Hajnal lehetett már, amikor Elio elengedett. Az is lehet, hogy már dél is elmúlt. Vagy egy teljes nap. Nem tudhattam biztosra, az időérzékem teljesen felmondta a szolgálatot, amint beléptem az irodájába. Ködösen rémlett, hogy megkínált teával, emlékeztem vad mosolyára és arra, hogy ajkaival szavakat formál, de felidézni nem sikerült a mondani valóját.

Megszorítottam a mosdókagylót, próbáltam nem összeesni. Öklendezni kezdtem, de a gyomrom nem küldött fel semmit a torkomon. Hogy is tehette volna, hiszem teljesen üres volt. Feltápászkodtam és a csaphoz léptem. Óvatosan vizet engedtem magamnak és a hideg folyadékkal telefröcsköltem az arcomat. Tekintetem találkozott egy fáradt, sárga szempárral és ez megállásra késztetett. Hosszú fájdalmas másodpercek kellettek ahhoz, hogy felismerjem, saját magamat látom a tükörben. De az nem lehet, az én arcom nem ennyire beesett, az én szemeim nem ennyire élettelenek...

Lassan felemeltem a kezem és megérintettem az arccsontomat, és a tény, hogy az éles csont, amire egyedül egy papírvékony bőrréteg feszült, valóban hozzám tartozott, a rosszullét újabb hullámát hozták magukkal.

Elio tette ezt velem. Tudtam, hogy köze van hozzá, de nem tudtam felidézni, hogy hogyan. Ismételten öklendezni kezdtem.

- Van egyáltalán bármi, amit kiadhatsz magadból? - jelent meg az oldalamon Silver és egy papírtörlőt nyújtott felém. Elfogadtam anélkül, hogy válaszoltam volna a kérdésére.

- Nézd, kölyök - pattant fel az egyetlen ülőfelülettel rendelkező, de nem aként szolgáló pultra a lány - reggel addig ott fogok ülni veled az asztalnál, amíg nem eszel valami rendeset.

- Nem vagyok éhes - feleltem erőtlenül - nincs étvágyam.

Silver hümmögött, de nem volt erőm különösképpen foglalkozni vele

- Lehet, a fejedben ezt gondolod, de a tested már egy mérföldről segítségért kiált. Ráadásul Lhiongh is panaszkodott, hogy alulteljesítesz. Pontosabban a teljesítményed rosszabb, mint a 0.

- Túloz - legyintettem és lehúztam a vécét.

- Valóban?

- Gyere el a reggeli edzésre, és megnézheted magad is, hogy majd kicsattanok az energiától.

Talán elhitte volna Silver, ha ezt nem úgy mondom neki, miközben két tenyeremmel támaszkodok a falnak, bár ettől függetlenül nem hazudtam neki. El akartam hinni, hogy jól vagyok.

- Gyere velem - mondta végül, miközben lecsúszott a pultról. Értetlenül néztem rá.

- Hova? Aludni akartam.

- Aludni? - vonta fel szemöldökét a lány - mindjárt hat óra.

Remek, ismét egy teljes éjszakát töltöttem ébren Elio mellett. Talán ébren. Az volt a helyzet, hogy akármennyire próbáltam felidézni, mi történt, annál nagyobb falba ütköztem a saját emlékeim között. Válaszként csak fájdalmasan felnyögtem, de követtem Silvert, akárhova is akart vinni.

A reggeli gyakorlatokat nézni is kész szenvedés volt, de Silver nem hagyta magára a lányt. Többek között azért sem, mert a harcmester nem volt jelen és a hacker lány félt, hogy valami baj történhet Stelle-vel, nem mintha igazán aggódott volna, de szimplán csak nem volt kedve Kafka kioktatására, ha esetleg valami baja lesz.
- Valaki még nem igazán ébredt fel - lépett az üveg mögé a nő, és Silver őszintén megkönnyebbült, hogy egyben tért vissza.
- Látom, neked megint kijutott a szórakozásból, amíg én itt ragadtam, hogy betörjek az adatbankokba nektek - panaszkodott az ezüsthajú lány és végignézett az imént érkezőn - megmutassam neked, merre találod a zuhanyzót Kafka?
Az említett nő szárazon felkacagott.
- Figyelmes vagy, de nem kell. Éppen igyekeztem lemosni magamról a pornép maradványait, de Lhiongh megállított és ideráncigált, de nem értem, miért is. Mi történt vele? - bökött fejével az edzőterembe ügyetlenül mozgó lány felé. Fájdalmasan lassan mozgott, az ütőjét erőtlenül tartotta a kezében, ez volt minden, amit Kafka hátulról megállapított.
- Nem aludt - kezdte a hacker lány a tájékoztatást. A meggyhajú nő felhorkant.
- Egyetlen éjszaka nem alszik, és ilyen állapotba kerül? Nem efféle királykisasszonynak neveltük az elmúlt hónapokban.
- Az elmúlt két hétben - tette hozzá Silver és Kafka arcáról azonnal lefagyott szarkasztikus mosolya.
- Miért?
Silver megvonta a vállát.
- Nem hiszem, hogy a hiányod miatt, ha erre gondolsz. Máskor az igazak álmát alussza, amikor nem vagy itt.
Kafka nem szólalt meg, tekintetével sürgette a másikat, hogy folytassa.
- Nézd, nem tudom mi lett vele. Aznap amikor elmentetek, valami fontosról akart veled beszélni. De mire lehetősége nyílt rá, már híred hamva sem volt itt. Azóta nem hozta szóba a dolgot.
- És ez tartaná ébren két hete?
- Lehet. Nem t'om. De nem csak a kimerültségtől ilyen öhm... nem akarom lelőni a poént Kafka, majd meglátod magad is milyen állapotokba került.
- Tessék?
A hacker lány fáradtan sóhajtott. Nyűg volt ez az egész neki.
- Nem igazán eszik. Semmit. Nem alszik. Az elmúlt napokban pedig egyre többször van rosszul, csak a gyomrában nincs semmi, amit kiadhatna magából. És néhány hajnalhasadtakor láttam, ahogy kioson a főnöktől.
Kafka lassan halántékához emelte két ujját, de súlyos percekig nem szólalt meg.
- Silver - mondta lehunyt szemekkel - honnan láttad kijönni?
A lány csendbe maradt, nem válaszolt, bár kezdte sejteni, mire akar kilyukadni a másik.
- És rosszul van.
- De ő nem... - szállt volna vitába a lány, de Kafka leintette.
- Lehet, de egy Stellaron van a mellkasában.
- És? - Silver teljesen értetlenül nézett a nőre. Kafka legyintett, de nem válaszolt. Elvonta tekintetét a hackertől.

Meg mertem volna esküdni, hogy az ütő a kezemben nehezebb volt, mint korábban. Alaposan megvizsgáltam, hátha csak azért volt így, mert nem az én fegyveremet fogtam meg, de a helyzet nem ez volt. Minden egyes karcolása megvolt, apró repedések és az összes szálka helye ott virított előttem, aminek hiányáról tudtam. De akkor mégis miért érzem ilyen nehéznek? Meglendítettem a karomat, a gyakorló bábúra összpontosítottam, hogy bevihessem neki a megsemmisítő csapást, azonban a bábu helyett az önérzetem hullott darabokra. Mielőtt egyáltalán a levegőbe emeltem volna a fegyverem, kicsúszott az ujjaim közül. Megszédültem és elvesztettem az egyensúlyom. Teljesen úgy éreztem, mintha lecsapolták volna az energiatartalékaimat. Az elmúlt napokban a Stellaron nem volt észrevétlen, mint az évek során hozzászoktam, fájdalmasan feküdt a mellkasomban és megesküdtem volna rá, hogy érzem minden egyes rezdülését. Mire elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy felálljak a földről, egy ismerős alak állt velem szemben. Annak ellenére, hogy én őszintén megkönnyebbültem és elmosolyodtam, az ő arca rémült volt. A mellkasomhoz emeltem az egyik kezem, az aranyló gömb nyomása enyhülni kezdett, ahogy lassan felfogtam, kit látok.
- Tippelhetek? A másikak rosszabbul festenek.
Kafka szája mosolyra húzódott, de szeme aggodalommal volt tele. Életemben először kívántam azt, hogy bárcsak viselné a lencséit.
- Sokkal rosszabbul - felelte végül és felvette a gyakorló eszközömet - azt hiszem, mára végeztél.
- De - kezdtem ellenkezni. Bár örültem a szavainak, féltem, hogy csak próba elé állít. Nem okozhattam neki csalódást - még csak be se melegedtem.
- Menjünk sétálni, a nap majd felmelegít. Sápadtabb vagy, mint a halottak és ezzel muszáj valamit kezdenem.
További ellenkezés nélkül követtem Kafkát az udvarra és teljes szívemből hálás voltam neki, hogy erre fogta a kényszerpihenőmet, nem pedig az egyértelmű dolgokra.