Na, ezt is régen frissítettem, de végre itt van az új rész és remélem tetszeni fog nektek!

Egyéb hír, a Haikyuu!! manga befejeződött, köszönöm szépen Haruichi Furudate-senseinek, ezt a többéven átívelő izgalmas történetet, az anime pedig állítólag nemsokára folytatódik, már alig várom!

Hinata szemszöge:

   Már itt kellene lennie, álltalában ilyenkor már ki szokott jönni. Amikor átöltözni mentem, akkor még nagyban beszélt az edzővel valamiről, valami komolyról, úgyhogy nem zavartam őket, de már akkor is itt kellene lennie! Inkább megálltam az iskola kapujának a falánál, mert a sok ide-oda járogatástól csak még idegesebb leszek. Unalmamban elővettem a labdát és a falnak pattogtatva ütögettem egy kicsit, csakhogy teljen az idő.

   Épphogy csak elkezdtem az ütögetést, lányok beszélgetésére lettem figyelmes és máris kiugrottam a kapuban, mire Heji-chan egy nagy csajos visítás mellett ugrott egy nagyot. Éppen nyugodt megfele, mikor bocsánatot kértem tőlük:

– Gommenasai! – hajoltam meg előttük. – Nem akartalak megijeszteni titeket! – nevettem el magam kínosan.

– Semmi baj, már hozzászoktam – magyarázta Mizumi-san higgadtan. – Bár Heji-chanról ezt nem mondanám – kuncogott, mint egy úrihölgy.

– Bocsánat, hogy megijedek egy sötétből előugró alaktól! – morogta dacosan a nálam is alacsonyabb meneger. – Egyébként is, minek vagy még itt, Senpai!? – nézett rám kíváncsian és kicsit rosszindulatúan.

– Hát tudjátok...én csak... az úgy van, hogy...– makogtam nekik, mert nem tudtam, hogy mit mondjak, Heji-chan pedig csak kajánul mosolygott.

– Na, de senpai! Nem is tudtam, hogy Hi...- a többit nem értettem, mert Mizumi-san eltakarta a száját.

– Semmi baj, Hinata-senpai. Hitoka-chan az edzővel beszélt, amikor eljöttünk, úgyhogy mindent megcsináltunk, neki csak át kell öltöznie... – itt elhallgatott és egy mindent tudó mosolyt eresztett felém –, neked csak annyi a dolgod, hogy megvárod, ahogy eddig is. Igaz? – kérdezte jól szórakozva, én meg biztosan jól elvörösödtem zavaromban.

– Igen, Mizumi-san! – szalutáltam engedelmesen.

– Akkor jó – mondta, majd mikor elindultak, a vállamra tette a kezét és közelebb hajolva a fülembe súgta. – Mi lenne, ha nem tökölésznél ennyit és végre vallomást tennél neki? – majd egy kis levegőt fújt a fülembe.

   Megdöbbenésemben és ijedtemben, most én nyávogtam egyet, miközben égő arccal a fülemet fogtam, ahova a magas manager suttogott. Erre ő csak kuncogott és már itt se voltak.

   Tehát tudja. Legalábbis Mizumi-san biztos, és a hallottak alapján Hitoka nem tudja. Már azóta tetszik, hogy segített nekem a tanulásban. Aztán amikor plakátot készített rólam, amelyiken olyannak látszottam, mint a kis óriás, teljesen levett a lábamról.

   A nemzetiből kiesésünk estéjétől meg furcsa álmokat látok. Az első álmom nagyon valósághű volt, még most is emlékszek rá. Elsőnek azt hittem, hogy tényleg megtörtént, de Hitoka semmi jelét nem mutatta, hogy bármi is igaz az álomból.

   A hűsítő és lágy csók, a gyengéd bőr és az édes illat, mind visszajönnek az álmaimban. Innentől kezdve úgy döntöttem, hogy közeledek felé, nem csak, mint barát. Viszont rá kellet jönnöm, hogy ez nem olyan egyszerű, sokat agyaltam rajta. Igen, én, és ezen, magam is meglepődtem, de nem jutottam a válaszra.

   A mobilomra néztem és láttam, hogy csak pár perc van a buszig, de Hitoka még nincs sehol. Itt a nagy alkalom, hogy nyissak felé. Gondolkodás nélkül tárcsáztam az otthoni számunkat, amit a kishúgom, Natsu vett fel.

– Hinata lakás, Natsu beszél – hallottam vidám hangját a telefonon keresztül.

– Szia Natsu, itt Nii-chan beszél, tudnád adni anyát? – kérdeztem türelmesen tőle.

– Helló, Nii-chan, máris adom anyát – majd hallottam, hogy a telefontól elfordulva kiabálni kezdett. – Anya, Nii-chan hív téged telefonon! – majd újra a telefont újra a füléhez emelte. – Szóltam neki, azt mondja, máris jön. Hogyhogy nem vagy még itthon? Elhúzódott az edzés?-érdeklődött kíváncsian.

– Az is, meg várok még valakire – magyaráztam neki.

– Aha, itt van anya, adom neki, te pedig gyere haza hamar, anya csirke kagerét készített, a kedvencünket. – mondta lelkesen, majd odaadta a telefont anyának.

– Mondjad Shoyo, mi a baj? Miért nem jöttél még haza? – kérdezte óvóan, mint ahogy egy anyától várható is volt.

– Semmi baj anya, csak az egyik barátomat várom, akivel együtt szoktunk hazamenni, ő busszal jár haza, de úgy látszik, le fogja késni az utolsót. Nem baj, ha nálunk alszik? Úgy is hétvége lesz, az édesanyja meg nincs itthon, így nem tud érte jönni. – magyaráztam neki.

– Persze drágám, az alsóközépiskolai barátaidat is át szoktad hívni, a középiskolás barátaidat is szívesen megismerném – mondta lelkesen. – Ha jól értettem, akkor egy barátodról van szó, akkor csak egy futont rakok le a szobádban és plusz egy terítéket az asztalra – sorolta anyám magában a teendőit.

– Anya, ne az én szobámba ágyazz meg a barátomnak! – mondtam kicsit elpirulva, mert máris elképzeltem azt.

– Minek drágám? Azt hittem, ha nálunk alszik, akkor jóban vagytok? – kérdezte zavarodottan.

– Igen, jól kijövünk, sőt, nagyon jól, csak hát...– most már éreztem, hogy ég az arcom –, neki inkább Natsu szobájában ágyazz meg.

– Miért ágyaznék meg a te barátodnak a Natsu szobájában? Hiszen a te bará... – akasztotta meg a gondolatmenetét anyám. – Ááááááh, már értem, ő egy lány, az egyik lánybarátodról van szó! – esett le neki, én meg csak egy ühümmel válaszoltam. – Megmondanád ki ez a hölgyemény, Shoyo fiacskám? – Vette elő a kikérdező hangját anyám.

– Már meséltem neked róla, Yachi Hitoka, az évfolyamtársam és a klubunk fő managere – vallottam meg anyámnak.

– Hmm, ez az a lány, aki segített neked a vizsgaidőszakban, meg ő készítette azt a mutatós plakátot rólad? Az a Yachi Hitoka, akinek a nevét a 10 legjobban tanuló diákok között láttam, az iskola eredmény tábláján, mikor elmentünk megnézni a díjaitokat? – Kérdezte édesanyám, mintha már a jövendőbeli menyéről beszélne.

– Igen anya, ő az. – sóhajtottam neki.

– Rendben, hozd el magaddal, már régóta meg akartam ismerni a barátnődet! – mondta még izgatottabban, mire én a barátnő szó említésére majdnem szívinfarktust kaptam.

– Anya ő nem a... – de már nem tudtam befejezni, mert jelezte a telefonom, hogy anyám már lerakta.– barátnőm. Jaj, Istenem, most mibe keveredtem...

   Reménykedtem, hogy még elérjük a buszt és a falnak dőlve várakoztam tovább, amikor láttam elindulni a domb aljától, Hitoka pedig egy pillanatra rá ért ki a kapun, pontosabban csapódott belém.

– Bocsi, az edzővel nagyon fontos dologról beszéltünk, át kellett öltöznöm, a kulcsot is vissza kellett vinnem, idefeljövet pedig beleütköztem abba a szószátyár igazgatóhelyettesbe és... – magyarázta kétségbeesve és magát okolva, én viszont félbeszakítottam.

– Semmi baj, Hitoka-chan, – mondtam egy mosollyal kisérve – megvártalak, addig is gyakoroltam. – mutattam a labdára.

– Köszi. – mosolygott hálásan.

– Viszont van egy rossz hírem. – mondtam szomorúságot tettetve. – Lekésted a buszodat. – mutattam az épen mellettünk elhajtó felé.

– Ez nem lehet igaz! – mérgelődött, a tőle megszokott aranyos módon. – Oka-sant pedig nem tudom elhívni, ma nincs otthon. Hogy fogok így most hazamenni, Shoyo? – haragja pánikba csapott át és kétségbe esve újra rám nézett – Mi az? – kérdezte összezavarodva.

– Ne félj, amíg engem látsz! – jelentettem ki ünnepélyesen.

– De nem tekerhetsz velem teljesen hazáig, az másfél óra busszal, nem beszélve arról, hogy este van! – mondta nekem aggódva, milyen aranyos, értem aggódik.

– Nem is erre gondoltam, – mondtam, mire érthetetlenül nézet rám. – Nálam fogsz aludni. –mondtam neki kedvesen.

Erre a kijelentésre, mint a stoptábla, elvörösödött.

– É-é-é-é-én nem a-a-a-aludhatok ná-ná-ná-nálad! – kezdett szabadkozni.

– Miért nem? – kérdeztem tudatlanul és csak őt néztem, ahogy a fejét fogja zavarában és leesett, hogy mire gondol. – Nem úgy értettem! – próbáltam cáfolni a feltételezést, most immáron este harmadjára rákvörösen. – Oka-sant megkérdeztem, hogy aludhatsz-e a húgommal, Natsu szobájában. Nem gondoltam semmi rosszra, esküszöm!

   Amint kiejtettem a számon vissza akartam szívni, mert ettől azt hiheti, hogy nem kedvelem őt úgy ezért a szemébe néztem, de evvel egyidejűleg ő is a szemembe nézett, és az események fényében, mind a kettőnkből kitört a nevetés. Ez csak ránk volt igaz, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is képesek vagyunk nevetni.

– Bocsánat a félreértésért – kért tőlem bocsánatot – és igen elfogadom, az meghívást. Biztos nem leszek útban? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem, egyáltalán, sőt! Anyám már nagyon kíváncsi, hogy ki lehet az a valaki, aki képes volt arra, hogy a fiát kisegítse, hogy ne bukjon meg. Úgyhogy nincs több szerénykedés, pattanj fel hátulra. – mutattam a biciklim hátsóülésére, miközben a labdát pakoltam el.

   Amikor felült a bicikli hátsóülésére, belekapaszkodott a pólómba, ez viszont nagyon kényelmetlen volt, így hátranyúlva előrehúztam a kezét, jelezve, hogy karoljon belém, de ő csak félénken elrántotta a karját.

– Csak a biztonság kedvéért, hogy ne ess le. – magyaráztam neki szerényen.

   Bólintott és engedelmesen átkarolt én pedig tekertem is. Egész úton próbáltam összpontosítani az útra, nem pedig az engem ölelő lányra, a hátsóülésen. Hát... nem sikerült.

   Sziasztok, röplabdaőrültek! Nagy kihagyás után újra jövök egy új résszel, ezúttal Hinata szemszögéből! Remélem tetszett nektek a Narancshajú törpicsek története, mert ezentúl, az ő szemszögét is olvashatjátok!

   Nem tudom megmondani, hogy mikor jön új rész, de szeretném aktivizálni itt is magam, mint a többi könyvemmel egyaránt.

   Addig is repüljünk tovább, a szél hátán, a szénfekete szárnyakkal, az ismeretlenbe és tovább!