Mire Jungkook újra magához tért, ki tudta nyitni a szemét, ami már önmagában óriási haladás volt. A földön fekve érezte a hideget, a torka kapart, de persze nem lehetett beteg, csak a sós víz marta a belső szerkezeteket.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sejin. – Fel tudsz kelni?
Jungkook óvatosan bólintott, és hagyta, hogy a menedzser ülő helyzetbe húzza. Nem mert a többiek irányába nézni, akik nyilvánvalóan bámulták őt. A felüléstől meglöttyent a légzőzsákjában felgyülemlett víz, és kifutott a szájára. Előrehajolt, hogy kifolyhasson belőle a sok sós víz, de nem köhögött vagy öklendezett, ahogy egy ember tenné. Amikor végzett, felhúzta a térdeit a mellkasához, és vacogva átölelte magát. A többiek nem értek hozzá, nem tettek kísérletet arra, hogy közelebb kerüljenek a fiúhoz.
– Fázol? – kérdezte a menedzser. Az idol lőtt felé egy kéretlen pillantást. – Jó, értem. Gyere, menjünk a kocsiba. Mivel a többiek elmentek, csak a furgon maradt itt, szóval mindenki szálljon be.
A férfi talpra rángatta a fiút, és lassan elindultak az autó felé.

– Jungkook – szólt utánuk Yoongi. Az idol lassan megfordult. A legidősebb rapper egy szürke sapkát nyújtott felé, amit a klipforgatáson viselt. Jungkook hálásan és persze fáradtan elmosolyodott. Gyorsan fel is vette az anyagot, hogy az eltakarja a fején tátongó ijesztő lyukat.

Az anyósülésre fészkelte be magát. Sejin ráterített egy meleg takarót, de még így is felkapcsolta a fűtést. A többiek némán szálltak be mögéjük. Jungkook próbálta minél kisebbre összehúzni magát, hogy szinte ne is látszódjon hátulról. 10%-on állt az akkumulátora. Nem tudta, hogy annak is valami gondja volt-ea baleset miatt vagy csak az extrém események hatására merült ilyen rohamosan. Ami azonban a legjobban zavarta, hogy a barátai még csak nem is reagáltak a történtekre. Ez a csend utálat volt, viszolygás vagy csak sokk? Mind esetleg? Persze neki is emésztenie kéne, hogyha valakiről ilyen fontos dolog derülne ki, de mégis csak percekig vízben volt, leesett egy szikláról és nem tudott mozogni, tudott volna hasznosítani néhány ölelést. És Jimin egy szót sem szólt, mióta kiderült róla az igazság. Tényleg minden ilyen gyorsan romba tudott dőlni, amit egész életében épített?
A szemét törölgette a takaróba.
– Ez még nem a vég. Ne merítsd le magad feleslegesen – súgta neki a menedzser.
Jungkook bólintott.

Mire a tudóshoz értek, Jungkook alig funkcionált. Csak arra volt ereje, hogy Sejin nyakát átkarolja, amíg az becipelte őt a hatalmas villa laborjába. A bandatagok valamiért követték őket, de az idol jobban szerette volna, ha nem ismerik meg a szülőszobáját.
– Ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie, lásd be – üdvözölte őt a feltaláló, aki már értesült a történtekről. Jungkook a fehér vizsgálóasztalon feküdt, és a sarokban toporgó fiúkat nézte. Nem tudta értelmezni az arckifejezésüket.
– Hogy érzed magad?
– Mint aki leesett egy szikláról és felnyitották a koponyáját – motyogta.
– Egészen drámai. Hát itt elég nagy a kár. – A doktor félretette a véres sapkát az útból. – Mégis milyen erővel estél te a vízbe? Örülhettek, hogy a barátotok feje pótolható, mert ha olyan lenne mint ti, még most is az agyvelőjét szedegethetnétek a vízből.
– Dr. Choi – szólt rá a fiú. – Le fogok merülni. Inkább arra keressen megoldást.
A tudós helyett Sejin húzott rá a fiú egyik ujjára egy gyűrűt, ami akkumulátorként funkcionált. Akadt hatékonyabb töltési lehetőség is a laborban, de Jungkook hálás volt azért, hogy a menedzser a leginkább szofisztikált módszert választotta számára.
– Fiúk, ti menjetek haza. Jungkooknak itt kell maradnia éjszakára. Holnap hazamehet, de gyanítom az ügynökség pár napig nem fogja engedni, hogy munkába álljon a látszat kedvéért.

Jungkook csak azt tudta, hogy nem kezelték túl jól a helyzetet. Talán ez lesz a híres fiúbanda feloszlásának oka?

***

Közös megegyezés alapján a csapat lakására mentek haza, senki sem szeretett volna most egyedül lenni. Sejin a kórházba indult a furgonnal, hogy megnézzék az orrát, bár valószínűleg nem volt vele probléma, csak túlaggódta a dolgot.
– Én ezt nem tudom felfogni.
– Én sem. Még mindig azt várom, hogy valaki felkiáltson, hogy ez az egész egy átverés, egy rossz vicc.
– Láttuk a fejét. Ez nem vicc. JK nem ember. Nem tudom, hogy nem vettük észre.
A fiúk szétterültek a nappaliban. A figyelem hamar Jimin irányába terelődött, aki a szőnyegen kucorgott felhúzott térdekkel.
– Jól vagy?
Az énekes könnyes szemekkel nézett fel
– Nem tudom. Jungkook a párom volt, és most nem is létezik. Mi lesz most velem? A közös terveink és az eddig eltöltött idő... Mármint, vártam, hogy lassan megkérje a kezem. És a szexuális életünk, és a szerelmünk... minden csak tettetés? Beprogramozás? Én ezt nem értem. Van valaki, aki irányította őt a nap minden percében, vagy hogy működik ez? Nézték abból a szobából, ahogy éppen azt csináljuk? Írták a szöveget a meghitt beszélgetéseinkhez? Nem tudom, mit higgyek.

Mindenki hallgatott.

***

Kínos csendben ültek a Bang PD irodája melletti tárgyalóteremben. Az igazgató annyit kért tőlük, hogy mindenkit várjanak meg a beszélgetéssel, úgyhogy addig némán bámulták az asztalt, amíg Jungkook is megérkezett. A bandatagok kimerülten, vörös szemmel vonszolták be magukat a kéretlen találkozóra. Az éjjel kész rémálom volt, valahányszor felébredtek, mindig újból és újból megcsapta őket a tudat, hogy a szeretett maknae nem volt valóságos. Mintha csak egy béna sci-fi könyvbe kerültek volna.

Jungkook lihegve érkezett az irodába.
– Elnézést, dugóba kerültem. Dr. Choi nem tud itt lenni, mert az egyik Android kutyája, nos, éppen a labort pusztítja.
Bang PD szórakozottan bólintott. Mióta megismerte a tudóst, szoros barátság alakult ki közöttük, és gyakran főztek egymásnak vacsorákat. Az igazgatót érdekelték a legújabb felfedezések, a tudós pedig rajongva hallgatta a K-pop világának legunalmasabb pillanatait is.

Jungkook jól nézett ki, mintha a tegnap is csak egy átlagos nap lett volna. A fején nyoma sem volt a korábban tátongó lyuknak, a haja frissen mosva keretezte az arcát. Nem voltak rajta horzsolások vagy nyoma a korábbi kimerültségnek, csak az arckifejezése tűnt másnak a megszokottnál, sokkal komolyabb lett, ahogy a banda felé fordulva megszólalt:
– Először is, azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozom mindenkitől. Tudom, milyen nehéz lehet nektek mindezt felfogni. Már régen el kellett volna mondanunk az igazságot. Sajnálom, hogy így kellett kiderülnie a dolognak, és nem úgy, ahogy megérdemeltétek volna.

Jimin keze ökölbe szorítva pihent a combján, és a többiek is kellemetlenül kerülték Jungkook tekintetét. Senki nem válaszolt neki, miután illedelmesen meghajolt előttük. A fiú kihúzott magának egy széket Seokjintól nem messze, hagyva kettejük között néhány üres helyet. Valahogy nem tűnt helyén valónak, hogy a közelükben legyen.

– Rendben, akkor én is beszélek egy kicsit – szólalt meg az igazgató. – Egy roboténekes lehetősége mindig is mozgatta a fantáziámat, de sosem lett volna rá anyagi kerete a kiadónak. Dr. Choi még a kétezres évek végén keresett fel az ötlettel, hogy ő szívesen segítene ennek a megvalósításában, teljes anyagi kockázatot vállalva. Eleinte nem akartunk hazudni az embereknek, hanem különlegességként promotálni Jungkookot, ahogy azt korábban a hologrammal tettük, azonban Dr. Choi azt mondta, képes lenne olyan robotot építeni, ami emberként funkcionálhatna. Arra jutottunk, hogy sokkal nagyobb anyagi siker lehetne belőle, hogyha lenne egy idol, aki tökéletesen megfelel K-pop elvárásainak. Aki önmagában véve visual, main vocal, táncos, rapper, aki soha nem fog dohányozni vagy botrányokba keveredni. Egy robotot a közönség nem tudott volna úgy elfogadni, mint ahogy egy tökéletesnek tűnő embert, nem lett volna meg az erős érzelmi kötelék a két fél között. Úgyhogy az utóbbi mellett döntöttünk, de nem akartunk senkit beavatni a dologba, hogy Jungkook soha ne bukjon le. Ha pedig mégis, hát egy mainstream hír lenne a dologból. Akkor még nem számítottunk arra, hogy a BTS lesz a legnagyobb popcsapat a világon.

Jungkook elhúzta a száját. Nem szerette, ha úgy beszéltek róla, mint egy tárgyról. Mintha csak akkor létezne, amikor dolgozik. Neki megvolt a maga büszkesége. Állampolgár volt, fizetést kapott, önállóan élt, és nem tartozott senki máshoz, csak saját magához. Dr. Choi-t inkább az orvosának tartotta, nem pedig a gazdájának.

– Mi miért nem tudtuk? Azért erről csak kaphattunk volna egy értesítést. Hogy akarunk-e egy robottal egy bandában lenni. A mi karrierünket is nagyban befolyásolta ez a döntés.
Az igazgató bólintott.
– Jogos a felvetés, ugyanakkor abban az időben nagyon elszántak voltunk a cselekvésre, hogy megmentsük a céget. És nézz magatokra. Jungkook nélkül lenne Grammy díjatok? Akárki nélkül a csapatban ti lennétek a Nagy Nevek a szakmában? Jungkook a center, rengeteg embernek a kedvenc tagja, ő csinálja a veszélyes mutatványokat a koncerten, a fő vokalistátok.
– Azt akarja mondani, hogy minden érdemünk egy robot miatt lett lehetséges?
– Nem. Mindannyian megdolgoztatok a sikerért. Én azt mondom, hogyha debütálás előtt tudtátok volna az igazat, talán bele sem mentetek volna a játékba. Akkor nem alakult volna ki esetleg ilyen szoros viszony köztetek Jungkookkal, ami meglátszott volna minden interakción. De azt hozzá kell tennem, hogy az utóbbi néhány évben ez a döntés már pusztán Jungkooké volt, elmondhatta volna nektek az igazat.

A bandatagok elnémultak, miközben Jungkook még mélyebbre süllyedt a székében. Így olyan könnyűnek hangzott a dolog. De ha már egyszer elkezd hazudni az ember, hogy mondhatná el később az igazságot csak úgy? Hozta volna fel a vacsoránál? „Figyi, tudom, hogy nyolc éve együtt élünk, de én valójában egy robot vagyok, bocsi, hogy nem szóltam eddig, amúgy mi a desszert?"

– Én nem igazán szerettem volna többet mondani, szerintem a legtöbb dolgot Jungkooknak kell tisztáznia veletek. Adok nektek néhány nap szabadságot, többet is, ha szükség van rá. Pihenjétek ki a tegnapi izgalmakat, költözzetek vissza a közös lakásba és beszéljetek át mindent. Eddig minden problémát sikerült megoldanotok, bízom benne, hogy ezen is felül tudtok emelkedni és sikeresen együtt dolgoztok majd a jövőben is.

Ezzel a főnökük kisétált a tárgyalóból, magukra hagyva a hét fiút, akik nem tudták, mit csináljanak.
– Tényleg nagyon sajnálom – kezdte Jungkook.
– Tudod egyáltalán, milyen sajnálni valamit? – kérdezte Seokjin.
A fiú felnézett, és csak a többiek ítélkező arckifejezését látta maga előtt. Félelem, harag, csalódottság, szomorúság jelei érkeztek felé.
– Tudom, milyen. Van egy beépített hormonháztartást imitáló szerkezetem, ami...
– Állj! Én ezt nem akarom hallani. Nem akarom tudni, hogyan működik a „legjobb barátom" robotteste – szólt közbe Taehyung.
– De azt is tudod, hogy te hogyan működsz, jártál biológia órára – próbálta meg máshonnan megfogni a dolgot az énekes. – Az én felépítésem is hasonló, csak mechanikusan van leutánozva a biológia.
– Nem akarom, hogy arról győzködj minket, milyen hasonlóak vagyunk.

Jungkook összeszorította a száját. Abraham Lincoln szavai jutottak eszébe. „Nem kedvelem azt az embert, muszáj jobban megismernem." De ő nem volt ember. Mégis, ha meg sem hallgatták a többiek, hogy mondhatta volna el, ki is ő valójában? Hogy a családjának tekintette őket, de ők még csak azt sem hiszik el, hogy érzései vannak. Az iskolai oktatást okolta mindezért, ahol elhitették az emberekkel, hogy a tudománynak komoly határai voltak.

– Tegnap este utána olvastam egy kicsit a dolgoknak. A robotokkal kapcsolatos elméleteknek, a Turing tesztnek, az ajtón át csúsztatott fordítóüzeneteknek, de sehol nem találtam információt valami olyanról, mint te.
Jungkook érdeklődve pillantott fel a leaderre. Ha már stratégiát kellett választania, akkor először őt és Yoongit lesz képes meggyőzni, ők hajlandóak voltak a tények felől megközelíteni egy problémát, és nem csak az érzelmeikre hallgattak. Ami a többiekről nem volt elmondható.
– Valóban nem ismert a közmédiában semmi, ami több lenne egy robot bemondónőnél Japánban. A specifikusabb robotokat inkább a gyártás során és az orvoslásban használják. Alapvetően azt kell megértenetek, hogy amit a köznek láttatni engednek, az évtizedes lemaradásokkal van a valóságos eredményektől biztonsági okok miatt. Nem én vagyok az egyetlen robot, aki emberként éli az életét a világban. A Turing teszt ilyen távlatokból olyan könnyen teljesíthető, mint az egyszeregy, hiszen ti nem csak beszélgetettek velem, hanem évekig együtt is éltünk, és még csak nem is sejtettétek az igazságot. Vehetjük úgy, hogy átmentem azon a vizsgán.
– Képes vagy tanulni? – kérdezte Yoongi.
– Persze! Meg tudok jegyezni dolgokat, ha akarok, és azok között kapcsolatokat kialakítani. Metaforákat tudok képezni. Hiszen láttatok már dalszöveget írni. Nem csak elmentek dolgokat és visszaköpdösöm azokat, mint egy archívum, hanem folyamatosan értelmezem és értékelem is őket, hogy felhasználhassam azokat később. De nem tudok mindent, és az sem ment meg minden helyzetben, hogy állandó hozzáférésem van az internethez, mivel ott is órákat lehet tölteni kereséssel, hogyha egy kérdésre keresi az ember a választ.
– Még megpróbálom értelmezni, mit is jelent ez pontosan.
Jungkook megértően bólintott.
– Nem akarlak titeket leterhelni információkkal. Csak szeretném, ha tudnátok, hogy... – Jungkook nem találta a szavakat, mert túl sok mindent szeretett volna mondani. – Én az a Jungkook vagyok, akit megismertetek, csak kicsit más a hátterem, mint gondoltátok.
– Sajnálom Jungkook, de nekem nehéz ezt elhinni a jelen helyzetben – állt fel Seokjin, befejezve ezzel a beszélgetést. – Még csak nem is úgy beszélsz, ahogy a Jungkook, akit ismerek. Nem azokat a szavakat használod. Nem hiszem, hogy valóban tudnám, ki vagy te.

A Bangtan tagjai egyesével kisétáltak a tárgyalóból. Namjoon és Yoongi bólintott az irányába, míg a többiek kerülték a tekintetét. Jimin egyenesen elfordította a tekintetét, és Jin pólójába kapaszkodva hagyta el a helyiséget.

A dolgok nem mentek túl jól. Ennek megállapításához nem kellett szuperszámítógépnek lenni. Jungkook gondterhelten a kezébe temette az arcát. Máskor mindig nyújtotta volna a perceket, hogy még hosszú ideig élhessen a banda fiatal és életerős tagjaival, most azonban nagyon szeretett volna néhány héttel idősebb lenni, ahol már elrendeződtek a dolgok. Nos, így vagy úgy, de nem akart ilyen bizonytalanságban létezni.

Megjegyzések:

* Amúgy elfelejtettem a fici elején írni, hogy előfordulhatnak nagy tudományos baromságok a történetben, én bölcsész vagyok, nem... Bármi más lényegében :D Mindenesetre a Turing teszt meg a fordítás az ajtó alatt teszt, stb. léteznek, azért ilyen információkban próbálok nem a hasamra ütni (meg amúgy nagy Turing rajongó vagyok), illetve a biológiai kérdésekben szintén amennyire tudom, azért a valós dolgokat magyarázom... De semmit nem szabad készpénznek venni :D

* Holnap szerintem nem tudok feltenni részt, mert nem leszek itthon, de utána hozom a folytatást :)

Köszönöm mindenkinek, aki kommentelt, nagyon aranyosak vagytok! Hogy tetszik eddig? ♥ Ti mit szólnátok rajongóként, ha egyszer ilyesmi derülne ki? Én valószínűleg arra jutnék, hogy akárki, aki ilyen személyiséget ki tud alakítani, annál már nem számít, hogy ember-e a szó biológiai értelmében. Bár én még a kis házi robotokkal is nagyon elfogult vagyok, imádom őket :D

Szép estét/napot nektek, remélem tetszett a fejezet ^^

~ Ally D