Nem aznap éjjel álmodtam először Pom-Pommal, nem először gondoltam rá. A bűntudat már azelőtt mardosni kezdte lelkem maradványait, mielőtt előálltam volna a kérésemmel. Kihasználtam, pedig ő volt a mentőövem a vonaton. Érdekelte a véleményem, meghallgatta a gondolataimat és sokszor félbehagyta a munkáját, hogy megálljon velem beszélgetni. Kedves volt hozzám és én mégis olyasmire kértem, ami távol állt a természetétől.
- Pom-Pom honnan fogja tudni, hogy mikor érkezik el az idő? - kérdezte, míg a csillagok között elveszett a tekintetünk. Mosolyogtam, próbáltam enyhíteni a fellobbanó aggodalmát.
- Jelezni fogok neked. De csak neked, más nem tudhat róla.
- És Pom-Pom hogy lehetne biztos abban, hogy a helyes időben, a megfelelő jelzést kapja meg?
- Én hiszek benned, neked is hinned kellene magadban - fordultam tekintetemmel felé - akkor, megígéred nekem, hogy nem engeded utánam őket? Akármennyire is kér March vagy Dan Heng, akármit tervez Mr. Welt, nem jöhetnek utánam, amíg nem jelzek neked.
- Pom-Pom nem biztos ebben - kulcsolta össze háta mögött mancsait az Expressz kalauza. Feszengett mellettem, és nem tudta érte hibáztatni. Én is hasonlóan kényelmetlenül éreztem magam a szívesség miatt, de nem hagyhattam, hogy bárki lássa, nem vagyok biztos abban, amire készülök.
- Pom-Pom szava nem sokat ér.
- Számomra többet jelentenek mindennél - mosolyogtam rá - de ha jobban éreznéd magad tőle, kisujj esküt is tehetünk.
- Kisujj eskü? Pom-Pom nem tudja, mire gondol ezzel Stelle.
- Ez csak egy kifejezés, amit az emberektől tanultam még régen... Belobogon.
- Pom-Pom emlékszik Stelle barátaira onnan! Néha meglátogatták az Expresszt és megdicsérték Pom-Pom munkába fektetett energiáját...
Felébredtem, nem kellett az emlékeim által álmomban újra átélnem mindazt, amit aznap este tettem. Rávettem az egyik legőszintébb barátomat egy esküre, amit nem szeghet meg, és a tény, hogy az elmúlt közel tíz nap során senki sem eredt a nyomomban, azt feltételezem, betartja az ígéretét. Egyelőre legalábbis.
Csend volt körülöttem, leszámítva Kafka szuszogását. Halvány fények égtek a szobába és a folyosón is, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasomat, hiszen így nem kellett a mellettem lévő Stellaron vadásszal beszélnem. Tekintetemet az ölében fekvő telefonjának képernyője vonzotta, amikor az a sötétben felvillant. Nem akartam kutakodni és turkálni a dolgai között, mégis azon kaptam magam, hogy óvatosan elemelem az öléből a készüléket, miután meggyőződtem arról, hogy a székben ülő nő valóban alszik.

,,A szám nem létezik. Erre a számra üzenetet küldeni nem lehet."
Meglepődtem az üzenet láttán, nem egy automatikus szövegre számítottam. Ráböktem a felugró ablakra, meg akartam tudni, vajon melyik munkatársa akarja megszakítani vele a kapcsolatot, s bár arra számítottam, hogy a belépési kódok miatt úgysem fogok megtudni többet a másik félről, a lélegzetem is elakadt, amikor egyszerűen csak megnyílt a beszélgetés a szemeim előtt. Kafka ennyire felelőtlen lenne, hogy nem ad jelszót a dolgaihoz? Kételkedtem benne, de mégis, még visszapörgetni is tudtam az üzenetei között.
,,Én: Késel. Már 36 perce meg kellett volna érkezned.
Ismeretlen: De türelmetlen valaki, sietek, ígérem.
Én: ..."
Elkapott a kíváncsiság kivel beszélhetett ilyen hangnemben Kafka, ezt az oldalát nem igazán ismertem és nem hittem azt, hogy bármely kollégájához ilyen kedves lenne. Görgetni kezdtem a beszélgetésben, nem olvastam összefüggően a beszélgetést, sem annyi időm, sem kedvem nem volt hozzá. Emellett továbbra is a magánszférájába másztam bele, és ezzel tisztában voltam.

„Ismeretlen: Átutazunk N'gherton jövő héten.
Én: Micsoda szerencse, hogy kirándulást szerveztem oda következő hétre.
Ismeretlen: Meg kell kérdezzem a többieket, hogy bánják-e, ha megállunk.
Én: Ez a baj a demokráciáddal
Ismeretlen: ...
Ismeretlen: Azt hittem, ti is csapatként működtök
Én: Ők is azt hiszik ;)
Ismeretlen: ....
Én: Szerda este 10.50. Szokásos helyen
Ismeretlen: Ezzel nem felejteted el, amit most mondtál..."
N'gherton mi is jártunk, többször is. Emlékeztem a forró napsütéses óráira, arra, hogy szinte sosem volt sötét és arra, hogy egységesen utáltuk. Himekot is majdnem annyira, amikor készletfeltöltésre hivatkozva a tengerpartra kiruccant...

,,Ismeretlen: Ha ez nem sikerülne...
Én: Nem kell ilyen pesszimistának lenned. Fogadd el a segítségem
Ismeretlen: Nem lehet. Ha a társaid nem is, te tartózkodnál attól, amit meg kell tenni.
Én: Ugyan. Ilyennek ismersz? Elionak nem kell róla tudnia.
Ismeretlen: Nem Elioról van szó..."

„Ismeretlen: Meg kell tennem. Sajnálom. Ha nem jelentkeznék néhány héten belül, az tudod, mit jelent. Ne keress!
Én: Had segítsek!
Ismeretlen: Ezt már megbeszéltük Kafka...
Én: Ígérd meg, hogy visszajössz, különben én magam megyek utánad és fojtalak meg.
Ismeretlen: Látom emlékszel, mit szeretek ;)
Én: ..."

„Én: ?"
,,Én: ??"
,,Én: Ne szórakozz!"
,,Én: Kérlek"

Az utolsó üzenet több, mint öt hónapja lett elküldve, választ azóta sem kapott a Stellaron Vadász. Úgy éreztem, hogy ezt az oldalát ezen a bizonyos személyen kívül más sem ismerte, de meg kellett tudnom, kivel beszélt. Igazából nem kellett, de nem tudtam csillapítani a kíváncsiságomat. Visszapörgettem annyit a beszélgetésben, amennyit csak tudtam.

,,Ismeretlen: Stellaron Vadász
Ismeretlen: Látom, hogy megkapod az üzenetet.
Ismeretlen: A csapatod egyik tagját hátrahagytad, nem tudom hova tenni a dolgot, hogy a hiánya fel sem tűnt nektek...
Én: Á! Az Expressz tagjai. Örülök, hogy sikerült megfejteni az üzenetet.
Ismeretlen: Mintha olyan nehéz lett volna az értelmezése...
Ismeretlen: Mindegy is, az emberedre visszatérve
Én: Vigyázzatok rá
Ismeretlen: Tessék?!
Én: Szerintem érthető voltam elsőre is
Ismeretlen: Miért tennénk ilyet? A túszunk is lehetne akár.
Én: Tudom, hogy nem lenne a túszotok. Zabálni való teremtés ahhoz, nem igaz?
Ismeretlen: Nem tudlak komolyan venni Stellaron Vadász"
Megálltam egy percre. Expressz tagjai? Az Astral Expressz volt az egyetlen, amit ismertem, bár ez valószínűleg nem volt igaz a mellettem alvó nőre. Hiszen az egyenesen elképzelhetetlen volt, hogy a kis családunk tagjai közül bárki is kapcsolatban állna a vadászokkal, nem? A következő szöveg alig két héttel az első után érkezett, a későbbiekben azonban ennél sokkal sűrűbben váltottak üzenetet.

,,Ismeretlen: Stellaron Vadász
Én: Miben segíthetek?
Ismeretlen: Csak árulj el egy dolgot. Mi történt vele?
Én: ?
Ismeretlen: Amióta itt van velünk, egyetlen éjszakát nem aludt végig. Rémálmai vannak.
Én: Nem teljesen értem, mire akarsz ezzel célozni.
Ismeretlen: Szerintem pontosan tudod. Az egyetlen dolog, amit hajtogat, ,,Kafka.. nem akarom"
Én: ...
Ismeretlen: Szóval, mit tettél vele? Tudnom kell, hogy segíthessek rajta.
Én: Nem tudsz.
Ismeretlen: Majd meglátjuk. Ez nem volt válasz a kérdésemre.
Én: Az egyetlen dolog, amit tettem, hogy életet adtam neki.
Ismeretlen: ...
Ismeretlen: ...
Ismeretlen: A te gyereked??!!?
Én: Rosszul fogalmaztam. Nem úgy, ahogy gondolod. Találkozzunk két éjszaka múlva ezen a helyen tizenegykor és mindent elmondok személyesen, amit tudni akarsz.
Ismeretlen: Honnan tudhatnám, hogy ez nem csapda?
Én: te kerestél fel és sejtésem szerint tudni akarod, miért ragyogott fel a mellkasa, nem Himeko?
Ismeretlen: Honnan tudtad, hogy
Én: Találkozzunk a megadott helyen és időben, és személyesen is felteheted a kérdéseidet."

Melegem lett, fojtogatott a szoba. Voltak megérzéseim, hogy kivel vagy kiről beszéltek korábban, hiszen túlságosan ismerős volt a stílusa a másik félnek. De nem értettem, nem akartam érteni a jeleket. Visszapörgettem a beszélgetés legaljára, hogy megnézhessem a dátumot, próbáltam tagadásban élni továbbra is, de nem ment. A dátum beleégett az agyamba. Az események álmaimban kísértettek. Öt hónap és három hét telt el azóta, hogy az ,,ismeretlen" utoljára adott magáról életjelet. Öt hónap és három hét, amióta Himeko megmentett és én hálából elvettem az életét. A szívem hevesebben kezdett verni, a fülemben hallottam ütemes dobogását, a mellkasom halványan fényleni kezdett. Ki kellett szabadulnom, mielőtt felébresztem a világok egyik legveszélyesebb emberét, aki egyetlen suhintással véget vethetne létezésemnek. A világok által rettegett emberhez kulcsoltam magam, akinek a szeretőjét én... A mentorom... Nem tudtam gondolkozni, lehunytam a szemem és hagytam, hogy a Stellaron végigszáguldjon az ereimben, halk kattanással kioldva a biometrikus zárral ellátott bilincsemet. Nem hazudtam, amikor kérték a kulcsot, és kijelentettem, hogy nincs nálam, nem féltem, hogy motozásnál találhatnak bármit, hiszen én voltam a kulcsa a saját magam által készített fegyvernek. Amint kiszabadítottam a csuklómat idegesen pillantottam Kafkára, remélve, hogy továbbra sem kelt fel a szobát betöltő halovány fényre, de szemei csukva voltak és mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt. Óvatosan lecsúsztam az ágyról és finoman felemelve a sarokba száműzött fegyverként funkcionáló ütőmet, elhagytam a szobámat. Nem vittem magammal a ruháimat, a telefonomat, semmit, nem érdekelt, hogy pizsamában vagyok. Az egyetlen célom abban a percben az volt, hogy olyan helyre bújhassak el, ahol probléma nélkül kitörhet belőlem a mellkasomat szétfeszítő Stellaron.