- Oh Stelle - állt meg egy pillanatra, hogy összeszedhessem magam - szánalmas látványt nyújtasz.
Nem bírtam rápillantani, próbáltam levegővel megtelíteni a tüdőmet, elérni, hogy ne égjen ennyire. Egy tenyeremen támaszkodtam, a másik kezemmel törött kardom markolatát szorongattam. Homályosan láttam, úgyhogy pislogni kezdtem, de nem segített. A látásom nem tisztult ki, mégis tudtam, hogy közeledik. Erősebben fontam körbe az ujjaimat a markolaton, még nem engedhettem el. Tudtam, hogy a tervem végrehajtására egyetlen lehetőségem lesz, az sem kockázatmentesen.
- Drága gyermek - jelent meg egy pár meggyszínű magassarkú a térkő azon pontján, amire összpontosítottam. Egyetlen lélegzetvételnyivel később meglepően puha érintést éreztem az államon. Finoman felemelte a fejem. Nem láttam tisztán, de tudtam, hogy engem figyel, hunyorogni kezdtem, ami sokat nem segített.
- Ezért teremtettelek meg? - hangja csalódottan és lemondóan csengett. Hiába tudtam a választ magam is reálisan megválaszolni, mégis késként hatoltak szívembe a szavai. Elfáradtam. Több, mint öt éve játszottuk ezt a macska-egér játékot s bár az elején azt hihette bárki, hogy van esélye, hamar beláttam, hogy ellene ez lehetetlenség. Azt mondták, kellek, hogy szükségük van rám, hogy ébresszenek fel és akkor harminc hónap alatt, ha segítséggel is, de meg tudom zabolázni a medréből eltérített, ígért jövőt. Harminc hónapról szóltak a jóslatok, legrosszabb esetben három teljes évet ígértek, és mégis, máris átléptük az öt évet ebben a végtelennek ígérkező játékban. Beláttam, ha nem vetek ennek véget, heteken belül újabb évet kezdhetünk, de amire szükség volt, nem egy következő kör volt, hanem egy új fejezet és ez volt az, amit meg kellett lépnem. Lassan elengedtem a markomba zárt kardmaradványt, ami hangosan érkezett meg a térkőre elvonva egyetlen pillanatra az előttem álló nő figyelmét. Ez volt az egyetlen esélyem, lépnem kellett. Ahogy elengedte az államat, abban a szempillantásban mozdultam. Az imént felszabadult tenyeremmel a földre csaptam. Nem ez volt eredetileg a tervem, de elfáradt testem szinte tehetetlenül zuhant volna a földre. A súlyom áthelyezésével felszabaduló kezemmel gondolkodás nélkül mozdultam. Nem volt idő a lépések áttanulmányozására, ösztönösen és gyorsan kellett cselekednem. Egyetlen másodpercnyi figyelemelterelésre volt mindösszesen szükségem és a bilincs kattant is Kafka csuklója körül.
- Mi a.. - emelte fel láncra vert kezét, magával emelve az enyémet is. A világ legostobább lépését követhettem el, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy kiszabaduljak a végtelen körökből. Teremtőm szeméből szikrák szóródtak, de túlságosan kimerültem ahhoz, hogy érdekeljen.
- Vigyél magaddal!
- Megőrültél? - a combjához erősített pengéért nyúlt. Miért nem láttam korábban, hogy lehet nála szúrófegyver is?
Kafka teljes erejét bevetve rávágott az energiapengéből készült tőrrel a láncra, arra számítva, hogy ezzel szabadulhat. De alábecsült, mint ahogy minden szülő teszi a gyerekével. Ahogy a penge kettétörve visszapattant a láncról, Kafka tekintete bosszússá vált. Kénytelen voltam egy erőtlen, szenvtelen vigyorral nyugtázni próbálkozásait. Repedés hangja ütötte meg a fülem és óvatosan oldalra néztem. A láthatatlan energiapajzs, ami eddig körbevont minket, gyengülni kezdett, a mellkasomban égő Stellaron pedig erőteljesebben emésztette a testem minden energiáját.
Egy újabb sikertelen próbálkozás után, amit már a jól ismert fegyverével kísérelt meg a Stellaron Vadászok feje, újra megszólaltam.
- Vigyél.. magaddal! - erőtlen kérés volt, nem több.
- Nem lehet.
March hangját hallottam a távolból. Talán a nevemet kiabálta, nem tudom. A Stellaron az ájulás szélére sodort, foltok táncoltak a szemem előtt, a pajzs ismét gyengült, tovább repedt.
- Nem kérem többször - jelentettem ki halkan és abban a pillanatban lerogytam a földre. A pajzs feladta, nem védett meg többet a külvilágtól. Vagy a világot tőlem, apró részletek, amik senkit sem érdekeltek. Hideg levegő simogatta az arcomat és egy nyílvessző fúródott a kövek közé, túlságosan közel az arcomhoz. March nyila.
- Engedd el, Stellaron Vadász! - Dan Heng hangja mélyen és fenyegetően csengett. Sokat változott azóta, mióta először keresztezték útjaink egymást. Más helyzetben, nem biztos, hogy ellen tudtam volna állni parancsának.
- Hihetetlen - sóhajtott Kafka bosszankodva és napszemüvegét a hajába fűzve lehajolt hozzám - remélem, tudod, mit csinálsz. Nem válaszoltam, nem volt elég erőm hozzá. Az sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán hozzám szólt, vagy csak a képzeletem szórakozott megint velem. A hónom alá nyúltak és éreztem, hogy tehetetlenül emelkedem a földtől. Egyetlen lélegzetvételnyi idővel később már a karjaiban tartott és sietősen lépni kezdett.
- Engedd el! - követelte a lány, de Kafka még csak fel sem vette. A perem széléhez érve, anélkül, hogy biztonságom épségéről meggyőződött volna, elrugaszkodott. A következő dolog, amit érzékeltem, az, hogy zuhanunk és a távolban, elmosódva hallom, ahogy March utánam kiállt.

- Mit tettél gyermekem? - a tekintete megváltozott, úgy éreztem, most az egyszer nem játssza meg magát, valóban szomorú szemekkel nézett rám, de nem lökött el magától. Szabad kezem szorosabban fontam a nyaka köré, ha ő gyakorlott is volt a lehetetlen magasságokból való szökkenésekben, én még sohasem csináltam ilyet. Egy utolsó pillantást vetettem a korlátnál álló zavarodott tekintetű Marchra, aki nem tudta eldönteni, hogy a felajzott íjat elengedje e, vagy sem, s Dan Hengre, akinek a világát törtem össze. Egyetlen pillantást engedtem meg magamnak, többet nem bírtam elviselni. Az az érzés cikázott keresztül a gondolataimon, hogy vajon Bronya is ezt érezhette, amikor az anyja, Cocolia, a szeme láttára változott csillagporrá? Ezt a fájdalmat kell elviselnie, mindig, amikor lát? Bármikor, amikor szóba hozzák azt az utazót, aki „megmentette" a világukat? Szörnyetegnek éreztem magam. A valóság nem is állt olyan messze az érzéstől.
- Ne sírj! - suttogta gyengéden Kafka a fülembe, és addig a pillanatig nem is realizáltam, hogy könnyekkel teltek meg a szemeim.
- Én nem - válaszoltam rekedten, mire ő szomorúan elmosolyodott. Nem bírtam a szemeibe nézni, nem tudtam mihez kezdjek, vagy, hogy merre tovább, de tudtam, hogy ő is hasonló gondolattokkal foglalkozik. Erre nem számított, és ha őszintén bevallottam, előző reggelig én sem hittem abban, hogy ezt valaha meglépem. Behunytam a szemem és arcomat Kafka nyaka hajlatának puha bőrébe fúrtam azt kívánva, hogy bárcsak egy kisgyerek lehetnék én is most, akit az anyja biztonságot nyújtó karjaiban cipel haza egy hosszú és fárasztó nap után. Valóban az a változó voltam az egyenletben, aminek Svarog nevezett, és ez megrémített.