Nyalipó! Na, itt is régen volt már rész, úgyhogy írtam ide egyet, remélem tetszeni fog nektek!

Előrejelzés, Shoyo családja, faluja és a többi karakter, akik rajta és Hitokán kívül megjelenik ebben a részben, mind az én agyszüleményem, semmi köze az eredeti történethez, vagy a mangakához.

Dombon fel, dombon le! Dombon fel, dombon le! És ne gondolj a karokra, amik körülfognak, mert elveszted az irányítást a bicaj felett! – Traktáltam magamban az utasításokat.

Könnyű azt mondani, nem csak a karokkal van gond. Érzem a leheletét a nyakamon, még úgy is, hogy fülledt nyári este van. És valami nyomódik a hátamnak, amibe nem akarok belegondolni, hogy mi is lehet.

– Jól vagy ott hátul, Hitoka-chan? – kérdeztem, mikor lassítottam egy viszonylag sík területen.

– Igen! Minden rendben! – Válaszolta. – És te? Hogy bírod? Nem túl nehéz velem együtt tekerni?

– Meg se kottyan! Csak kicsit melegem van, de nyár van, szóval el kell viselni – mondtam tetetett könnyedséggel és menőséggel.

– Rendben.

Tekerj tovább Shoyo, nem baj, ha megszorít, nem jelent semmit! – Bíztattam magam továbbra is. Mikor kiértünk az erdőből, elénk tárult a falum, ahol az eddigi 17 évemet töltöttem. Az igazat megvallva, ma van a szülinapom, de a nagy készülődésben és edzések közepette mindenki elfelejtette. Ha Natsu nem úgy ébreszt reggel, hogy „Boldog születésnapot Oniichan!", és ugrik rám, én is elfelejtettem volna. (Érdekes információ, hogy ebben az évben tényleg péntekre esett Shoyo születésnapja 2013. június 21. Utánajártam!)

– Hitoka-chan, most lassítunk és körbevezetlek a falumban. Jó lesz? – kezdtem lassítani lefelé a dombon.

– Igen, szívesen körbenézek! Városiként nem sok lehetőségem van vidékre menni. – lelkesedett.

Amikor megálltam, szálltam volna lefelé, de Hitoka még mindig belém karolt és nem engedett.

– Hitoka-chan? Minden rendben? Jól érzed magad? – kérdeztem reflexből.

– Ah! Semmi, csak elbámészkodtam a dombos tájon, meg a naplementében – magyarázkodott és már le is szállt. – Amúgy nem gondoltam, hogy csak félórára a várostól ilyen más minden. Te már itt születtél? – Kíváncsiskodott.

– Nem, Natsu születése után költöztünk ide. Apukám szerint itt sokkal biztonságosabb, békésebb és kellemesebb a levegő, mint a városban – szívtam be a levegőt, majd kifújtam. – Amiben igaza is volt. Alsó középig van itt iskola, úgyhogy addig itt tanultam és utána mentem a Karasunóba.

– Mit dolgoznak a szüleid?

– Apa építészmérnök, egy városi vállalatnál, most léptették elő részleg vezetővé, anya pedig irodalom tanár a suliban.

– Shoyo, akkor hogy lehetsz ilyen hülye? – Kötözködött velem.

– Hitoka-chan, miért ott ütsz, ahol a legjobban fáj? – Nyúltam a mellkasomhoz.

– Bocsi – kuncogott lágyan.

– Nincs semmi gond, én is tudom, hogy hülye vagyok! – Duzzogtam.

– Ez nem igaz, már sokat javultál, csak a vizsgáid felén buksz meg, a javítón meg mindegyiket kijavítod! – Próbált vigasztalni, de hiába.

– Ezzel nem segítesz! – Rimánkodtam rá.

– De Shoyo! Nézd más néző pontból! – Szólt le élesen. – Egy üres poharat nehezebb megtölteni, mint egy olyan poharat, amiben már van víz.

– Azt akarod mondani, hogy én egy üres pohár voltam? – Vágtam vissza.

– Mondja ezt aki elsőév első felében csak egy számjegyű teszteket írt – nézet rám kicsit mérgesen, csípőre tett kézzel.

– Jó rendben, egyéb kérdés? Mit szeretnél még tudni? – Adtam fel, és úgy látszik, ez tetszik neki, úgyhogy mindegy.

– És apukád? Ő milyen ember? A családi képen, amit mutattál, neki is vörös haja van, meg szakálla. Van bennetek külföldi vér? – Kérdezte, már el is felejtve a szurkálódást.

– Aha, az apai dédnagyapám skót. Vedeli a whisky-t, mint állat, van olyan kockás szoknyája is, meg azzal a rettenetes dudával szokott játszani néha – meséltem neki dédpapiról.

Elővettem a telefonomat és kikerestem a képet, ahol dédi, nagypapi, apa és én vagyunk egy képen felsorakozva egymás mellett. Hitoka felé tartom a képernyőt, hogy ő is láthassa.

– Apa születésnapján készült, amikor dédnagyival és a nagyszüleimmel meglátogattak minket áprilisban. Dédpapi régen diplomata volt a külügyminisztériumnál, a háború után beleszeretett egy Japán nőbe, Dédmamiba. Nagy felháborodást keltett anno, mert a dédpapi nyugati volt, még meg is szöktette a dédmamit és letelepedtek Angliában, majd nagykövetként visszajött, mikor a dédmami szülei elfogadták. Később ügyvédként dolgozott és saját ügyvédi irodát alapított, amit a papi vezet most és a bácsikám, apa bátya fogja átvenni. A nagyi meg önkéntes estéjeket, gálákat meg hasonlókat szervez – lelkesedtem be a történetmesélésbe.

– Shoyo? Te akkor valami gazdag kölyök vagy? – kérdezte kicsit megijedve.

– Áh, dehogy! – Legyintettem. – Apu nem szeret a nagyapa, meg a bácsikám köreibe mozogni. Az ügyvédi iroda is Tokióban van. Apa azt mondta a papinak, meg dédinek, hogy nem akar ügyvéd lenni, és a saját lábán akar megállni és mérnöknek tanult. Az öregek segíteni akartak neki saját céget alapítani és támogatni őt, de apa azt is visszautasította. A mi családunk az egyetlen Hinata család, aki átlagos. Az uncsitesóim mind neves iskolákban, meg egyetemeken tanulnak.

– Uh, egyre jobban sajnállak, hogy milyen hülye vagy – nevetett kínosan.

Ezt elengedtem a fülem mellet, de azért durcásan néztem, mire ő jóízűen kuncogott.

– És nem szokott kellemetlen lenni mikor találkozol velük? Nem néznek le azért, mert te nem vagy olyan körökben, mint ők, vagy nem tanulsz annyira jól, mint ők? – csengett ki az aggodalom a hangjából.

– Egyáltalán nem. A mi családunk nem az a rideg kőgazdagék, mint amit elképzelsz – ráztam meg a fejem nevetve. – Mindenki olyan vidám és barátságos, mint én.

Váltottam egy másik képre, ami az egyik családi összejövetelen készült. Mind vidámak vagyunk és jól szórakozunk. Ezen a képen öltönyben vagyok, remélem jól nézek ki rajta Hitoka szerint.

– Nem nagyon szoktam ünneplőbe öltözni, de néha meg kell adni a módját – büszkélkedtem és Hitokára sandítottam

– Shoyo...

Igen, dicsérj meg, mond azt, hogy jól nézek ki – szuggeráltam magamban

– ... Hogy lehet, hogy te vagy az egyetlen alacsony fiú ezen a képen? Még apád is sokkal magasabb! – Pánikolt be Hitoka módra.

Majd hasra estem, mikor meghallottam ezt. Soha nem volt probléma ebből, de mindig fájó pont volt számomra.

– Hitoka-chan... te tényleg tudod, hol a gyenge pontja az embernek és odaütsz! – mormogtam rekedten.

– Ahhhhh! Mélységesen sajnálom, hogy felhoztam, de biológiából mostanában tanultunk genetikát! –szabadkozott megijedve, mégis izgatottan.

– Mi az a genetika? – próbáltam elterelni a témát.

– Az az a tudomány, ami azt kutatja, hogy hogyan működik az öröklődés. Pld a magasságod, érdekes, hogy ez magas családban miért vagy ilyen alacsony – mesélte most már csak lelkesen, mire én újra összerándultam.

– Úgy látszik, a genetika és én nem leszünk a legjobb barátok! – Sóhajtottam – Inkább váltsunk témát! – kértem megszégyenülve.

– Bocsánat, néha nem tudom, befogni a szám. Buta, buta száj! – Ütögette az ajkait. – Miért nem tudsz hallgatni!

Ez olyan aranyos, hogy nem tudom visszafogni a mosolygást. Hitoka sokszor, amikor elkezd pánikolni, akkor elpirul és teljesen összezavarodik. Úgy bepörög, mint egy kismókus.

Nekitámasztottam a bicajt a mellettünk álló villanyfának és előre nyúltam. Megfogtam a csuklóját, hogy ne ütögesse tovább a száját, majd végig simítottam az ajkain.

– Szerintem nagyon aranyos, még akkor is, ha néha megsértesz, de tudom, hogy nem direktből csinálod – nevettem el magam, mire ő teljesen elvörösödött.

Hirtelen elengedtem a csuklóját és megszakítottam az érintést és elugrottam tőle és én is elvörösödtem, a mai estén újból.

Nagy fellángolásból odaláncoltam a bicajt a villanyfához, megragadtam a kezét és elrángattam Hitokát az útról.

– Valamit mutatni szeretnék – mondtam teljesen kipirultan, mire ő csak bólintott.

Látszik, hogy nyár van, már elmúlott kilenc óra, de még csak naplemente van. Az egész égbolt vörösen izzik, itt-ott felhőkkel tarkítva. Hitokával pedig csendesen haladtunk előre, majd megálltunk a falumon átívelő pataktól nem messze. Mikor odanéztem Hitokára, teljesen elámult a látványtól.

Itt a kis hegyi pataknál egy pihenőhely van kialakítva, ahol bárki piknikezni tud. Vannak lócák, meg padok, sütögetők, a gyerekeknek még egy kis játszótért is kialakítottak. A patak partja alapból békés, meghitt és szép látványt nyújt, de naplementében igazán romantikus a hangulata. Még egy párocska is volt az egyik padnál.

– Ez hihetetlen, gyönyörűszép! – nézett a szemembe álmélkodva. – Köszönöm Shoyo, hogy megmutattad! – Vigyorgott.

Én meg gondolatban lepacsiztam magammal. „Szép volt Shoyo!" .

– Mivel ez az út összekötő két járási székhely között, sok autó jár errefelé, idefele jövet is sok elment mellettünk. Ezt a kis pihenőt pár éve építették meg, – meséltem neki – mindenképp meg akartam neked mutatni – rúgtam oldalra egy követ. – Örülök, hogy tetszik! Gyere, menjünk közelebb – intettem és megindultam a patak felé és leültünk egy lócára, amit a vízzel szemben helyeztek el.

Tök nyugis volt minden, a patak csobogása, a naplemente, a tücsökciripelés. Mégis! A szívem úgy zakatol, hogy a torkomban is érzem. Mellettem Hitoka nagyban matat, majd egy kis tasakot vesz ki a táskájából és felém nyújtja.

– Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

– A szülinapi ajándékod! – Válaszolta piros arccal.

– Mi? –kérdeztem újból.

– Shoyo! Ne mondd, hogy elfelejtetted a saját születésnapodat? – Nevette el magát.

– Dehogy! Csak... nem számítottam rá. Mindenkinek kiment a fejéből a sok gyakorlás, meg készülődés mellett. És ez... teljesen meglepett! – vallottam be neki.

– Az én dolgom, hogy tudjam, mikor vannak a csapattagok születésnapjai! – Fordította félre a fejét. – Mire vársz, nyisd már ki.

Többet se kellett mondania, máris felnyitottam a kis papírcsomagot és belenyúltam. Egy kulcstartó volt benne, de nem is akármilyen. A kulcstartón egy kézzel készített kicsinyített Karasuno mez volt, egy 10-essel a hátán.

– Tudom, hogy milyen fontos számodra a Kis Óriás mezszáma és az is, hogy milyen szomorú voltál, mikor nem azt kaptad idén is. Lehet, hogy mosolyogtál, mert előrébb kerültél a sorban, de... nekem valahogy nem volt őszinte – magyarázta miközben fogdosta a felsője alsó szegéjét. – Úgy gondoltam, hogyha ez nálad van, akkor valami emlékeztetni fog téged a Kis Óriásra.

Most nem tudom, hogy mit csináljak, de tényleg, az agyam teljesen elzsibbadt és a testem magától mozdult. Magam felé fordítottam Hitoka-chan fejét és megcsókoltam. Mintha az a feszültség, ami bennem felgyülemlett, egyszerre eltűnt.

Féltem, hogy eltol magától, vagy lekever egy pofont, de nem ez történt. Apró sóhaj tört elő belőle, ami teljesen meglepett és felbiztatott a folytatásra. A másik kezemmel is megérintettem az arcát és szenvedélyesebb csókba kezdtem. A fejem szinte felrobbant, a szívem az eddigieknél is gyorsabban vert, a hasizmom megfeszült és elindultak bennem a férfiúi folyamatok is, ami megállásra kényszerített.

Amikor szétváltunk, Hitoka-chan nem csak átvitt értelemben, de szó szerint is bealélt a kezeim közé.

– Shoyo-kun! Ez már a második alkalom, mi lenne, ha legközelebb előre szólnál? – Kérte erőtlen hanggal.

Erre elmosolyodtam, lesz legközelebb!

Várjunk csak, második alaklom?

– Hi-Hitoka-chan, te mégis miről beszélsz? – Toltam el magamtól, a még mindig kába lányt, aki erre kicsit kijózanodott.

– Háááát-t... Jó, most már nem bírom tovább! – Dühödött be. – Télen, miután kiestünk a nemzetiből, akkor mikor beteg voltál, én ápoltalak. És akkor letámadtál, mint most. Erről tényleg ideje leszoknod! De remélem, erre emlékezni fogsz, mert már fél éve nem tudom ezt...

Nem tudta befejezni, mert felkaptam és körbeforogtam vele a patak partján.

– Nem csak álom volt! Tényleg megtörtént! – Kiabáltam magamhoz szorítva Hitokát és hangosan kacagni kezdtem.

Véletlen megbotlottam és háttal a vízbe estem, miközben Hitokát a karjaimban szorosan magamhoz szorítottam. Mikor kinyitottam a szemem, az aggódó Hitoka a mellkasomnak dőlve szólongatott. Ez annyira zavarba hozott, hogy az égő arcomat hátra hajtva benyomtam a vízbe, hogy lehűtsem magam. Erre Hitoka felsikoltott, kirántott a vízből és segítségért kiabált.

– Valaki hívja a mentőket! – Harsant az ijedt hangja.

– Ne, nem kell! – Kiáltottam túl őt. – Jól vagyok!

Az előbb távolban ülő párocska odasietett hozzánk és aggódva néztek rám.

– Biztos vagy öcskös? Elég nagyot estél és a vízbe is belezuhant a fejed. Az altalános iskolásoknak vigyázniuk kell magukra! – Magyarázta az egyik egyetemistának kinéző srác.

– Gimnazisták vagyunk! – Harsantunk egyszerre Hitokával.

– Oh, milyen aranyos gimis párocska! – andalgott a mellette álló lány. – Hagyd őket, ahogy láthatod, minden rendben van, hagy turbékoljanak tovább. Ez annyira emlékeztett, mikor mi voltunk gimisek – pirult el az emlékektől.

– De miután elesett, még a feje is benyomódott a vízbe! Biztos nem azért, mert beverte a fejét? – Kérdezte, még mindig aggódva.

– Ah, az direkt volt – néztem kínosan félre.

– Miért? – kérdezték mindhárman egyszerre.

Ahhhh, ez olyan ciki. De muszáj tisztázni a helyzetet, különben tényleg korházba kerülök.

– Csak... le akartam nyugodni – vörösödtem el teljesen, mire a srác felröhögött és belebokszolt a vállamba.

– Ez már igen, öcskös, add a kezed – nyújtotta felém a kezét, amit megfogva felrántott. – A közelben laksz? – Kérdezte kedvesen, de még mindig vigyorogva.

Bólintottam.

– Nem messze az iskolától – intettem a falu felé.

– Gyertek, haza dobunk titeket – mutatott az autója felé.

– Erre semmi szükség, biciklivel vagyok, nincsen messze a házunk és vizesek is vagyunk – szabadkoztam.

– Ne hidd, hogy ez után engedünk hazabiciklizni! Leterítünk egy pokrócot a hátsó ülésre, a bicajt meg berakjuk a csomagtartóba. Bízzatok csak mindent erre az Onee-sanra, meg arra az Onii-sanra!

– De...

– Shoyo – szólt közbe Hitoka és meghajolt a két idegen előtt. – Nagyon szépen köszönjük a segítséget. Ha nem jelentünk nagy gondot, akkor megköszönnénk, ha haza vinnének minket.

–Jajj, de cukiiiiiiiii! – Ugrott a lány Hitokához és magához szorította, miközben megborzolta a hájátt

– Hallottad barátnő-chant, velünk jöttök – szögezte le a fickó. – Na, ha annyira jó vagy menj a biciklidhez, gondolom lezártad, addig felhajtok.

Elmosolyodtam és én is meghajoltam.

– Köszönöm a segítségét... –néztem rá kérdően a neve miatt.

– Akito! Az ősz és jó akarat kanjijával, nyugodtan hívhatsz Akito-niisannak – mosolyodott el szélesen, amitől én is elmosolyodtam.

– Én Seiko vagyok, a világ és a gyerek kanjijával, nyugodtan hívhatsz Seiko- onee-sannak! – Karolt bele a barátjába. – Mindketten egyetemisták vagyunk és errefelé szálltunk meg, örülök a találkozásnak! Titeket hogy hívnak? – hadarta le egyszerre.

– Seiko lassabban! Alig értettek valamit! – Korholta le a barátnőjét Akito...-niisan.

– Semmi baj, ez a hebrencs mandarin is kb. ilyen pörgős, úgyhogy hozzászoktam – nevetett fel én meg vele nevettem.

– Shoyo vagyok, a repülés és a nap kanjijával.

– És barátnő-chant hogy hívják? – kérdezte izgatottan Seiko...neesan.

– Ő nem a...

– Hé! Azután amit a vízbe esés előtt csináltok, azt akarod beadni nekem, hogy ő a nem a barátnőd. Igazi huncut vagy Shoyo-kun! – Cikizett Seiko-neesan megcsípve az arcomat.

– Azt akartam mondani, hogy nem a barátnőm... még. Ezt még nem beszéltük meg, mivel... beleestünk a vízbe – magyaráztam az arcomat dörzsölve, ahol az imént megcsíptek.

– Jó, Seika, most már ne húzd szegény fiú agyát. Ezt majd megbeszélik, mikor nem leszünk útban, emiatt most ne aggódjatok, rendben? – Kérdezte, mire bólintottunk – Akkor, majdnembarátnő-chan, hogy hívnak – kérdezte, mire mindenki elnevette magát.

– Hitoka vagyok, mint Akito-niisannál, a jóakarat kanjijával és a virágéval – mutatkozott be meghajolva.

– Niisannak nevezett! – veregette meg a vállát Akito-niisan Seika-neesan – Hé, hé, engem is hívj neesannak! – kérlelte Hitokát.

– Seiko-neesan. – mondta szerényen Hitoka.

Seiko-neesan pedig visítva hozzáugrott és elkezdte ölelgetni.

– Ez eltart egy darabig, hozd addig a biciklit – javasolta Akito-nii.

Elindultam a bicikli felé, de megtorpantam és elsőnek a lóca felé mentem, ahol a cuccaink voltak. Felvettem a táskáinkat, majd az asztalra rakott kulcstartót rákapcsoltam a táskámra és már indultam is a bicikliért.

Miután bepakoltunk, mindannyian beültünk és már indultunk is. A hazaúton jobban megismertük Akito-niit és Seiko-neet (mostantól csak röviden). Kiderült, hogy mindketten végzősök a Tokiói Egyetemen. Megadták az elérhetőségüket, és megkértek minket, ha Tokióban járunk nyugodtan írjunk egy emailt, és ők is ezt teszik, ha újra erre járnak. Tök jó barátság alakult ki közötünk, Seika-nee még sírt is mikor a szállásukra indultak.

– Aztán el ne felejtsétek megírni, hogy hogyan alakult Shoyo-kun versenye! – Kiabálta ki az ablakból, ahogy integetett, nekünk.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen abszurd helyzetben fogok új barátokat szerezni – mondtam, a mellettem csendben álldogáló Hitokának, aki csak hümmögött.

– Shoyo – szólalt meg hírtelen – mi vagyok én neked? – kérdezte halkan.

Felé fordultam, megfordultam és közel hajoltam hozzá újra elpirulva.

– Mi szeretnél lenni?

Erre csak megrázta a fejét – Válaszol Shoyo! Mit akarsz? Mond ki egyenesen.

Hogy mit jelent nekem Hitoka? Egy igaz barát? Egy jó tanár? Egy ügyes menedzser? Mind egyszerre? Végig pörgött előttem minden egyes együtt töltött pillanatunk és habozás nélkül állítani tudom...

– Azt szeretném, ha a barátnőm lennél! – Mosolyodtam el.

– Én pedig szívesen leszek a barátnőd! – Vigyorgott vissza rám boldogan. – Viszont, ugyan abban a percben akarsz bemutatni anyukádnak, mint amikor megkérdezted, legyek a barátnőd? – Kérdezte kacagva

– Nem, – vágtam rá egyből – legyen, mondjuk negyed óra.

– És mit szeretnél abban a negyed órában csinálni? – Kérdezte elpirulva.

– Mondjuk ezt...

Magamhoz rántottam és megcsókoltam. A karjaim közé fogtam és azt kívántam, hogy minél tovább tartson ez a pillanat.

Hali röplabdabolondok! Milyen volt az új rész? Nagyon sokat dolgoztam rajta, mert már régen nem volt rész, úgyhogy megpróbáltam Extra érdekesre, extra romantikusra és extra viccesre. Attól még, hogy összejöttek, ne higgyétek, hogy a melodráma itt abbamarad, még egy csomó fincsiségeket terveztem be a sztori elkövetkezendő részeibe, de azt majd később.

Addig is repüljünk tovább, a szélhátán, a szénfekete szárnyakkal, az ismeretlenbe és tovább!