– Szép nyitás Tanaka-san! – Kiáltom hangosan és jelölöm, a klubnaplóban, a sikeres nyitást.

Már kicsivel több, mint fél év telt el, a nemzetiből való kiesésünk óta. A csapatból, Shimizu-san és a többi harmadéves is leballagott, az első hónapokban elég sokszor meglátogattak minket, de ahogy elkezdődött náluk az egyetem, egyre kevesebbszer kezdtek jönni, most már csak havonta egyszer jönnek, de akkor késő estig itt vannak és beszélgetünk, hogy kivel mi történt.

Jelenleg mindenki nagy lázban ég, a közelgő nyári bajnokságtól, amin tavaly a negyeddöntőben kiestünk. Négyszer voltunk Tokióban a Nekomához, a röpi edzőtáborba. Emellett nálunk is kialakult egy gyakorló csoport, a Datekóval, az Aobával, a Wakutanival és a Johzenjivel. Valamint a csapat minden tagja a saját fejlődésére is szánt külön időt. Még Ukai-edző nagyapja is feljött néhányszor, hogy megnézze mit is csinál az unokája a csapattal. Nagyon sok hasznos információval látta el a csapatot, még velem is, a menegerrel is. És azt se felejtsük el, hogy a nemzetin elért eredményeinknek köszönhetően sokan jelentkeztek a klubba, ami nem kis meglepetést okozott nekünk, másod és harmadéveseknek.

A jelentkezők átlagmagasága jóval meghaladta Hinata magasságát, erre Tsukishima nem is felejtett beszólást elejteni, aminek következménye az lett, hogy Hinata kijelentette, hogy nem áll szándékában átadni az kezdő helyét, csak azért mert az újak magasabbak, mint ő. Sőt bizonygatta, hogy bármelyiküket legyőzi, ennek az lett az eredménye, hogy néhány újonc csodálattal nézet rá, mások viszont ellenszenvvel és ki is hívták őt. Hinata pedig ált elébe a megmérettetésnek és a naiv, fellengzős újoncainknak meg kellet tanulniuk, hogy Hinata nem csak csalinak van a csapatban.

Hát igen, Hinata már csak ilyen. És akkor most azt kérdezed tőlem, hogy a lázálmos eset után biztos összejöttünk és egy párt alkotunk. Hát nem... és, hogy ez miért van így? Megmondom én neked. Én fél éve szinte minden éjjel újraélem azt az estét, még most is fülig elvörösödöm, ha csak rá gondolok, miközben az a legviccesebb, hogy ő nem emlékszik semmire, a történtekből. Hogy én ezt honnan tudom? Onnan, hogy rá kérdeztem. Jó nem nyíltan, csak annyit kérdeztem, hogy emlékszik-e rá, hogy mi történt este, mire ő nyíltan kijelentette, hogy nem emlékszik rá. Ez részben megnyugtatott, nem nagyon akartam, hogy ez kitudódjon, mert akkor nem tudnám, hogy mit tegyek, másrészt viszont felbosszantott. Hogy merészeli elfelejteni, hogy mi történt, miközben elvette az első csókomat és olyan Echi animébe illő dolgokat tett velem! Egyáltalán honnan tud ilyen dolgokat? Az a Hinata, akit én ismerek, röplabdamegszállott és fingja sincs, hogy mi fán terem, az ellenkező nem. Egyszó mint száz, jellenleg úgy álunk, hogy... úgy álunk, hogy... nem állunk sehogy! Én vagyok az egyetlen, aki emlékszik a dolgokra.

Azért a kapcsolatunk egy kicsit szorosabb lett, például, reggelente amikor együtt érkezünk meg, mindig elkísér a buszállomásról, a tornateremig, majd este vissza. Nem sok, tudom, de nekem már ez is valami. Ja és Hitoka-channak nevez, mondjuk az egész csapat, de az ő szájából halva elég fura és azt érzem, tűvel szurkálnának. Amikór elsőnek hívott így, akkor felkiáltottam meglepődésemben, ő pedig avval érvelt, a saját vidám stílusával, hogy ismerjük már egymást olyan régóta, hogy így hívjon és én is bátran hívhatom őt Shoyonak. Bár csak akkor hívom így, amikor kettesben vagyunk, amikor megkértem erre azt mondta, olyan, mintha lenne egy közös titkunk, majd bajtársiason kuncogni kezdett.

Amúgy is nincs időnk erre. Hinatának oda kell figyelni a gyakorlásokon, hogy fejlődjön és azt sem szabad elfelejteni, hogy a jegyei egyre jobbak, mióta én segítek neki (nagy megerőltetéssel, de nyugodtan telnek ezek az alkalmak). Nekem pedig a tanulmányi átlagom megtartása mellet, rengeteg dolgom volt a csapattal.

Miután Shimizu-san leballagott engemet jelöltek ki főmenegeré, és én töltöttem be, a jegyző szerepét is. Shimizu-senpainak hála – aki nekem adta a menegerek naplóját, amit mindig a harmadévesek, kapnak meg – megtanulhattam minden egyes apró-csepprő dolgot: a klubjegyzést, a tornaterem és szertár titkait, a játékosok minden egyes rigolyáját, gyengeségét, erősségét, valamint mindent magáról a röplabda sportról. Az első dolgom az volt a naplóval, hogy bescaneltem. Magamat ismerve, fennál a lehetőség, hogy baleset érheti a naplót. Ezután bemagoltam minden információját, tanácsát és intelmét, fél év alatt pedig gyakorlatba öltöttem.

A vereség után megfogadtam, hogy erős leszek, és olyan emberé válok a csapatban, akire számíthatnak. A megerőltetésnek hála ki merem jelenteni, hogy sokkal stabilabb és magabiztosabb lettem, valamint a labda ügyességem is fejlődött. Ehhez az is közre játszott, hogy két új meneger is jelentkezett a csapatba. Az egyik Kinoshita-senpai húga volt, Kinoshita Marika-san, a kedvenc időtöltése az volt, hogy szívatta a csapatott, legjobban a bátyát. Ha valamit elrontott, azt mindig szóvá tette neki, de nem tűrte, ha mások szekálják a bátyját. Egy hiperaktív vidám, de hirtelenharagú lány. Mindenki csak Hejji-channak* nevezi (*gúnynév, sündisznó röviden ejtsd: Hejdzsi).

A másik meneger, egy magas, formás, atletikus elsőéves, Mizumi Liliana-san*, röviden Lili-chan, akinek szépsége Shimizu-sanéval vetekedik, az elsős fiúk mind odáig vannak érte (*tükörfordításban Tavi rózsa a neve). A személyisége olyan, mint egy nagy nővéré, éret és szexi kisugárzással. Néha elfelejtem, hogy egy évvel fiatalabb nálam, a srácok mind Mizumi-neesannak hívják. Az egyetlen fiú, aki kihozza a béketűréséből, az Tsukishima. Elmondása szerint, csak azért tud nyugodtt maradni a fiúk közelében, mert a legtöbbjüktől magasabb, de Tsukishima ammellet, hogy magasabb, még piszkálja is Lili-chant. Mindig megmosolyogtat, hogy a mindig pedáns, összeszedett lány külsőt egyik pillanatról a másikra levedli magáról, és átmegy, egy még nálam is szétszórtabb, szerényebb őzikévé. Meglátásom szerint Tsukishima így mutatja ki érdeklődését, de ki vagyok én, hogy ezt megmondjam.

A csapatba több mint 20 ember jelentkezett, az első hónap után pedig több mint a fele itt is hagyta. A fő ok az volt, hogy nem számítottak ilyen intenzív edzésre, sem edzőtáborra évközben, sem estig tartó edzésekre, a korareggeli, tanítás előttiekről nem is beszélve. Egyetértek velük, hogy ez az edzésmennyiség kicsit nehéz, főleg nekünk menegereknek akiknek hamarabb kellet egy kicsit érkeznünk. De azért nem értem, hogy gondolhatták azt, hogy gyakorlás nélkül elérhettük el, a csapat eredményeit. Ezt Tsukishima is megmondta, bár nem ilyen szépen és nyugodtan, miután már elege lett a nyávogásból. A lányoknál is betelt a pohár. Lili-chan és Mina- chan mellet, több lány is jelentkezett menegernek, később kiderült, hogy Kageyamának saját szurkolótábora van az iskolában és ezek onnan jöttek. Amikor Tsukishima leszidta a fiúkat, náluk is elszakadt a cérna és nekem esve ők is panaszkodni kezdtek, hogy miért kel ilyen korán kelni, meg hogy miért kell nekik készíteni, a fiúk kajáját vagy, hogy miért kel felmosni minden este a padlót. Miután ezt hallották a fiúk, a lányokkal kezdtek el vitatkozni, és hatalmas hangzavart okozva. Na, ekkor volt életemben az első eset, amikor kiakadtam és ordibáltam:

– Elhallgassatok mindnyájan! – Kiabáltam túl a hangzavart. Mire, mind a fiúk, mind a lányok felém fordultak és befogták.

(A képet Vitae-Li készítette, lessetek be hozzá!) 

Kimért, rideg mosolyt eresztettem az arcomra, az újamat kezdtem recsegtetni, majd mondani kezdtem a magamét:

– Nem tudom, hogy honnan veszitek a bátorságot, hogy ezt csináljátok itt! De hogy ez így nem mehet tovább az is biztos! – Először a fiúk felé fordultam – Ha azt hiszitek, hogy a Karasuno csapata, csak lógatta a lábát, ütögette egy kicsit a labdát és kijutott a nemzetire, akkor nagyot tévedtek. Ebben a csapatban minden egyes tag nem csak egyszerűen edz, itt mindenki küzd saját maga ellen, hogy sokkal jobb és jobb legyen. Ha ti pedig jösztök és nyafiztok, akkor ott az ajtó, oszt mehettek, ide nem kel jött-ment tagok, akik nem vállaljak az alapelveinket! És azt megígérhetem, hogy ez csak a kezdeti gyakorlások, ennél akár 3x nehezebb edzésekre is számíthattok, plusz edzőmérkőzésekre. Mi a nemzetire készülünk, uraim, nem pedig a strandra! – Korholtam őket, mire sokan nem bírtak rám nézni és máshova néztek. Majd a lányok felé fordultam. – Ti pedig szégyellhetnétek magatokat, ti is ugyanúgy a csapat tagjai vagytok. Nem szurkoló lányokra van szükségünk, akik pom-pomot rázni jöttek és nem fűlik a foguk a munkához. Ne gondoljátok, hogy bárkiből lehet meneger, ti itt mind csak ideiglenes meneger JELÖLTEK vagytok! – hangsúlyoztam nekik kimért pillantással, hogy csak jelöltek – és a sorsotokról Ukai-edző, Takeda-sensei, Ennoshita-kapitány és én, a főmeneger döntünk. – A lányok erre csak hápogni tudtak, mint a partra vetett pontyok. – Úgyhogy az elsősöknek ma befejeződött az edzés, – gyorsan az edző bá'ra sandítottam, aki biztatóan bólintott – és holnap, csak azokat lássam itt, akik elkötelezték magukat a csapat mellet, akiktől pedig egy pisszenést is hallok, páros lábbal fogom kipenderíteni őket! Megértettétek?

– Igen, ma'ama! – Szóltak egyszerre zavartan.

– Nem hallottam! Megértettétek? – Förmedtem rájuk.

– Igen, ma'ama! – Harsantak egyszerre, most már hangosabban.

– Akkor húzzatok innen, hogy ne is lásalak beneteket! – Adtam ki az utasítást, mire se szó, se beszéd, az elsősök szinte menekültek a kijárat felé.

Mire az útólsó elsős is elhagyta a tornatermet, a lábaim már nem bírták a megrázkódtatásokat és a padlóra aléltam, majd egy nagy sóhaj kíséretében kieresztettem a magamban tartott feszültséget.

– Haaaaa~, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz esetek lesznek az újoncok, Shimizu-senpai azt mesélte, hogy Hinatáékra még rá is kellet szólni, hogy hagyják abba az edzést, ezek meg, Grrrrr... –Mérgelődtem összeszorított ököllel. – Bocsánat a kirohanásomért, de már nem bírtam tovább bent tartani. – Kértem elnézést, majd felnéztem a csapatra, akik mosolyogtak rám, még Tsukishima is megengedett magának egy oldalmosolyt.

– Ne ostorozd magad Hitoka-chan, nagyon ügyes voltál, mintha az igazi főmenegert és egy anyatigrist ötvöztek volna, minden elismerésem! – Bíztatott Ukai edző.

– Tényleg? Jól csináltam, nem szúrtam el azzal, hogy elüldöztem őket? – kérdeztem kicsit félve.

– Tényleg! Ha vissza akarnak majd jönni, akkor megteszik, ebben biztos vagyok! És ezzel nem csak a csapat közmorálját javítottadat, hanem bebizonyítódat, hogy akár kész vagy egyedül is elvégezni a menegeri feladatokat, ez nem semmi Hitoka-chan! – bíztatott az új kapitányunk és ez már mosolygásra késztetett.

– Igen, Hitoka-chan nagyon menő voltál, amikor kiosztottad az újakat! – Mondta telifogas mosollyal Hinata és felém mutatott a bütyök újával, mire egy kis pír szökött az arcomba és még szélesebre húzódott a szám.

– És ahogy rendre raktad azokat a némbereket, na, az mesteri volt Hitoka-chan! – Szólt Tanaka-san is felém. – Nem, Yu?

– Humu-humu, megérdemelték az biztos, ahogy bántak veled Hitoka-chan és köszönjük, hogy eltűrted eddig is, de azt jobban, hogy kiálltál értünk és magadért! Ízig-vérig Karasunós varjú lettél! – lelkesedett be Nishinoya-san – És az az ijesztő mosoly? Még bennem is megfagyott egy pillanatra a vér, de tényleg, égnek ált a szőr a karomon!

– Azért nem voltam ilyen ijesztő! – kértem ki magamnak, mire az egész csapat egyetértett Nishinoya-senpaijal. (halványlila dunsztom sincs, hogy hogyan ragozzam a senpait)

De igen, bizony... nem is tudod magadról? ... néha tényleg félek tőled... azért vicces volt, ne vedd magadra... meg ehhez hasonlókat mondtak a srácok. Mire újra felment bennem a pumpa. Felpattantam a földről és rájuk néztem.

– Ha még van bennetek ennyi energia, hogy ijesztőnek tartsatok, – vettem fel újra, azt a mosolyt – akkor miért is nem futtok 20 kört az iskola körül? – Tettem fel a költői kérdést, mire kérdőn néztek rám és susmogtak maguk között. – Mondjuk most?

Erre mindenki elhallgatott és némán meredtek rám, majd leeset nekik, hogy nem viccelek és már indultak is szó nélkül kifele.

– Ügyes vagy Hitoka-chan, máris megmutatkozik, hogy fogod majd tudni őket kordában tartani. – Biztatott Takeda-sensei – Ha pedig az újoncok matt aggódsz, ne tedd! Ahogy Ennoshita-kun is megmondta, ha szeretnének visszajönni, akkor megteszik, mi pedig örömmel várjuk őket. – veregette meg a vállamat.

– Én nem is a fiúk miatt aggódom, hanem inkább a lányok miatt, – osztottam meg velük az aggályaimat – szerintem mind utálnak most már és nem jön vissza senki, elüldöztem őket.

– Szerintem nem kell ettől félned. – mondta Ukai-edző magabiztosan.

– És ezt miből gondolja edző? – kérdeztem tőle.

– Nevezzük, edzői megérzésnek. – válaszolt sejtelmesen.

Más nap csak 6 fiú jelent meg, de ők biztosítottak minket afelől, hogy ők vállalnak mindent és készek a kemény edzésre, a fejlődésük érdekében. Lányok közül nem jött vissza senki.

– Úgy tudtam, elrémítettem őket. Nem jön senki. – sóhajtottam az orrom alatt.

– Nem hiszem! – támogatott engem Hinata, mellőlem.

– Honnan tudod? – kérdeztem reménykedve, mire ő az ajtó felé mutatott, ahol két lihegő lány jelent meg.

Nem mertem hinni a szememnek, két új meneger jelölt ált előttem. Igaz, hogy levegő után kapkodva, csapzottan, de itt vannak.

– Bocsánat senpai... de az igazgatóhelyettes visszafogott minket... mert rohantunk a folyosón. – lihegte a magasabbik lány.

– Semmi baj, már annak is őrülök, hogy itt vagytok! – Hálálkodtam meghatódva.

– Sejtettük... hogy a senpai rosszra fog gondolni... és azt fogja hinni, hogy a tegnapi után nem lesz senki, aki visszajöjjön majd... ezért szaladtunk, de az a hülye kopasz visszatartott minket. – Mondta a maga kicsit bunkó, de aranyos stílusában. – Tegnap a senpai olyan menő volt és kiosztotta azokat a cicababákat, akik csak a fiúk miatt érkeztek, igaz Lili? – tette fel a kérdést a magas lánynak. Úgy néztek ki egymás mellett, mint egy finom úrias Agár és egy hiperaktív ugrándozó chiwawa.

– Teljes mértékben, senpai! Ahogy kezelte azokat a repedtsarkú boszorkányokat, élvezet volt nézni! – csapta össze a kezét és látszólag visszaemlékezett a tegnapira és egy halk kuncogás hallatott.

– Hát, köszönöm szépen, hogy ezt gondoljátok. Ha már ilyen kis családias hangulat kerekedett, akkor bemutatkoznánk újra. Yachi Hitoka vagyok, másodéves és a főmeneger, ő pedig a csapatunk egyik lejobb játékosa, Hinata Shoyo, akinek már vissza kéne mennie a fiúkhoz! – néztem rá szúrós szemmel.

– Óh, banyek, tényleg. Üdvözöllek titeket, a Karasuno röplabdacsapatban, remélem, jól kijövünk majd. – Hajolt meg tisztelettudóan – Most viszont visszamegyek, majd találkozunk! – köszönt el tőlünk és már szaladt is el hangosan, ahogy szokott.

– Hinata-senpai mindig ilyen hangos? – Kérdezte az alacsonyabbik szájtátva.

– Legtöbbször, – válaszoltam vállat-rántva és mosolyogva – te biztos Mina-san vagy, Kinoshita-senpai kishúga, – mutattam rá és ő bólogatott, majd a magasabbik lány felé fordultam – te pedig biztos Mizumi Liliana-san vagy. Jól emlékszem, hogy mindkettőtöknek van menegeri múltatok? – tudakoltam tőlük.

– Én a bátyám csapatában voltam meneger, de tavaly feloszlatták, szóval csak az alapokat tudom, úgyhogy rád bízom magam senpai! – hajolt meg mélyen Kinoshita-san.

– Én igazából játékos voltam alsóközépben. – mondta Mizumi-san. – Balesetem volt, emiatt műtötték a csuklómat, – itt hirtelen a csukló szorítójához kapott – azóta nem játszottam, de nagyon szeretem a röplabdát, és ha már így is részese lehetek, akkor vállalom a menegerkedést. – mondta határozottan a csuklóját szorongatva, én pedig azt hittem, a szívemet szorongatja.

Hirtelen Kinoshita-san felsírt és magához ölelte Mizumi-sant.

– Lili-chan, te olyan erős vagy és bátor! – sírta a mellkasába, a jól megtermet mellei alá. Erre ő csak a fejét simogat és nyugtatgatta.

– Hitoka-senpai, hívjon csak Lili-channak. – Mosolygott rám kedvesen.

– Rendben, – egyeztem bele – Lili-chan. – Mosolyogtam én is.

Azóta a nap óta mi hárman összekovácsolódtunk és igazi jó kis csapatott alkottunk. És sokkal könnyebb volt, mint amikor a nagy tömeg volt itt. A fiúk is egyre jobban összehangolódtak és új stratégiákat találtak ki. Idővel visszajött még néhány tag, úgyhogy a Karasuno fiúröplabdacsapat végleges létszáma 18 fiú játékos és 3 lány meneger.

Most épen a nyitásokat és fogadásokat gyakorolják. Hinata a fejébe vette, hogy jobb lesz talajon és ehhez az volt szükséges, hogy megtanulja, mi is egy Libero* feladata (*a csapat azon tagja, aki a védekezésére specializálódott). Egyre többet és többet gyakorolt Nishinoya-sannal, idővel jobb lett, az emberek megfigyelésében és már majdnem olyan szintűen védekezett, mint Nishinoya-senpai.

Belefújtam a sípba, mire mindenki rám figyelt, kezdtem hozzászokni és a kezdeti lámpaláz ellenre, elég jól elsajátítottam a parancsosztogatást.

– Rendben fiúk, 15 kör futás vetődéssel és magasugrással, majd be is fejeztük mára, mindjárt hét óra és jön a hétvége, ma nem lesz összesítés, úgyhogy mehettek is haza utána.

– Igen, ma'ama. – Zengték kórusban a srácok, én pedig a lányok felé fordultam.

– Kezdjétek el összeszedni a dolgokat, én leadom a napijelentést és jövök segíteni.

– Igen, Hitoka-chan. – válaszoltak a lányok és már bele is kezdtek a dolgukba, míg én az edzőhöz mentem, aki a csapatelosztást készíti hétfőre elő.

– Itt a napijelentés Ukai edző. – nyújtottam felé mire ő felvette.

– Köszönöm, Hitoka-chan – köszönte meg.

– Szívesen. – válaszoltam, majd érdeklődve néztem felé – Mi a baj, edző? – kérdeztem, de ő továbbra is a lapot vizslatta. Majd egy kis idő múlva megszólalt.

– Ismered, a Miyakawa tehetséggondozót? – tette fel a kérdést.

– Persze, tanulmányi versenyeken nagy ellenfelei a Karasunónak. Ha nem ide jöttem volna, akkor most ott lennék. Miért kérdezi? – kíváncsiskodtam.

– Ugye kiemeltek vagyunk, ezért nem kellett részt vennünk az előválogatón. – kezdte a magyarázatott és én bólintottam. – Viszont már megvannak az előválogatók eredményei. – folytatta vészjóslóan és rossz előérzetem lett. – A Miyakawa, hozzánk hasonlóan, a régi bukott királyok egyike. Amikor még én is ide jártam, az egyik legnagyobb riválisunk volt a prefektúrában. És most ők az egyik csapat, akik továbbjutottak a válogatóba. És nem ők az egyetlenek, még két bukott király rajtuk kívül és úgy látszik, hogy ez első meccsen a Miyakawával nézünk szembe, aki legjobban szerepelt, az előválogatón. Ez nem is a legnagyobb baj, de ők legyőzték Kakugawa csapatott könnyű szerel, akikkel meggyűlt volna a bajunk idén és jóformán semmi adatunk nincs róluk, ez a legnagyobb probléma. Ahhhhhhh... micsoda nyűg! – mérgelődött edzőbá' és a tarkóját vakarta idegesen.

– Semmi gond edző, én megoldom. – jelentettem ki magabiztosan.

– És hogy, Hitoka-chan? – kérdezte érdeklődően.

– Tudja edző, én benne vagyok az iskola 50 legjobb tanulója között, és nemsokára pont a Miyakawa suliba megyünk tanulmányi versenyre, akkor majd megnézhetjük az iskolát és bár nem sokan fogják megnézni, de lehetőségünk van a sport csapatokat is megnézni. Eddig nem terveztem, de a lányokkal majd megnézzük és kiügyeskedünk valamit. Egyébként Tsukishima is jönni fog, meg Ennoshita-senpai.

– Huh, nem is tudom, hogy mit mondjak, én nem voltam jó tanúló, most viszont örülünk, hogy ilyen kis stréberek is vannak köztünk. – Viccelt, mire elnevettük magunkat. – Akkor rátok bízom majd, beszéld meg a kapitánnyal és a többiekkel a részletek, úgy látom már mindenki elment, te is elmehetsz, én majd bezárom a termet.

– Köszönöm szépen edző, akkor én mennék is, további szép estét kívánok, Hétfőn majd találkozunk. – Köszöntem el és meghajoltam. Hál' Istennek, a lányok mindent megcsináltak, úgyhogy mehetek én is el.

Az öltöző fele észrevettem, hogy milyen késő van, sietnem kel vagy lekésem az utolsó buszt. Amikor benyitottam az öltözőbe, megláttam a post-itet, amit a lányok hagytak nekem. „Láttuk, hogy Hitoka-chan fontos dolgokat beszélt meg az edzővel, így mindent megcsináltunk és elmentünk. Szép Hétvégét kívánunk neked! Puszi, Lili és Marika". Jaj de arik, majd el ne felejtsem megköszönni nekik Hétfőn.

Neki láttam az öltözködésnek és beírtam magam a listába, majd az öltöző kulcsát a portára visszavittem. Mikor indultam volna a kijárathoz, összefutottam a helyettes dirivel, aki persze, hogy marasztalt és nemtetszését nyilvánította ki, mint mindig, hogy én a röplabda csapatban, mint meneger, elzüllök, a sok rossz fiú között és elvesztegetem az időmet, amit valamilyen másik csapatban, mondjuk, a matekolimpiásoknál kamatoztatnám, ahol ő a felelős tanár. Több mint fél órámba telt, mire levakartam magamról. A kijárat felé láttam a karórámon, hogy már nagyon késő van s lehet, hogy az utolsó buszt el se érem. Szaladás közben beleszaladtam Hinatába, aki rám várt a bejáratnál és én teljesen elfelejtettem.

– Bocsi, az edzővel nagyon fontos dologról beszéltünk, át kellet öltöznöm, a kulcsot is vissza kellet vinnem, idefeljövet pedig beleütköztem abba a szószátyár dirihelyettesbe és... – Itt Hinata félbeszakított az újával.

– Semmi baj, Hitoka-chan, – kezdte kedvesen – megvártalak, addig is gyakoroltam. – mosolygott és mutatta a labdát.

– Köszi. – mosolyogtam az orom alatt.

– Viszont van egy rossz hírem. – mondta szomorúan. – Lekésted a buszodat. – mutatott az épen mellettünk elhajtó buszra.

– Ez nem lehet igaz! – mérgelődtem hangosan – Oka-sant pedig nem tudom elhívni, ma nincs otthon. Hogy fogok így most hazamenni Shoyo? – ostoroztam magamat, miközben pánikolva rá néztem, de ő csak mosolygot – Mi az?

– Ne félj, amíg engem látsz! – jelentette, ki hősiesen.

– De nem tekerhetsz velem teljesen hazáig, az másfél óra busszal, nem beszélve arról, hogy este van! – mondtam neki reálisan.

– Nem is erre gondoltam, – mondta, mire én érthetetlenül néztem rá – Nálam fogsz aludni.

Erre eszembe jutott az esetünk, mire rákvörösre váltam és hebegni kezdtem.

– É-é-é-é-én nem a-a-a-aludhatok ná-ná-ná-nálad! – szabadkoztam.

– Miért nem? – kérdezte tudatlanul és bámult rám, avval az igéző kávébarna színű szemével. Majd a zavaromat látva ő is fülig pirult, és mentegetőzni kezdett. – Nem úgy értettem! Oka-sant megkérdeztem, hogy aludhatsz-e a húgommal, Natsu szobájában. Nem gondoltam semmi rosszra, eskü!

A mentegetőzést befejezve a szemembe nézet, én pedig az övébe. És szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Így csak Shoyo képes megnevettetni, ezért is szeretem őt, hogy bármilyen helyzetben kész felvidítani engem.

– Bocsánat a félreértésért – kértem bocsánatott – és igen elfogadom, az invitálást. Biztos nem leszek útban? – kérdeztem bizonytalanul.

– Nem, egyáltalán, sőt! Anyám már nagyon kíváncsi, hogy ki lehet az a valaki, aki képes volt arra, hogy a fiát kisegítse, hogy ne bukjon meg. Úgyhogy nincs több szerénykedés, pattanj fel hátulra. – mutatott a bicikli hátsóülésére.

Én meg engedelmesen felültem hátulra és belefogódzkodtam a felsőjébe. Erre ő megfogta a kezem – ami miatt a szívem kihagyott egy ütést – és körülfonta magán. Meglepődésemben, el is rántottam a kezem onnan.

– Csak a biztonság kedvéért, hogy ne es le. – Bizonygatta enyhe pírrel az arcán.

Bólintottam és engedelmeskedtem, átkaroltam és már száguldottunk is a dombon lefelé. Vajon jó ötlet volt ez? Már késő volt ezen rágódnom, behunytam a szemem és élveztem Shoyo illatát és a szelet, ami a hajamat lóbálta.

Hello röplabda mániások, hogy tetszett az új rész? Ez egy kis összegző volt, hogy mi is történt fél év alatt. Nem gondoltam volna, hogy újra sikerül 3000 karakter főlé mennem, de sikerült, remélem nem volt túl csapongó és összefüggő volt számotokra. Te jó ég, hogy menyi segítséget kértem Google-senseitől, míg megírtam! A csapatok neve, az eredeti szereplők nevének helyesírása, még azt is, hogy a két új szereplőnek a neve helyes legyen. Ammellet állandóan az edző helyet azt akartam írni, hogy koucsi, a Meneger helyet pedig, menedzsert akartam írni, a word meg ki akarta javítani ügyvezetőnek XD. De elvetettem, mert elég hülyén nézne ki a műben, remélem érthetően van írva benne minden.

Valamint köszönöm Vitae-Li-nek a Mad Hitoka artot. Nekem nayon bejön a csaj munkássága, csekold te is és beleszeretsz a munkájába!

Kérlek, mond el véleményed, s ha tetszett, akkor értékeld. Az újrész majd várni kellesz, hogy menyit, az majd kiderül.

Addig is repüljünk tovább, a szélhátán, a szénfekete szárnyakkal.