy jó.

Persze, csak szólj mielőtt jössz és én is előkészülök

Rendben☺️ már nagyon várom

Egy hatalmas mosollyal az ajkain írta le az utolsó mondatot, és örömében felordított volna, de mivel fia már aludt, így inkább a levegőbe boxolt egyet. Találkoznak! Mindennek tökéletesnek kell lennie! Könyve illőnek kell lennie... Megérdemli...

...

MinHo a mosdó tükre előtt állva, igazgatta meg haját, és zakóját, miközben kereste magán a hibákat, amiket még idő előtt rendbe kellett hoznia. Sehol egy folt a ruhán, sem egy kósza szőrszál. Simára borotvált arc, tökéletesen beállított haj. Mindenén átment ezerszer, megbizonyosodva arról, hogy mindfen tókéletes a mai randevúra. Ha minden jól sikerül, akkor megkaphatja a lányt. Valamiért most jobban izgult, és nem tudta volna megmagyarázni hogy miért. Sok nővel randevúzott már, és sokkal találkozott élete során és amióta is hogy egyedülállóvá vált. Tudta mi kell a nőnek és tudta hogyan csábítsa el őket, de valahogy most nem arra gondolt hogy ő most a tökéletes, és bármi van, ő kielégiti a másik személy vágyait, akár szexuális aktus nélkül. Most viszont azt érezte, hogy nem elég tükéletes és bizonytalan... Ő! A férfi aki eddig bárkit megkapott akire végyott, az most bizonytalan egy olyan nő miatt, akivel most fog életében másodjára találkozni... Csak arra tudott gondolni, hogy nem hátrálhat meg, és meg kell szereznie magának... Egy óra... Egy óra múlva találkoznak... Hova vigye el? Abban biztos volt, hogy nem hagyja hogy a lány fizessen, hiszen ő a férfi. De... Mivan ha megharagszik rá emiatt... Hiszen a múltkor is a lány hívta meg őt... Azt sem tudta hogy a lány kultúrája szerint ez illene-e... Akkor... Egy stílusos, mégis jó árban lévő helyet kell keresnie. Nem szabad csillogtatnia a vagyonát, sem elsőre elijeszteni magától...

...

Egy óra múlva, a férfi telefonja rezegni kezdett, melyről azonnal tudta, hogy Anasztázia már itt van a közelben. Eljött a pillanat, mindennek tökéletesnek kell lennie. Gyorsan elment még a saját kis mosdó helyiségébe, ahol a tükörben még egyszer utoljára leelenőrizte magát. Makulátlan. Sikerülni fog! Biztatta magát.

Megfogva kulcsait, szelelt ki az irodájából, majd bezárva azt, sietett le a hallba. A liftben még utolsókat simított ruháján, és ahogy kinyílt az ajtó, szemeivel azonnal keresni kezdte azt a vörös hajkoronát, de nem látta sehol... Mindenhol csak fekete fürtöket vélt felfedezni. Hol lehet?... Rápillantva még egyszer az üzenetre, ellenőrizte le, hogy a másik fél hol lehet. De... Elvileg itt kellene lennie... Gyorsan bepötyögve egy " hol vagy?" üzenetet, pillantott fel újfent, és abban a pillanatban meglátta a lányt, aki az épület előtt állva, várt rá. Zsebre dugva telefonját, sétált ki hozzá, miközben le sem vette róla a szemeit az előtte várakozó szépségről. Szűk, fekete szoknyát viselt, ami a térdei fölött ért véget és rálátást engedett csupasz, karcsú lábaira, melyek előtt legszívesebben leborult volna. Fehér blúza, betűrve szoknyájába, elegáns kisugárzást árasztott magából, főleg a fekete magassarkúval a lábain, melytől így sem érte el, hogy sokkal magasabb legyen, melyen Minho jót mulatott.

Ahogy Anasztázia elé ért, azonnal egy hatalmas mosollyal fogadta.

- Szia, sokat vártál rám?- kérdezte egyből a férfi.

- Szia. Nem, dehogy - ellenkezett azonnal - Egy ilyen épület tetjéről lejutva, ennyi ember mellett, nem két perc - mondta nevetve, ahogy próbálta megmagyarázni.

- Hogy-hogy nem bent vártál?

- Nem szeretek úgy bemenni valahova úgy, hogy nem igénylem annak a cégnek a szolgáltatásait, meg múltkor is picikét csúnyán nézett rám a recepciós, szóval félek bemenni - nevetett zavartan, miközben megrántotta vállait. MinHo nem érzett a lány hangjában semmi haragot az egyik munkavállalója iránt, melyet díjazott, de egyben mérges is lett a nő vislkedése miatt.

- Bocsánat, remélem nem sértett meg nagyon. Majd beszélek vele - jelentette ki, de Anasztázia nemlegesen megrázta a fejét.

- Nem kell - mosolygott rá, olyan megnyugtatóan, hogy a férfi szíve meglágyult... Túl kedves és angyali ő ide... - Inkább menjünk kávézni - jelentette ki hirtelen, miközben összecsapta a tenyereit.

- Rendben. Akkor menjünk a kocsimhoz. Találtam egy jó helyet.

- Tudok egy jó helyet ami közel van és nagyon jó. Menjünk gyalog, olyan szép időnk van. Élvezzük ki - magyarázta csillogó szemekkel - Majd következő alkalommal majd menjünk ahhoz amit kinéztél - alkudozott, melynek MinHo nem tudott volna nemet mondani. Noha nem igazán szeretett sétálni de ha ez teszi a lányt boldoggá, akkor legyen, és akár a lábait is tövig legyalogolja.

...

A páros belépve a kávézó ajtaján, foglalták el helyüket egy ablak melletti asztalnál. MinHo csodálkozott, hogy tényleg nincs messze ez a hely , mindössze 7 percnyire van tőle, s az is kiderült, hogy ez Anasztázia kedvenc helye. Az a tudat, hogy majdnem másfél éve, sokszor 7 percnyi sétára volt tőle, lesokkolta. Ha ezalatt a másfél év alatt, akár csak egyszer is, munka után erre jött volna, biztosan megpillantotta volna őt. Ilyen közel volt hozzá egész végig, mégis olyan távol.

- Mit kérsz? - nézett a lányra, aki az itallapot leste.

- Szerintem~ - húzta száját ahogy elgondolkodott - Karamell lattét fogok inni. És te?

- Sosem próbáltam. Jó?

- Ha édes szájú vagy, akkor igen.

- Akkor nem - nevetett.

- Pedig olyan finom! Nem értelek.

Nem eszek vagy iszok olyan sok édeset. Na de, én egy americanót iszok - jelentette ki, mire Anasztázia arca eltorzult.

- Hogy tudod azt meginni? - értetlenkedett.

- Lassan - nevetett a lány arckifejezésén - Mindjárt jövök - állt volna fel, de azonnal félbeszakította a másik.

- Nemnemnemnem - állt fel, elkapva a férfi karját - Én hívtalak meg!

- Milyen az hogy egy hölgy fizet az első közös találkozón? - szólalt meg az úriember énje és egy csábos mosollyal az ajkain kaccsintott egyet. Sosem szerette ha egy nő fizet, legyen az bármilyen szituáció, de értékeli ha nem várják el tőle.

- De MinHo - nézett mélyyen a szemeibe, melyek azonnal magukba szippantották, és abban a pillanatban megszűnt körülötte az egész világ... Csak ők voltak... Csak ők léteztek... Irisze olyanok voltak akár a végtelen, nyugodt tenger. Hirtelenjében meg sem tudta volna mondani, hogy mennyi ideje ideje nézhetett szemeibe. Talán csak pár másodperc volt, , de óráknak érezte - Én hivtalak meg. - hallotta meg hirtelen hangját, mely kirántotta őt a transzból - Ez a minimum... Kérlek MinHo - könyörgött, egy halvány mosollyal az ajkain, mire a férfi agya azonnal előjött egy ötlettel.

- Tudsz sütni? - tette fel a kérdést egy huncut vigyorral.

- Igen. Miért? - húzta fel egyik szemöldökét, mivel nem értette hirtelen, hogy hogyan jött most neki ez a kérdés.

- Ha annyira szeretnéd visszafizetni valahogy, akkor csinálj nekem valami desszertet.

- Dehát azt mondtad, hogy nem szereted annyira az édeset - értetlenkedett.

- Egy van, amit nagyon szeretek. A tiramisu, Ha csinálsz nekem egy jó nagy adagot, akkor letudhatjuk az egészet. Alku? - nyújtotta felé játékosan jobb mancsét amibe a másik azonnal belecsapott.

- De még nem végeztünk, MinHo - figyelmeztette - Az én tiramisum a legjobb - suttogta kettőjük közé bizalmasan.

- Akkor alig várom hogy megkóstoljam - suttogta vissza.