Changbin tudja, időt kell adnia, muszáj szerelmének feldolgozni ezt a rengeteg információt — mely mind a kettejük szívét megviseli  —, s tisztában van azzal,  hogy a válasz mindenképpen döntő lesz, talán teljesen végleges.

Bánja akkori cselekedetét, hogy a menekülést választotta, mihez tökéletesen passzolt költözésük a város szélső körzetébe, amit aznap tervezett közölni a fiatalabbal, mikor az bevallotta érzéseit, de végül csak elmenekült azzal az indokkal, neki sietnie kell.

Mert hihetetlenül leblokkolt.

Még magában is rendeznie kellett érzéseit, nem volt képes akkoriban felfogni, hogy a legjobb barátjába szeretett bele, aki ráadásul egy fiú, s azelőtt gondolni sem mert arra, hogy esetleg ez a szerelem viszonzásra lelne, ám a vallomással ennek ellenkezője derült ki.
Nem hitte akkoriban, hogy ők ketten valaha együtt lehetnének boldogok és szerelmesek.
Nem hitte, hogy működne.

De hazudni sem akart Felix-nek az érzéseiről.

Ugyanis Felix volt a legfontosabb ember az életében, az igazság pedig az, hogy ez a mai napig sem változott. Nem bírta volna a szemébe mondani, hogy nem szereti, miközben mindennél és mindenkinél jobban — mert igen, Changbin rájött, soha, senki mással nem lehetne boldog, egyszerűen nem tudna mást szeretni.

És idén már végzős, koncentrálnia kellene a tanulásra, a jövőre, ám nem képes rá, hiszen akár éjszakákon át vár, hátha szükség lesz rá — hátha egyszer elég mersze lesz.

Hiszen már nem egyszer akarta bevallani, hogy ő Changbin, aki összetörte a szívét, s most meg akarja ragasztani, mivel rájött, hogy tényleg nem tud nélküle élni, pedig az elején annyira reménykedett benne, hogy tovább tud lépni.

De nem.

Vannak dolgok, amiket nem lehet magunk mögött hagyni.