Egy újabb forgatással teli nap volt ez. A banda tagjai fáradtan vonszolták magukat végig a végeláthatatlan feladatoknak a klipforgatás során. A HYYH legújabb visszatérésén dolgoztak, már évek óta nem volt szó a külön kis univerzumukról, amit a legtöbb Army úgy szeretett. Mióta betörtek a western piacra, inkább egy ideig csak a zenére koncentráltak és próbáltak nemzetközi elismerést szerezni maguknak, mióta azonban megkapták a vágyott Grammy díjat, visszavettek egy kicsit a popularitásra törekvésből és újra nekivágtak a bonyolult történetek és zeneszövegek gyártásához. Most azonban igazi nyomás nélkül, hogy végre elismerjék őket, hogy megmentsék a Bighitet. Végre kiteljesedhettek művészileg, és ez közelebb hozta őket egymáshoz is.

– Tíz perc szünet! – kiáltott a rendező, mire mindenki engedett a tartásából, így előreesett vállakkal és megroggyanó térdekkel keresett mindenki pihenőhelyet magának.
Jungkook 37%-os akkumulátorjelzése sárgán jelezte, hogy néhány órán belül fel kell töltenie magát, de már így is elég fáradt volt. Jimin sápadtan csoszogott az irányába, és inkább esett mellé a földre, mint ült, mire a fiú a karjai közé húzta, hogy megtámassza a hátát. Biztos volt benne, hogy valahol éppen Bangtan Bombot forgatott valamelyik stábtag, de az ilyen jellegű intimitáshoz az évek alatt hozzászoktatták a rajongóikat szép fokozatosan.
– Nemsokára végzünk – mormogta biztatóan a bandának, de senki nem adta jelét, hogy hallotta volna, amit mond. Yoongi egyenesen halottnak tűnt tőlük néhány méterre, Hoseok pedig oda sem figyelt, mert éppen arról panaszkodott, hogy az izzadtsága a szemébe folyt és nem lát.

– Alig várom, hogy hazaérjünk – morogta Jimin. – Pizzát akarok enni és befejezni a sorozatot. Már tizenkét órája kint van az utolsó rész és nem láttuk.
Jungkook elmosolyodott. Az elmúlt három évben együtt éltek ők ketten, de még a banda közös lakását is fenntartották tartalékszállásnak és forgatásokhoz. Jungkook élvezte az egyedüllétet, de néha hiányzott neki a kisebb lakásaik zsúfoltsága, ami tele volt élettel. Mostanában egy kicsit túl nyugodtak voltak a mindennapok, távol a zajtól és a nyüzsgéstől, csak meghitten töltve a napi pár óra szabadságukat, ha volt éppen ilyen.
– Sütök neked pizzát – nevetett a fiú, és megfogta a másik vállát.
Jin körbejárt a többiek között egy zacskó csokigolyóval, és mindenki kivett néhány darabot, mielőtt a szünetük befejeződött. Amikor a rendező kiabálni kezdett, hogy mindenki álljon vissza a helyére, a fiúk felkeltek a földről, és visszasétáltak a forgatás helyszínére. A régi móló ismerős volt nekik a korábbi HYYH klipekből, itt készültek ikonikus számaik a múltban.

– Nem nézne ki jobban, ha felmásznánk arra a sziklára? – kérdezte Jungkook a távolba mutatva. A tengerpart tele volt kisebb-nagyobb kövekkel és sziklákkal, amik kiálltak a vízből. A fiú a legnagyobbra mutatott.
– Beleugorhatna onnan valaki a vízbe – bólogatott elismerősen a rendező.
– Dehogy! Az veszélyes! Tele van kövekkel a part széle, ha beleugrik, könnyen lehet, hogy beveri valamilyét egy kőbe és baja esik. Ráadásul, ott már elég mély a víz, nem is tudjuk megnézni, hogy mi van a szikla körül.
– Na és ha ráül valaki az énekesek közül? Mint egy szirén, aki várja a hajósokat? – viccelődött Taehyung.
– Nem illik a koncepcióhoz. Habár... ­– A rendező végignézett a gyöngyös pasztellszínű ruhákba öltöztetett fiúkon, akik Sohaországból az elveszett fiúkat szimbolizálták éppen. Az írók valahogy összehozták az időutazást Pán Péter történetével, de Jungkook nem bánta a dolgot, amíg Jimin halványrózsaszín ingben és jókisfiúsan előre fésült szőke hajjal mászkált másfél napja a közelében.

– Én szeretnék! – állt fel végül valaki olyan magabiztosságával, aki nem sérülhetett meg. Mindig is így volt. Ha valakit lógatni kellett a színpad felett? Jungkook. Ha valaki egy drónnal repült végig a stadionon? Jungkook. Fejjel lefelé bungee jumping? Egyértelmű a válasz.
– Te csak maradj a helyeden – nézett fel rá mérgesen a párja. A válasz mindig valami hasonló volt először. Jungkook vezetni akart Máltán? Nem, maradjon csak szépen Jimin mellett. És hallgatott az idősebbre? Nem. Persze tudta jól, hogy a másik csak félti, de Jungkook teljes tudata egyszerűen (na jó, Dr. Choi számára egyszerűen) lehívható volt az internetről, így ha a teste apró darabokra is törne, csak újra kéne építeni. Bár ez határozottan nem lenne olcsó mulatság a milliárdos megépítője számára sem.
– Rendben! Jungkook, ha megtennéd... – szólt a rendező. A stáb persze élvezte az énekes merészségét, mert mindig a legkülönlegesebb videókat tudták készíteni a segítségével.
Jungkook tettre készen elvigyorodott.

A szikláig csónakkal vitték ki, ameddig csak a kövek engedték, mivel a ruhája és a sminkje nem érhetett vízhez. Amikor elég közel értek, a fiú először egy másik sziklára kapaszkodott fel, ahonnan egy majom ügyességével ugrott át a másik csúszós kőre. A szikla elég nagy volt ahhoz is, hogy a tetején lévő sík részen egy lépést megtegyen, úgyhogy nem kellett tartania attól, hogy a vízbe esve meg kell majd ismernie a forgatáson dolgozó stylistok és sminkesek együttes haragját.
Felegyenesedett, és a partra mutatta a feltartott hüvelykujját. Innen a többiek még jól kivehetőek voltak, de azért az arcukat már nem látta volna maga előtt egyszerű emberként. A csapat fele vigyorogva nézte őt a sziklán, míg Jimin, Jin és Namjoon mindent túlaggódó társasága morcosan meredt az irányába. Yoongi érdektelenül rugdosott egy követ maga előtt, mint aki már csak haza akar menni.

– Jól van Jungkook, le tudnál ülni? – szólt bele a rendező a hangosbeszélőjébe, aminek most az egyszer volt is értelme.
A forgatás folytatódott, a fiú a felhangosított zenére tátogott egy darabig. A víz felől jövő szél folyamatosan az arcába fújta a hosszúra nőtt fekete haját, de nem hagyta abba a munkát. Élvezte a szikla magányát, hogy egy kicsit távol lehet mindenkitől, csak egyedül. A hullámok sziklákba csapódó hangja, és a szabad víz összetéveszthetetlen illata nyugodttá varázsolta az elméjét.

– Van esetleg hely táncolni néhány lépést? A koreográfiát? – jött újra a fémes hang a part felől. Jungkook mérlegelte egy pillanatig a dolgot. Persze a rendes tánclépéseik nagyobb teret igényeltek, de talán egyhelyben is meg tudta oldani őket. Megint csak feltartotta a hüvelykujját, és amikor a zene elindult, táncolni kezdett. Az elkövetkező fél óra pedig másról sem szólt, mint hogy próbált nem elbotlani a saját lábában. A koreográfia mégsem mutatott olyan jól, ha nem változtatta közben a helyét, végül kitalálta a rendező, hogy egy kis betétként a Save me koreográfiája jól mutatna a klipben. Jungkook akkumulátorszintje gyorsan 28%-ra váltott. Akárcsak az embereknek, nála is hasonló tüneteket produkált a kimerültség. A kognitív képességei csökkentek, a tagjai nehéznek tűntek, egyre jobban vágyott arra, hogy az ágyában takarékra rakhassa magát, és feltöltődjön a tápegységéről, hogy újra embernek érezze magát, ironikus módon.

Több dolog játszott közre abban, hogy mégse juthasson el a Jiminnel közös ágyáig. Ott volt a szél, ami egyre jobban fújt, ahogy közeledtek az estéhez. A lemenő Nap narancssárgás fénye, ami elvakította őt táncolás közben. A Save me ugrásai a koreográfiában, és persze a saját kimerültsége is ügyetlenné tette őt annyira, hogy a refrén forgása közben rossz helyre lépjen. Egy kicsit túl közel a szikla legszéléhez, ahol látszólag is korhadt darabok álltak még épphogy a kő szélén. Racionálisan tudta, hogy ezek könnyedén letörhettek, de mindez a levegő közepén jutott el a tudatáig, ahol már nem tudott változtatni a helyzetén, valahol landolnia kellett. Ha nem lett volna ilyen fáradt, talán előbb rájött volna a rossz lépésre, talán be sem következik. Talán vissza tudta volna tornázni magát a sziklára a letört darab után, de most Jungkook csak riadtan konstatálta a reccsenő hangot, és az érzést, ahogy az egyik lába alól eltűnik a talaj, a másik pedig még bele is akadt a sziklába, hogy megforgassa őt, és fejjel előre essen bele a jéghideg vízbe.

A szikla magasabb volt, mint hitte. A zuhanás másodperceiben még volt ideje megbánni minden korábbi vakmerő döntését az életben, aztán égető csattanással zuhant a sós ízbe. Seokjinnek igaza volt a környező kövekkel, mert egy sikeresen egyenesen a fejéhez csalódott, ahogy leért a vízfelszín alá. A szenzorok még abban a pillanatban őrült izzásba kezdtek, és Jungkook olyan fájdalmat élt meg, amit korábban sosem. Szinte automatikusan kapcsolata takarékra a testét, de az agya valamennyire éber maradt. Logikusan tudta, hogy csak fel kéne úsznia a felszínre, de valami gond volt a tagjaival, nem tudta sem a kezeit sem a lábait mozgatni. Bizonyára az ütés elmozdított valamit a szerkezetében, ami a mozgása feletti uralmát biztosította. A szeme félig nyitva maradt, de nem tudta megmozdítani azt, csak figyelte, ahogy körülötte megtelik a víz enyhén vöröses színnel, bizonyára a bevert fejéből folyt a művér. A fehér pasztellruhája körülötte lebegett, néhány rávarrt gyöngy a magasba emelkedett, mintha csak buborékok lennének.

Hát ez volt a különbség közte és az emberiség között. Ami számukra a véget jelentette, abban ő szinte szépséget talált. Mozdulatlanul sodródni a víz alatt, amerre csak a hullámok menni akarnak, kikapcsolni a fájdalmat, ha éppen azt szeretné, és nem aggódni azon, hogy megfullad. Habár a légzőszerkezete felett is elvesztette az uralmat, így az megtelt vízzel, amit majd ki kell ürítenie valahol. Inkább csak azt sajnálta, hogy a légzése reflexszerű mozgása üzemeltette a dobbanó szerkezetet, ami a szíve helyén működött, így az is lassulni kezdett, majd teljesen leállt.

Erről azonban hirtelen meg is világosodott előtte, hogy mi történik vele. A többiek! Mindenki azt hiszi, hogy éppen fuldoklik. Ami persze igaz is volt, de ez számukra a halált jelentette, nem csak egy szerencsétlen napot jó nagy anyagi kárral. Hogy aggódhattak most a parton! És Jimin... Ő is tudta, milyen átélni azokat az ijesztő pillanatokat, amikor az ember szerelme valamilyen veszélyes helyzetbe kerül vagy csak a próbaterem padlójára rogy ájultan. Ez a helyzet azonban annál is ijesztőbb lehet, mert már vagy két perc eltelt, és Jungkook teste még mindig nem került a szemük elé. Egy életen át kell majd vezekelnie a saját ostobasága miatt. A klipjük a meglévő anyaggal is hatalmasat szólt volna az óriási fandomnak köszönhetően. Szegény Army! Az ügynökségnek ki kell majd adnia egy hivatalos közleményt arról, hogy baleset történt, és Jungkook éppen felépül, elvégre a fejsérülése alapján legalább egy erős agyrázkódást kellett kapnia. Mi van, ha azt akarják majd, hogy a halálát játssza el? De nem, az nem lehet, mert akkor a bandatagok is azt fogják hinni, hogy halott.

Most már értette, mi volt olyan rossz a fulladással járó halálban. A várakozás, amikor az ember elméje szabadon szállhat a fénysebességnél is gyorsabban, de a teste paralizált, így nem húzhatja fel magát, pedig a felszín narancssárgás fénye csak néhány méterről hívogatja az embert, miközben a teste egyre csak húzza őt lejjebb a sötétség felé.

Végre fölé ért egy árnyék, és a vízen belül is megpillantotta a korábbi csónak alját. Az egyik stábtag ugrott be érte, a másik test mozgása egy kicsit arrébb sodorta őt a vízben, aztán megragadták a karját. Habár a fájdalmat érző szenzorjai szinte teljesen elnémultak, a tapintást megértette a processzora. A kemény fogás még kényelmetlenebb lett, amikor felértek a víz felszínére. Jungkook szemei lecsukódtak időközben a húzóerőtől, így csak a többi érzékszervére tudott hagyatkozni, de pár pillanatig csak tompa zajokat hallott a víz alatt, miközben a hátán a ruhája és a haja már a felszínen tapadt rá vizesen a bőrére. Két kéz nyúljt a karjai alá, hogy felemeljék őt, és hamar feltornázták a csónak belsejébe néhány újabb horzsolást húzva a bőrére közben.

– JK! – hallotta Seokjin hangját, aki ezek szerint a karjába húzta, de a kis hajón csak szinte kifordulva fért el már korábban is. – JK! Jungkook! Hallasz engem?
A legidősebb Bangtan ujjai az arcát simogatták, és Jungkook tudta, hogy a másik éppen sír. De milyen furcsák is voltak az emberek. Hogy hallhatná logikusan a másikat, miközben vagy négy percig tartott kihúzniuk őt a vízből? Még néhány perc rostokolás és ha nem kezdik el a szívmasszázst rajta, egy életen át agysérülést kell majd megjátszania. És ez még mindig egy jobb eset, mint a halála színlelése, amihez szintén nagyon közel került. A vér még mindig szivárgott a fejéből, a lélegzése és a szívdobogása is leállt, szóval a többiek számára minden életjele megszűnt. A bőre égett a gondolatra, hogy hamarosan a másik öt családtagja is így fogja látni őt.

A csónak motorja hangosan berregett, és inkább erre próbált koncentrálni, mintsem Seokjin szavaira, aki a gyakorlatilag halott öccsének motyog biztató szavakat arról, hogy túl fogja élni, nem kell félnie, meg fogják menteni. Aztán meghallotta a többieket is, már közel lehettek a parthoz, mert valaki hangosan rúgta maga előtt a hullámokat, hogy a közelükbe juthasson. A motor hangja elhalt, a többiek kiabálása felerősödött.
– Jungkookie! – hallotta a szerelme szívszaggató kiáltását maga mellől. – Ugye él?!

Jungkook nem tudta, mi volt a válasz, talán egy fejrázás, mert hamarosan több síró hangot hallott, és kiemelték őt a csónakból. Seokjin vihette a karjaiban a partra, ahol a homokba fektették. A levegő még hidegebbnek tűnt, mint a víz korábban, ha a rendszere rendesen működött volna, akkor az egész testét rázta volna a remegés és a vacogás.

– Mikor ér ide a mentő? – kérdezte Hoseok a mellkasa mellől. A másik oldalról Yoongi jellegzetes szuszogását hallotta. A másik megemelte a nyakát, és az állát fogva levegőt fújt volna a tüdőjébe, ha lett volna olyanja. Jungkook tudta, hogy a vállalkozásnak semmi értelme, hiszen nem levegőtartályával volt a gond, hanem valamilyen összeköttetéssel a fejében.
– Sejin már hívta őket.
Jungkook legszívesebben kifújta volna a levegőt a név hallatán. Sejin biztosan nem hívta a hatóságokat. Ha megtudták volna, hogy egy robot él az emberek között, elvettek volna tőle minden emberi jogot, és valószínűleg a megsemmisítését kérték volna, vagy saját fennhatóságuk alá vették volna a tárgyat. Soha nem lett volna többé emberszámba véve. Ettől persze nem félt kifejezetten, mert ha nagyon akarta volna, egyszerűen csak kikapcsolta volna magát a fizikai testében, és kért volna egy másikat az interneten keresztül Dr. Choitól. Bár szerette, ahogy ez a Jungkook kinéz...

Az internet!

Hogy ez hogy nem jutott eszébe előbb!

Szerencsére az elméjével ilyen téren semmi gond nem volt. Gyorsan megnyitotta a chatprogramot a fejében, amit ritkán használt csak így, általában a látszat kedvéért a telefonján írta az üzeneteket, de persze pusztán a fejében is igen könnyű volt használni ezeket az alkalmazásokat.

Ugye nem hívtál mentőt??? – írt Sejinnek, és remélte, hogy a menedzser elolvassa az üzenetét. Néhány másodperccel már látta is, hogy a férfi megnyitotta a levelezésüket.

Dehogy. Épp elküldöm a stábot a privát szféránkra hivatkozva. A fiúkon kívül mindenki elmegy. „Felébredhetnél" lassan köhögve, mert a végén még valamelyik szívrohamot kap.

Jungkook sírni szeretett volna tehetetlenségében, ahogy azt a többiek is tették felette, egyre reményvesztettebben. A szívmasszázst most már Taehyung vette át. A hatalmas tenyere szinte a fiú mellkasának felét beterítette. A másik oldalon Jimin szorongatta a kezét fuldokló hangokat hallatva a sírástól.

Nem megy! – üzent vissza. – Valami gond van a mechanikával, ahol beütöttem a fejem, egyáltalán nem tudok mozogni. Hogy a fenébe másszunk ki ebből? Egy-két perc és fel fogják adni a megmentést. Nem halhatok csak így meg előttük!

Jungkook... Rajtuk kívül mindenki elment, most kanyarodik ki a furgon. Mondjuk el nekik.

Ne!

De nincs más választásunk.

Próbálj meg elvinni tőlük, hogy a mentő elé menj vagy valami. Ne menjen veled senki.

Veszett ötlet.

Csak csináld!

A menedzser nem válaszolt, de meghallotta a távolból a kiáltását, ahogy feléjük kocogott.

– Elviszem őt a mentő elé, vagy húsz perc lehet, mire ideér. Segítsetek betenni a dzsipbe.
– Ez hülyeség! Addig is próbálkozni kell az újraélesztéssel, ez az egyetlen esélye a túlélésre! – válaszolta Yoongi.

Erről ennyit – gondolta a fiú.

– A mentősök jobban tudják, mit kéne tenni. Igenis vigyük eléjük, mi itt nem megyünk semmire. Ha sikerülne, már kijött volna a tüdőjéből a víz.

Jungkook egyik karját megragadta a menedzser, és felfelé kezdte húzni, miközben Taehyung még mindig a mellkasát masszírozta.
– Megőrültél? Engedd el! – kiáltotta Namjoon. Ezután csak tompa zajokat hallott. A karja visszahanyatlott a földre, aztán valami reccsent egyet.

– Idióta! Eltörted az orrom! – kiáltotta Sejin.

Még egy tétel Jungkook rossz döntésének követkeményeinek listáján.
– Számít ez? Jungkook éppen haldoklik!
– Jungkook, az Isten szerelmére! Elég legyen – mordult fel mérgesen a menedzser. – Itt az ideje, hogy megtudják.
A fiú gondolatban felsóhajtott. Talán nem ez volt a halála napja, de ez az a nap, amikor az egész életét elveszthette. A karrierjét, a családját és a párját, csupán néhány perc leforgása alatt.

Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntött, és a közös chatbe írt egy üzenetet.

Jól vagyok.

Több telefon is egyszerre jelezte az értesítést.
– Nézzétek meg ­– mondta a menedzser.
Pár pillanatig elnémultak, de Taehyung továbbra is az elsősegéllyel foglalkozott.
– Mi az? – kérdezte a többieket.
– Én... Nem... Jungkook írt üzenetet.
– Hogy mi van?
– Hol van a telefonja?
– Nálam van – felelte remegő hangon Jimin, valószínűleg feltartva a készüléket. – De én nem írtam semmit.
– Tedd le! Ha megint kapunk egy üzenetet, lássuk, hogy nem innen küldték.
– Ez hülyeség, bárki küldheti, aki be van jelentkezve a fiókjába.

Tényleg én vagyok.

Jungkook nem tudta, hogy mit írjon. Mindenki újra meghökkent hangokat adott ki.
– Jungkook egy... szellem?
– Nem, Hoseok. – Sejin egyre ingerültebbnek hangzott. – Jungkook... Nos, ő nem ember. Hanem egy mesterséges intelligencia.
– Te megőrültél.
– Komolyan beszélek. Jungkook sosem volt élőlény. Jungkook a BigHit által foglalkoztatott szuperszámítógép. Vagy... robot, ha úgy tetszik.

A fiú el akart futni és többet vissza se nézni. A gondolatai vadul cikáztak. Jimin keze mozdulatlanná dermedt az övét fogva, Taehyung viszont végre elengedte őt hosszú percek kemény munkája után. Jó volt végre nem rázkódni, de valahol bántotta is, hogy lemondott róla a másik a hír hallatán, pedig még nem is hihetett a hírnek igazán.

Így igaz.

Nem akart bocsánatot kérni, nem egy üzenetben, miközben az élettelen teste tehetetlenül feküdt mellettük. Nem is tudta, hogy kezdje. Elvégre, az volt a dolga, hogy emberként éljen, csak tette, amit tennie kellett, mégis becsapta azokat, akiket a legjobban szeretett.

Úgy látszik, a többiek nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel, szóval Sejin vette kezébe a dolgokat.

– Jungkook, van valami ötleted, hogy mit csináljunk most? Menjünk Dr. Choi-hoz vagy megpróbáljam én kijavítani a hibát?

Egy próba nem árthat. Szerintem csak pár drótszakadás lehet, amiket össze lehet kötni, ameddig elérünk a laborba. De fel kell hozzá nyitni a halántékom.

– Fiúk, jobb lenne, ha elmennétek a közelből. Nem lesz szép látvány, megpróbálom megkeresni, miért nem tud Jungkook megmozdulni.
– Nem. Tudni akarom, hogy igazat mondasz-e vagy egy őrült miatt nem jött ki a mentő és halt meg a barátunk – felelte Namjoon. – Mert jelen pillanatban az utóbbi felé hajlok.
– Hát jó... Először is, valaki hozzon egy kis vizet, hogy a vért lemoshassuk valamivel innen. Látnom kell, mit csinálok.
– A fejében fogsz turkálni? – nyögte Taehyung. – Én ebben nem hiszek. Jungkook egy ember. Az életünk felében együtt voltunk, rájövök, ha egy robot.
– Ahogy mondtam, Jungkook egy szuperszámítógép. Nem olyan robot, mint amilyenekről korábban hallhattál.
Leöntötték Jungkook fejét vízzel.
Hoseok felől öklendező hang jött.
– Nem igazi vér. Csak pirosra festett folyadék. Oké, Jungkook, azt hiszem, látom a problémát. Az egyik áramkör teljesen meg van roncsolódva, de nincs ilyesmiből nálam tartalék. Egy-két átkötéssel tudok neked segíteni, de csak takarékra tudlak visszatenni, de az is valami, ha valamennyire ura vagy a testednek, gondolom.

Igen, kérlek. – Jungkook ujjongani tudott volna.

– Nem hiszem el, hogy éppen a maknae koponyájának belsejét nézem, és itt alkatrészek vannak. Ez egy alternatív univerzum? Megőrültem, mert Jungkook meghalt a szemem láttára? Én ezt nem tudom felfogni.
– Taehyung, tudom, hogy ez milyen nehéz lehet nektek, hogyha nem vagytok ismerősek a robotikában. De Jungkookot megjavítjuk, aztán mehet vissza minden a régi kerékvágásba. Eddig se volt más, mint most.
– Dehogynem! – csattant fel Seokjin. – Az egyik BTS tag egy robot! Mégis hogy? És miért? És miért nem szólt nekünk erről senki? Jungkook a barátom volt, erre kiderül, hogy nem is ember.
A fiú szomorúan konstatálta a múlt időt. Csak voltak barátok. Hát igen, sajnos ez volt a gépek sorsa. Senki sem gondolt rájuk barátként, csak eszközként.
– Idáig hallom, hogy megsértetted most Jungkookot. Tudod, attól, hogy nem ember, még érti, mit mondasz.
– Ez nekem túl sok, én járok egyet azt hiszem – hallotta Hoseok hangját.
– Megyek vele, mert a végén egyedül ájul el.
Yoongi és Hoseok távolodó lépteinek zaja volt az egyetlen hang néhány másodpercig.
– Mindenki elmehet egy kicsit, ez még beletelik pár percbe, és Jungkooknak addig teljesen ki kell kapcsolnia magát, nehogy gond legyen.

Jungkook így is tett. Korábban sem látott, de most minden érzéke eltompult, majd leállt, és megszűnt számára az idő.