Tudom-tudom, nagyon régen volt már fent rész... bármiből is. De most itt van egy HinaYachi fejezet, amivel konkrétan fél évet nyamogtam, úgyhogy remélem tetszeni fog!

Yachi Hitoka szemszöge:

Mi volt az első gondolat, ami átsuhant rajtam? „Ugye erre már fog emlékezni?". Majd teljesen beleszédültem a csókunkba, amire több mint fél éve várok.
Ha nem lennénk a házuk előtt, amiben többek között az anyja és a húga is tartózkodik, akik nagy valószínűséggel kémkednek utánunk, legalábbis a félrehúzott függöny az ablaknál ezt feltételezi sejtetni, tovább folytattam volna a fesztelen csókot.
Ettől a gondolattól pedig elfogott a lámpaláz és elszégyelltem magam, majd Shoyo mellkasába fúrtam magam, hogy enyhítsem a zavarom. Shoyo teljesen félreértette, mert átkarolt és újra elkezdet velem körbe-körbe forogni, majd hirtelen lerakott és rám mosolygott kedvesen. A varázst egy édes, kislány nevetése szakított félbe ami belehasított a meleg, júniusi éjszakába, amitől kisé összerezdültem.
– Onii-chan becsajozott! Onii-chan becsajozott! – Kiáltotta ismételgetve vidáman, zavarba hozva engemet és a bátyját is.
Kikukucskáltam óvatosan Shoyo válla mellett és egy életvidám vigyorral találtam szembe magam, ami ismerős, kellemes érzést keltett bennem. Valahogy a széles, hiperaktív mosoly teljesen Shoyora emlékeztetett. Nem véletlen, hisz testvérek, úgyhogy összeszedtem a bátorságomat és előléptem Shoyo mögűl.
Az előttem álló 11-12 éves kislány farmerrövidnadrág-kezeslábasban és fehér-narancs csíkos pólóban, csípőre tett kézzel pózolt előttünk és csak nevetett. Shoyo húga, az ő kisebb és lány kiadása volt, aki már ijesztően hasonlított rá. Épp hogy csak megnyugodtam, a narancshajú kislány nekirugaszkodott és nekem esve átölelt.
– Szia! Hinata Natsu vagyok! A nyár kanjijával írják a nevem, tizenegy és fél éves vagyok, December 21-en leszek tizenkettő! – Hadarta egy szuszra, majd elengedett és meg hajolt. – Te vagy Hitoka... -oneechan? – fordult kérdően bátyja felé aki ijedtében ugrott egyet és kérdőn rám nézet.
– Eh? Ehhh!? Ehhhhhhhh!!? – kiáltottam fel meglepetésemben.
De ami még jobban meglepett, hogy jól esett, amit mondott. Miután apa ott hagyott minket anyával, öt évvel ezelőtt, nem számítottam rá, hogy valaki is a nővéreként fog tekinteni rám. Nem tehettem róla, de el ez annyira meghatott, megérintett és melegséggel töltött el, hogy elkezdtem sírni, ott mindenki előtt, az új barátom, az új barátom húga és az addigra kijött új barátom anyja előtt.
– Natsu! Kérj bocsánatot! Nem támadunk így le másokat! – Lett hirtelen mérges a kishúgára Shoyo.
– De... én csak... – hebegte a kislány is sírás határán, szomorúan habogott, majd támogatást remélve rám nézett.
Új fent szerzet nővéri érzéseimmel felbátorodva a kis szipogó lány védelmébe keltem, senki se bánthatja az én húgocskámat... még a bátyja sem... még akkor sem, ha nem vagyok a nővére... és az illetékes húgocskám bátyja az újonnan szerzet pasim...még akkor sem.
– Shoyo! – korholtam rá mérgesen. – Nem beszélhetsz így a húgoddal! – Förmedtem rá, majd a szomorú Natsuhoz fordultam kedvesen és megsimogattam a feje búbját. – Semmi baj! EZ az ONEECHAN – hangsúlyoztam ki miközben szúrósan Shoyora néztem – nagyon is örül neked! – Mondtam neki nyugtatoul, aki ettől hangosan felsírt, és jobban magához szorított.
Még mérgesebben néztem vissza Shoyora, aki nagyon zavarban volt és látszólag kellemetlenül is érezte magát. „Kérj bocsánatot tőle! Most!" tátogtam neki, mire ő leguggolt a húga elé, mert eközben mi Natsuval már a földön csücsültünk.
– Natsu, – kezdte kedvesen – megbocsátasz, hm? – bökte meg gyengéden a vállát. – Bocsánat, hogy kiabáltam veled.
– Nii-chan Baka! – Szortyogta duzogva és jobban magához szorított és beletúrta magát a mellkasomba.
– Igen-igen, Nii-chan egy Baka, egy hatalmas Baka, a leghatalmasabb Baka az univerzumban! – Tárta szét a kezét Shoyo, utalva az univerzum nagyságára. – Szóval mit szeretnél, hogy kibéküljünk?
– Onee-chant! – Válaszolt egyből rá sem nézve a bátyjára.
– De... – próbálkozott még mindig széttárt karokkal, majd rám nézett.
– Hallhattad – válaszoltam neki felállva. – Natsu-chan, bemegyünk? Isteni illatokat érzek és a gyomrom nemsoká belekezd a korgás szimfóniájába – nyújtottam a kezem, a még mindig földön gubbasztó kislány felé, mire megfogta és elmosolyodva elindultunk a házba.
– Onee-chan, mi az a szimfónia? – Nézet rám kérdően, meg is felejtkezve az előző incidensről, mint egy igazi gyerek, ami ritkaság manapság a kiskamaszok között.
– Az egy klasszikus zenei szerzemény, amit nyugati hangszerekkel játszanak – magyaráztam neki.
– Akkor a gyomrod hogyan tud szim... szimfo... szimfóniát játszani? A gyomrod nyugati zenéket hallgat? – Kérdezte komoly arccal.
Oké, nem bírom tovább, hangosan elnevetem magam. Hogy hasonlíthat ennyire a bátyjára ez a kislány?
– Te a bátyád kiköpött mása vagy! – Nyomtam meg gyengéden a kislány orrát, aki kicsit elpirult erre. – Ezt hasonlatként mondjuk, képletesen.

Mire beértünk és leültünk az asztalhoz, legalább 3 történetet meghallgattam egy alsóstagozatos mesélési stílusában. Mindig azt hittem, hogy nem értek a gyerekekhez, de Natsuval nagyon könnyen elbeszélgettem. Még az asztalnál is mellém akart ülni, mikor is összeveszett Shoyo-val. A vége az lett, hogy anyjuk beültettet az egyik asztalfőbe, két oldalamra, meg a két lókötőt, ahogy Hinata anyukája nevezte őket. Ekkor döbbentem rá, hogy a nevét sem tudom és én se mutatkoztam be, úgyhogy felálltam és meghajoltam előtte.
– Bocsánat a gorombaságomért, még be sem mutatkoztam, Yachi Hitoka vagyok, 16 éves vagyok és Hinata évfolyamtársa, a röplabdaklub főmenegere, valamint Shoyo-kun b...ba...bar...barátn.... –makogtam teljes zavaromban és támogatásért a szóban forgó barátomra néztem.
– A barátnőm! – jelentette ki Shoyo határozottan, mire a család két női tagja hatalmas visítozás mellett egymás kezét fogva ugrándozni kezdtek. – Mondtam, hogy a családom minden tagja ilyen hiperaktív – sóhajtott egy mélyet.
Az egész hangkavalkádot, egy mély öblös hang szakította félbe.
– Tadaima! – harsant egy férfias hang és a bejárati ajtón, egy majd 190 cm magas, vörös hajú, borostás férfi lépet be, öltönyben és aktatáskával a kezében.
– Okaerinasai, drágám! – Pattant melléje felesége, hogy lesegítse a zakót férjéről, aki látszólag nem vette észre, hogy itt vagyok és ezzel tovább növelve a rajtam lévő nyomást.
– Csodás híreim vannak, képzeld a hírügynökség, akikről beszéltem, közös projektbe kezdenek velünk, a projektvezetőt és a munkatársát meghívtam ebédre magunkhoz, ha nem gond? – Nyomot egy csókot felesége ajkára. – Ah, Iszonyat meleg van odakint – lazította meg nyakkendőjét is.
– Nem gond, csak legközelebb szólj, mert vendégünk van, nem is akár ki, – terelte felénk a tőle akár 2-3 fejjel magasabb férfit. – Shoyo elhozta a barátnőjét! – Csivitelte boldogan férjének.
Eddigi feszültségem a magaslatára hágott, ami akkor kezdett csökkenni, amikor Shoyo megfogta a kezem és bíztatóan bólintott.
– Barátnő? Shoyonak van barátnője? És elhozta búemutani? – Csenget büszkén az apuka hangja is.
– Épp az előbb érkeztek meg, pont bemutatkoztunk egymásnak, úgyhogy pont jókor jöttél.
Amikor közelebb jött, észrevettem a kedves mosolyt, ami úgy látszik elengedhetetlen tartozéka, ha jelképesen Hinata az illető.
Shoyo meghajolt apja előtt én pedig követtem a példáját
– Üdv itthon Otosan! Be szeretném mutatni a barátnőm, Yachi Hitokát! – egyenesedett ki és emelt fővel apja szemébe nézett.
– Örvendek Hitoka-chan, – mosolyodott el a 40-es évei elején járó férfi – Hinata Fuutarou vagyok, Shoyo édesapja.
– Én pedig Hinata Remi, de hívj csak Okasannak! – mosolyodott el szélesen.
Az elején azt hittem ez egy kedves gesztus, legalábbis addig, míg Shoyora nem néztem, aki teljesen elvörösödött, a családja meg el kezdett nevetni rajta. Ennél a pontnál eset le a tantusz, és annyira zavarban éreztem magam, hogy nem bírtam sem megszólalni, sem megmozdulni. A helyzetet Hinata apuka oldotta meg.
– Drágám, mi lenne, ha elsőnek leülnék, megvacsoráznánk, közben pedig megismerkednénk ezzel az imádni való kislánnyal, aki teljes jogossággal érzi magát kellemetlenül? – Nyugtázta logikusan a helyzetet.
– Ó, szegénykém, kicsit bepörögtem, Shoyo fiamat már több éve nem érdekelte semmi a röplabdán kívül. Túlságosan előre szaladtam. Kérlek foglaljatok helyet. Natsu, kérlek ülj Hitoka-channal szembe, lesz elég időtök beszélgetni este, mivel a szobádban fog aludni – dalolászta örömittasan.
Míg az asztalhoz ültünk, azon rágódtam, amit Remi-san mondott és ahogy. Nem feltételes módban beszélt, hanem jövő időben. Az egészben az lepett meg legjobban, hogy valami kellemes, bizsergő érzést éreztem a mellkasomban és halványan elmosolyogtam.
A velem szemben ülő 11 éves kislányra sandítottam, aki vészjóslóan vigyorgott rám. Tehát ilyen, mikor az ember lányának van egy sógornője? Könyörgően néztem rá és ő bólintott és egy néma „Erről még beszélünk!" hagyta el a száját. Jó, most már félek a 11 éves koraérő kislányoktól. Eddig azt hittem, hogy egy szeleburdi és érzékeny kislány... úgy látszik nagyobbat nem is tévedhettem volna.
– Szóval elmondhatunk egy imát? – kérdezte Fuutarou-san én meg kicsit zavarban voltam, mert nem tudta, mi következik.
– Dédpapi hithű Anglikán és ezért mi is így szoktunk imádkozni – magyarázta Natsu és felém nyújtotta a kezét.
Csak nyugati filmekben láttam ilyet, úgyhogy félve fogtam meg a kislány kezét. Japánban ritka számba megy a katolikusok is, nemhogy az Anglikánok.
– Nem mondtad, hogy Keresztény vagy! – Suttogtam halkan Shoyo fülébe, miközben felé nyújtottam a kezem.
– Nyugi, nem vagyunk annyira vallásosak, ezt főleg hagyományból csináljuk, meg nagypapiért és dédpapiért. Zavar? – kérdezte kicsit kétségbeesve.
– Cseppet sem – mondtam őszintén.
Ahogy Fuutarou-san köszönömet mondott az ételért és értem, hogy itt lehetek, már önszintének is éreztem az előbbieket. Miután befejeztük az imádságot Remi-san felém fordult.
– Ugye nem rémítettünk meg nagyon? Tudom milyen érzés, nekem is nagyon furcsa volt elsőre, de hozzászoktam – mosolygott barátságosan.
– Semmi baj! – Szabadkoztam – Elég különleges élmény volt, tényleg! – Mosolyogtam én is vissza kedvesen.
– Ennek nagyon örülök! – Csapta össze a kezét vidáman. – Hogy szereted a karaagét? Három ízben szoktam készíteni. Fűszeresen, BBQ-szószosan és simán. Melyikből kérsz?
– Szívesen megkóstolnám mindegyiket – bólintottam a felajánlásra.
– De ez nagyon csípős, – váltott át bennfentes hangnemre – így is szeretnéd?
– Igen Remi–san, így is szeretném! – Válaszoltam én is bennfentes hangon, mire egyből 3 Karaage lendült a tányéromban.
Amint megfogtam az evőpácikával a panírba forgatott csirkefalatot, megcsapott a frissen sült karaage illata, az átlagosnál fűszeresebb illattal együtt. Amikor ráharaptam azonnal szétrobbantak az ízek és a lédús szaft a számban, ami tényleg csípet, de én nagyon szeretem a csípős ételeket.
– Oké, eddig is tetszettél, de most kifejezetten kedvellek! Egy nőnek csípős húst kell ennie! Igaz aranyom? – nézett büszkén a lányára Remi-san, aki szintén pár csípős húsdarabot majszolt dudorászva.
– Igen, Okaasan! – nézett rá boldogan, majd lesújtóan apja és bátyja felé – Nem úgy mint egyesek! – Nevette el magát édesanyjával jóízűen, ami magával ragadott és én is velük nevettem.
– Tudod, Kedves, a mi családunk férfitagjaiban nincs elég elhatározás az ételek terén! – Rázta a fejét tetettet szomorúsággal Remi-san.
– Nem tehetek róla, hogy az amúgy is fűszeresen készült húst még egyszer megfűszerezd – dünnyögte az orra alatt Fuutarou-san.
– Otousan jól mondja – mondta Shoyo is halkan rágva az adagját.
– Mit mondtatok? – Nézett rájuk Remi-san élesen.
– Imádom a főztödet, Drágám! – Adott egy cuppanósat Remi-san arccsontjára.
– Otousannak igaza van, te vagy a legjobb szakács a világon! – bólogatott hevesen.
– Látod? Nyúlbélák! – Mutatott rájuk az evőpálcikájával.
– Egyszer készítettem Shoyonak egy Obentout, egy hétig még a az onigirimből se mert enni. Akkor még nem nagyon ismertem az ízlését, de most már mindent megesz, amit csinálok neki.
– És mióta is készítesz neki Obentout? AZ enyém már nem is elég? – kérdezte kicsit élesebben, amit nem tudtam hová tenni.
– Igazából az edzés közben nagyon kiéheznek a srácok és az otthonról hozott Obentout már ebédre megeszik, így a meneger lányokkal szoktunk kaját készíteni, hogy kibírják az edzés végéig.
Hmmm... –húzta el a száját, mint egy vérbeli anyós, ami nem tudom honnan jött a képzeletembe. – Akkor egész véletlenül nem te csináltad azokat a tompúra rákokat, amiket Shoyo hozott haza valamelyik nap? – kíváncsiskodott
–Deee...? – válaszoltam.
– Jó, mert isteni finomak voltak! Good Job! – mutatta fel a bütyök úját.
Ez a mozdulat valamiért hatalmasat könnyített a mellkasomon. Ilyen érzés, mikor egy anyós megdicséri a menyét? Hirtelen Annyira büszke lettem magamra, meg a főzéssel töltött többszáz órára.
– Otousan, te tudod miről van szó? – Kérdezte Shoyo az apját.
– Egyél fiam, ez amolyan női ügyek – legyintett, majd mindketten elnevették magukat.
– Képzeld, Hitoka-chan az iskola legjobb diákjai között van, úgy, hogy a legtöbb idejét a fiúröplabda csapattal tölti. Azt hallottam, hogy így nagyon jó ajánlásokat kap majd bármelyik egyetemre!

– Kincsem, juttasd majd ki még párszor Hitoka-chant az országos bajnokságra, hogy még több pontot kaphasson az egyetemre! – hadarta le egy szuszra a csodálkozást, a pletykázást és a dorgálást, mint egy vérbeli háziasszony.
– Efelől ne fájjon a feje Remi-san, a Karasuno ki fog jutni, erről én biztosíthatom olyan bizonyossággal, mint hogy itt ülök és eszem ezt a tányér ínyenc karaagét! – Jelentettem ki határozottan.

Shoyora néztem, de ő csak ellágyult tekintettel nézett rám, majd megfogta a kezemet az asztal alatt. És bíztatóan megszorította a kezemet.

Hinata Shoyo szemszöge:

A vacsora elején nagyon féltettem Hitoka-chant, anyám kérdéseitől, de úgy látszik tényleg nagyon megkedvelte őt. A teljesítménye engem is meglepett, a kijelentése a nemzeti kijutásunkról, ez pedig felgyorsította a szívverésemet.

Apámra néztem, aki elmosolyodott és kacsintott egyet rám, majd bekapta az utolsó Karaagéját és Hitoka felé fordult.

– Szóval eddig tudom a neved, azt, hogy jó tanuló és szakács vagy, és mindezek tetejébe kibírod, az én konyhatündérem fűszeres karaagéját. Tudnál még magadról mesélni?

Hitoka lenyelte az utolsó falatot, majd mély levegőt vett és bemutatkozott.

– Tizenhat éves vagyok, ősszel töltöm a tizenhetet, az A-osztályba járok, Karasunou város központjában lakok, Nem nagyon vannak hobbijaim, mert a tanulás és a röplabdaklub mellet nem sok szabadidőm van. Nagyon érdekel a reklám szakma, így majd azt szeretnék tanulni.

– Óh, nekem, már másodikosként tudod, hogy mi szeretnél leni! Ez figyelemreméltó tulajdonság! – Lelkesedett be újra Remi-san

– A plakátot, amit tavaly nyáron haza hoztam, Hitoka-chan készítette, hogy támogatókat találjunk. És nem csupán a Tokiói útra lett elég, hanem vadonatúj felszerelésre is szert tettünk. És amit idén készített az országos szereplésünkről, állandó szponzorokat kaptunk! Hitoka-chan nagyon tehetséges és odaadóan végzi a munkáját! – Dicsértem meg belelendülve.

– Ah, de édesanyám segített, kijavította a hibáimat, érdekes ötleteket adott, mert ő is a reklám szakmában dolgozik.

– Tényleg? Melyik reklám ügynökségnél? Talán ismerem – kérdezte tőle Apám.

– Igazából nem tudom, nagyon sokat dolgozik, amikor otthon vagyunk mindketten, akkor nem beszélünk frusztráló dolgokról. Ez az egyik szabályunk otthon, így együtt szoktunk olvasni, főzni, filmet nézni, de az iskoláról és a munkájáról nem szoktunk beszélni olyan sokat – magyarázta kicsit szégyenkezve.

– Milyen szép hagyomány! – Csapta össze a kezét anyám kedvesen– Édesanyád egy nagyon bölcs nő! Igaz drágám? – Fordult apám felé.

– Igen, biztos ő is nagyon jó a munkájában – bólintott biztatóan és gyengéden mosolygott. – És édesapád? Ő mivel foglalkozik? – Kérdezte mit sem tudva, hogy ez kényes téma.

Pár hónapja, mikor hazafelé kisértem Hitokát, ugyanezt kérdeztem. Sokáig hallgatott, de végül úgy döntött elmondja a dolgokat az apjával kapcsolatban. Úgyhogy most ő is és én is csendben néztünk magunk elé.

– Nem kell róla mesélned nekik, meg értik, hogy ez egy fájó pont. Rengeteg időnk van, hogy erről beszélj – fogtam meg újra a kezét, amit ő megszorított és felém fordult és bánatosan rám mosolygott.

– Nem lenne tiszteséges a szüleiddel szemben, hogy ne tudjanak róla. Úgy érezném, hogy becsapom őket az elején és ezt nem szeretném – masszírozta a kézfejét.

– Rendben, ha szeretnéd... de tud, hogy itt vagyok, jó? – Simítottam ki lágyan egy tincset az arcából, ami még nem nőt hozzá a többihez.

Ő csak bólintott és apámra nézet, aki úgy látszik megértette, hogy fájdalmas pontra tapintott.

– Nem kell róla beszélned Kedvesem, ha nem szeretnél róla, itt semmi sem kötelező.

Ő bólintott, de látszott rajta az elhatározás.

– Köszönöm, de ennyivel tartozom azok az emberek felé, akik felnevelték azt a fiút, akit szeretek – mély levegőt vett és belekezdett. – Édesapám brókerként dolgozott Tokióban, én ott születtem és hármasban éltünk, az egyik gazdagabb negyedben. Mikor általános iskolás voltam kiderült, hogy apámnak viszonya van egy gazdag család lányával, aki várandós volt apám gyerekével. Mivel apám gazdag és tehetséges volt a munkájában, a nő családja felajánlotta, hogy el veheti feleségül, ha elváll anyámtól és megszakítja velünk teljesen a kapcsolatot – vett egy mély lélegzetet. – Anyukám nem tudott hova menni, mint a szülő városába, egy gyerekkori barátjához, mivel a nagyszüleim már nem éltek. Sok időbe telt míg rendbejött édesanyám, de lelt egy jól fizető állást, vett egy saját lakást és elköltöztünk a barátjától. Már erős és magabiztos és szerintem találkozgat valakivel, mert a szokásosnál is vidámabb. Nagyon szeretem az édesanyámat, mert gondoskodik rólam és erőt vett magán, csakis értem. Nem tartok haragot az emberek iránt, de apámat megvetem a gyáva húzása miatt – törölte le a könnyeit.

Az egész asztalra mély csend borult, amikor Natsu hangosan felzokogott, ami mindannyiunkat észhez téritett, hogy egy tizenegy éves kislány is itt ül, akiről teljesen megfeledkeztünk. Hitoka rögtön a vigasztalására sietett.

– Semmi baj, már jól vagyok, ez már régen történt. Anyukám vigyázott rám és most már itt van Onii-chan is aki segít nekem – nyugtatgatta.

– De Otousan, nem tud papi valamit csinálni, evvel a fickóval? – kérdezte kétségbe esve.

Apám a lányára nézet, majd Yachira.

– Nem kell, uram, én már hozzászoktam és megbékéltem a helyzettel. Attól, hogy apukámmal valami rossz történne, az nekem nem jelent semmit – jelentette, ki határozottan.

Apa nem mondott semmit csak fürkészte a tőle jóval kisebb szőke lányt. Majd közelebb jött és leguggolt a lányához.

– Natsu, semmi baj, nézd meg Hitoka-chant, hát nem eltökélt?! Menjetek nyugodtan be a szobádba, szerintem szívesen megismerné a plüsseidet, igaz aranyom? – Fordult Hitoka felé aki gyengéden és kedvesen bólogatott. – Te pedig, – mutatott rám– irány fürdeni! Úgy bűzlesz, mint egy víziló! Hitoka-chan, hogy bírod ki ezt? – Kérdezte kétkedve és ezzel jól oldotta a hangulatot.

– Egy év alatt hozzászoktam – válaszolta, mire apám öblösen felnevetett. – Natsu-chan, megmutatod a plüsseidet? – Nyújtotta, felé a kezét

– Rendben! – piszmogott még egyet és megfogta Hitoka kezét. – Körbevezetlek a házban is, míg Onii-chan megszabadul az Ogre bűztől – kuncogott fel, majd elrángatta (Ez egy szójáték, mert az Onii az bátyót, míg az oni az ogrét jelent)

– Fel fogod hívni Oji-sant? – kérdeztem apa felé sem pislantva, hanem mosolyogva Hitokát és Natsut néztem.

– Igen, majd fürdés után gyere ki, a kertbe, ha végeztél a fürdéssel.

Bólintottam és a szobám felé vettem az írányt, összepakoltam a cuccaimat, majd gyors fürdés, a szárítással nem foglalkoztam , úgyhogy csak megtöröltem a hajam és szaladtam is az udvar felé. Apámat a hintaágyban leltem meg anyám mellett.

– Miért nem szárítottad meg a hajad? Gyere, ülj le – Adta ki parancsba anyám, én meg elé ültem és a nyakamban lévő kendővel meg elkezdte jobban áttörölni a hajam.

– Beszéltem a nagybátyáddal és 5 perc alatt ki is derítette, hogy mit csinál Hitoka-chan apja – mondta komoly hangon – A nagybátyád egyik ügyfele az, aki már alapjáraton sok gondot okozott neki. Amikor meséltem neki, hogy mit tett a barátnőddel, tudod mi volt az első amit mondott? – Kérdezte szórakozva

– Gondolom felbontja a szerződést – válaszoltam csípőből.

Nagybátyám imádja a pénzt és szereti az exkluzív ügyfeleket, de neki is megvannak az elvei és a családért bármi mottó nála is játszik.

– Igen – bólintót, majd elnevette magát – Majd el kezdett hálálkodni, hogy végre lett egy indoka kidobni a fickót. Viszont azt kérte, hogy a családi grillpartira hozzuk el Hitokát, mert szívesen megismerné lányt, aki elcsábította a röplabdabolond unokaöcsét és segített megszabadulni egy „Moszkitótól" – mutatott idézőjeleket a levegőben.

Elmosolyodtam és bólintottam, imádom a nagybátyámat, a családban ő a Mókamiki, és mindig viccelődik, meg ugratja az embereket (Ami nagy szó egy ilyen vidám családban), de amikor dolgozik, igazi üzletember és leveti a bohócos viselkedését, felnyalja a haját, menő öltönyt húz és nyakkendőt köt.

– Szerintem semmi akadálya – válaszoltam széles mosollyal az arcomon.

– Figyelj, Shoyo! Anyáddal beszélgettünk Hitokáról és közösen mondhatjuk, hogy kedveljük, szóval ne enged el! – Kacsintott rám bajtársiason, mire én elpirultam és csak egy rendben-t bírtam kinyögni.

– Olyan édes teremtés, mikor bementem Natsu szobájában, nagyban játszottak, ő meg megkérdezte, hogy segíthet-e a mosogatásban vagy valamiben – mesélte anyám elalélva. – Olyan jól nevelt, olyan kedves! Szeretnénk majd megismerkedni az édesanyjával a közel jövőben, ha egy kicsit közelebb kerültetek. Egyébként holnap is itt fog maradni, mivel úgy látszik, hogy az édesanyja egészen vasárnapig nem fog haza jönni, úgyhogy holnap együtt fogunk főzőcskézni rátok! – Csapta össze a kezét, majd felált és intett, hogy álljak fel én is.

– Na menj, töltsetek egy kis időt együtt, mert mindjárt lefekvés! – küldött el az apám

Natsu szobájába beérve nevetés harsant, mire elmosolyodtam. Elküldtem őket fürdeni, majd mikor viszajöttek, Hitokával kiültünk és késő estig beszélgettünk. Lefekvés után SMS-ezve folytattuk a beszélgetést és már nem is emlékszem, hogy mikor nyomott el az álom.

Na, Hali röplabda bolondok! A rész végére is értünk, remélem megérte fél évet várni és nektek is tetszett ez a kis világ amit megalkottam, hogy több mindent megtudtunk mind Hitoka-chanról, mind Shoyoról és családjaikról. Tali a kövi részben, addig is:

Repüljünk tovább, a szélhátán, a szénfekete szárnyakkal, az ismeretlenbe és tovább!