Na, hát tudom én, hogy azt mondtam, hogy 20-án töltöm fel a részt, de elkészült, s már annyian listázták, úgyhogy nem tudtam tovább vár és feltöltöttem.

Elég hosszúra és nyammira sikerült, ha szabad magam fényezni, meg hát miért ne? Viszont ne öljetek meg, itt nincs lektorom, ebből kifolyólag lehetnek vadhajtásaim helyenként, de szerintem elég tűrhetőre sikeredett. Leltem egy jó féle oldalt, ami segített néhány vita eldöntésében Word-sensei és köztem, szóval az átlagosnál kevesebb puklikkal találkozhattok!

Nem fogom minden résznél hivatalosan is megkérni, – Evvel a kezdéssel annyit vacilláltam már – de kérlek, mond el, hogy milyen lett a fejezet. És most nem egy „Jó lett folyti"-ra gondoltam! Tényleg jól esnek az ilyen kommentek is, de jóformán referenciaként annyit tudhatok meg belőle, hogy majd tovább fogod olvasni. Hogy mit gondolsz róla, azt viszont nem fogom megtudni és ahhoz, hogy eldöntsem, hogyan fog alakulni a történetszál, szükségem van rátok!

Jó szórakozást kívánok az első részhez!

:I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I><I:

Hitoka szemszög

A labda leeset. Vége. Lefújtak a meccset és a Karasuno csapata kiesett az állami bajnokságból. A csapatunk nagy erőfeszítéseket tett, hogy visszanyerje a vezetést, de a Kamomedai keménydiónak bizonyult. Fej-fej mellet küzdött a két csapat. 2-1-re kaptunk ki, a 3. szettben 28-26 eredményre. Két pont, kétpont választott el bennünket, hogy a negyed döntőbe jussunk.

Hinata itt ül mellettem, mivel le kellet cserélni a vége előtt a megfázása miatt, neki ez sokkal jobban fáj. Biztos arra gondolhat, hogy az ő hibája, ha ott lett volna, akkor, amikor a labda leeset, elérte volna és akkor most nem kiesett csapat lennénk. De ezt még ő sem érte volna el, főleg ilyen fáradtan és betegen, annyit ugrott az egész bajnokság alatt, az csoda, hogy eddig bírta. Én csak ámulattal figyeltem, ahogy a magasságával küzd a nála akár fél méterrel magasabb játékosok ellen. Hinata úgy megérdemelte volna, az egész csapat úgy meg érdemelte volna, hogy megnyerjék az egész bajnokságot, annyit küzdöttek azért, hogy itt legyenek, nem lehet vége.

Hinata az arcomhoz ért és letörlőt néhány könnycseppet. Észre se vettem, hogy elkezdtem sírni, most már nem is próbálom visszatartani, szaggatott keserves sírás szakad fel belőlem.

– Annyit küzdtetek, annyit gyakoroltatok, annyi időt és energiát beleöltetek és annyira megérdemelnétek azt a kupát! – Mondtam sírás közben

Hirtelen Hinata megragadta a vállam és magához öllelt, majd cirógatni kezdte a tarkómat. Lágyan, szinte suttogva kezdett nyugtatni:

– Minden rendben van Yachi-san, senpaiék minden tőlük telhetőt megtettek. Köszönöm, hogy értünk aggódsz.

Éreztem. Éreztem, hogy miattam tartja magát, nem akarja, hogy elcsüggedve lássam őt.

– Baka. – Suttogtam a mellkasába halkan és dacosan – Csak segíteni szeretnék.

– Nani? – kérdezte bizonytalanul.

– Semmi. – Mondtam sejtelmesen és visszahajtottam a fejem a mellkasára, de ép hogy megtettem újra elkezdte simítani a fejemet és ráeszméltem mit is csinálunk. Elöntött a pír és elakartam ugrani tőle. – Gommenasai!

De nem sikerült, mert megcsúsztam a melegítőm nadrágszegélyében és esni kezdtem lefelé. Evvel egy időben Hinata utánamkapott, ő viszont betegen nem volt képes megtartani, ezért tehetetlenül magammal rántottam. Ezt látva ő megcserélte kettőnket, hogy rá eshessek. Bár igy is beütöttem a könyököm, de legalább Hinata nem esett rám.

– Au, Au, Au, – kezdet bele a narancs hajú srác fájdalmasan – Yachi-san jól vagy?

– Igen, egy kicsit beütöttem a könyököm, de minden rendben. Te jól vagy? –Kérdeztem az alattam fekvő srácot. Ahogy lenéztem megláttam, hogy milyen zavarba ejtő pozícióba kerültünk.

A fejem Hinata kockás hasán volt, míg fel nem emeltem. A kicsit sem görögdinnye méretű melleim pedig Hi-Hi-Hinata ágyékában volt. Hinata keze pedig a csí-csí-csí-csípőmön körülfonódva helyezkedett. Ez a legkínosabb dolog, ami valaha történt velem. A másodperc töredéke alatt rebbentünk szét mindketten paradicsompiros fejjel és bocsánatkérésözön mellett. Egymásra néztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés, amit Tanaka-san kaján vigyora meg nem jelent köztünk.

– Uf-uf-uf-uf – nevetett közötünk – mindent láttam, szépen összeme...

Nem tudta befejezni a mondandóját, mert Ennoshita-senpai jól célzott tockossa félbeszakította.

– Gommenne! – Kért bocsánatott – Nem akarunk mi semmit sem megzavarni. – mondta, olyan mindentudó, nyugodt mosollyal.

Én csak hápogni tudtam, és ha lehet mégjobban elpirulni, én megtettem.

– Ennoshita-senpai, ez nem az, aminek tűnik, ez csak egy baleset volt! – Próbálkozott Hinata.

– Hi-hi, értettem! – mondta, de egyáltalán nem tűnt komolynak, amit mondott.

Ekkor megláttam a hátrébb álló harmadéveseket és újra elsírtam magam. Mire mindenki felém fordult.

– Shimizu-senpai, Sawamura-senpai, Asahi-senpai, Sugawara-senpai én úgy drukkoltam nektek! – mondtam sírós hangon és tovább folytattam a sírást.

Sawamura kapitány és Shimizu-senpai jöttek oda hozzám

– Köszönjük Hitoka-chan, hogy aggódsz értünk – mondta ő is érzelmekkel teli hangon és szorosan átölelt.

– Igen, köszönjük Yachi Hitoka, mindazt, amit értünk tettél, te is a csapat részese vagy ezt ne feled – Simogatta meg a fejemet, miközben Shimizu-san még mindig magához ölelt.

– Hi! – Jelentettem ki büszkén.

– És, – kezdte, mikor nyakonfogta Hinatát – köszönjük, hogy vigyáztál erre a tökkelütöttre, aki megfázott. Ha te nem lennél biztosra veszem, hogy nem pihent volna. Úgyhogy árigátó. – Mondta mosolyogva. – Bár azt mondják, a hülyék nem kapják el a megfázást, lehet, hogy inkább nátha. – tűnődött el a kapitány.

– Kapitány ez fájt! – Mondta sértetten, miközben próbált szabadulni, a senpai szorításából. – Ha ez nátha, akkor Kageyama miért nem kapta el? – mutatott a néven nevezett csapattársa felé.

– Miért kapnám el a náthádat? Chibiszke! – mondta a magas feladó sértetten.

– Azért mert hülye vagy, Baaaakaaaaa! – monda Hinata gúnyosan, mire mindketten egymásnak ugrottak volna, de a kapitány és Ennoshita-senpai megfogta őket.

– Yare-yare, milyen energikus itt valaki, aki beteg! Inkább ágyban lenne a helyed Hinata. – Mondta Ennoshita-senpai kimérten.

–Umu, umu! Igazad van Ennoshita, főleg miután kiestünk a versenyből, jó sok energiád maradt Kageyama. – Mondta a kapitány félelmetes arcával.

– Hi, most már elég. – Jelentette be sensei, mindig mosolygós, de kisírt arccal. – Mind fáradtak vagyunk és csalódottak, ami persze természetes. De! Sose feledjétek el, hogy kik vagyunk. Kik vagyunk mi? – Kérdezte hangosan feltartva a kezét, miközben mindenki körbeállt vált karolva, velünk menegerekkel együtt.

– Karasuno! – Harsant az egész csapat.

– Nem hallom!

– Karasuno!

– És mit csináltok, ha elestek?

– Felálunk!

– És Hogyan álltok fel?

– Erősebben!

– Mit csináltok, a hibáitokból?

– Tanulunk belőle!

– Ez a beszéd, milyen a Karasuno?

– Erős!

– Igen, mind erősek vagytok, és ezt ne feledjétek. Eljutottunk idáig, legyőztünk a Nekomát, legyőztünk olyan csapatokat, amikhez viszonyítva gyengének tituláltak bennünket. És a mostani meccsen is fej-fej mellet haladtunk és ez a csapat a legesélyesebbek között van a tornán, semmi okotok a búslakodásra. Sőt büszkének kell lenetek az eddigi teljesítményeitekért. – Mondta fennhangon, majd lejjebb vette a hangját. – Röpképtelen varjak, bukott királyok. Ezt már soha többé nem fogjátok hallani. A Karasuno bemutatta, nem véletlenül jutott ki a nemzetire és ezt senki sem veheti el tőletek.

Ez igen, sensei tudja, hogy hogyan kell lelkesíteni és vigasztalni. Már én is jobban érzem magam. Ekkor Hinata szédülni kezdett és beesett a kapitány kezei közé.

– A mi kis betegünk eddig bírta – mondta nevetve Ukai-edző – vigyétek vissza a szálásra és utána irány a party. Igaz, hogy kiestünk, de elmondhatjuk, hogy az ország 8 legerősebb csapata között vagyunk.

Mindenki fellelkesült és indultunk is vissza a szálásra. Mielőtt mindenki elindult volna, még ránéztem Hinatára, a szobájában, még mindig aludt és zihált, talán jobb lenne itt maradni vele.

Ekkor Ukai edző jelent meg mellettem, és nyugodtan a vállamra helyezte a kezét és gyöngéden suttogni kezdett.

– Semmi baj. Hitoka-chan. Amilyen keményfából faragták egy-két napon belül már a pályán fog futkározni és ugrálni. Nem kell őt féltened.

Csak bólintani tudtam, aztán hirtelen eszembe jutott a táskám.

– Mindjárt jövök edző. – Mondtam, majd futottam a menegerek szobájába.

Felrántottam, az ajtót és kutatni kezdtem a táskám zsebeit. Meg is találtam, amit kerestem. Amikor indultam volna kifelé megláttam Shimizu-senpait, eddig fel sem tűnt, hogy más is van a szobámban rajtam kívül. Ijedtemben felsikkantottam és ugrottam egy nagyot.

– Shimizu-senpai, megijesztettél – mondtam a tapaszokat mellkasomhoz szorongatva, még mindig dobogó szívvel – észre se vettelek.

A senpai csak megnézte, hogy mit szorongatok a kezemben, én erre, – nem is tudom miért – de magam mögé rejtettem a kezem, mire ő kajánul elvigyorodott.

– Ez semmi, csak Hinatának viszek hűsítőtapaszokat a lázára, semmi extra – mentegetőztem zavarttan. Erre a senpai csak lemosta a vigyorát komolyan kezdte tűrögetni a ruháit, kicsit várt majd megszólalt.

– Nem mondtam semmit. – Mondta majd megált a ruhatűrögetéssel – Tudod Hitoka-chan, nyugodtan járhatsz akárkivel a klubból, ha akarsz, nincs megtiltva. – Mondta egy kis, mindent tudó mosollyal az arcán, én pedig hirtelen elvörösödtem, de a senpai folytatta. – Én is járok az egyik fiúval, a csapatból, de ez titok jó? – mondta bajtársiasan és már máris jobban lettem.

– Ki az senpai? – tettem fel a kérdést, kíváncsiságomat cseppet sem titkolva.

Az a gyönyörű senpai, aki vasmarokkal irányítja a csapatott és hűvösen kezeli őket, ha vallomásokat tesznek. Tanaka-san és Nishinoya-senpai nem lehet, ők biztos eldicsekednének vele és amúgy is, Shimizu-san mindig visszautasítja őket. Ennoshita-senpainak van, barátnője legalábbis sokszor megy haza egy lánnyal a lánycsapatból. A többi másodéves nyúlszívű ehhez, ahogy Yamaguchi és Asahi-senpai is. Hinata és Kageyama csak a röpivel foglalkozik, Tsukishima, meg nem foglalkozik senki mással, csak magával (a röpi csapatott leszámítva). Kapitánynak pedig Michimiya-senpai, a lányröplabda csapatkapitány jön be, bár nem hiszem, hogy erre ő maga rájött volna, de én láttam a jeleket.

Ki lehet az? Most már nagyon érdekelt, sőt bökte a csőröm. Aztán leeset, csak egy valaki maradhatott.

– Senpai, csaknem...?

– Hitoka-chan! – Szakította félbe, lelkes énemet élesen. – Rendesen helyezd fel azokat a tapaszokat Shoyora. – fejezte be sejtelmesen mosolyogva és visszafordult a ruhákhoz én meg ismételten elvörösödtem, már nem is számoltam, hányadjára a mai napon.

Kislisszoltam a szobánkból és szaladtam Hinatáé felé, a tapaszokat szorongatva. Mikor odaértem, szinte fel téptem az ajtót.

– Bocsánat a zavarásért! – mondtam, majd Hinata irányában indultam, aki eközben már felébredt. Ukai-edzővel volt és könnyezve ette, a nagy tál rizst.

– Yosh-yosh! Egyél szépen, az segít a csalódáson, a betegségeden és az izomlázon is. – simogatta Hinata fejét – És Hitoka-chan is itt van, embereld meg magad.

Erre a kijelentésre rámnézett és enyhe pírrel az arcán felém fordult és meghajolt. Én szinten meghajoltam, bár nem tudom, miért hajlongunk.

– Feküdj le, Hinata, hogy Hitoka-chan rád rakhassa a tapaszokat, nekem mennem kel, a többiekhez – Mondta Hinatának, majd felém fordult és suttogni kezdett. – Elég rossz állapotban van, szinte azt se tudja, hol van, magas a láza, ha elalszik, akkor gyere utánunk, csak zárd be majd az ajtókat – kivet egy kulcsot a zsebéből és ideadta nekem – Miután bezártad majd vissza adod, megmondom, hogy egy kicsit később jössz, a hely ahova szobát foglaltunk...

– Ukai-edző, – szakítottam félbe a merengését – ha nem lenne probléma, akkor itt maradnák és vigyáznák Hinatára. Amúgy sincs kedvem a bulizáshoz és nincs szívem itt hagyni egyedül őt. Szeretnék maradni. – Mondtam az edzőnek, aki rövid ideig vizslatott engem, majd megszólalt.

– Rendben, tegyél úgy, ahogy jónak látod, rád bízom Hinatát – mondta és meghajolt előttem – megyek és szólok a konyhára, hogy itt maradsz, ha éhes leszel, majd menj le és hozd fel magadnak az ételt.

– Köszönöm edző, – mondtam neki én is meghajolva – de nem hiszem, hogy éhes leszek, ha mégis akkor majd lemegyek.

– Ok, akkor én megyek és szólok a konyhára – mondta, miközben felált és az ajtó felé vette az irányt, de ott megált és visszafordult. – Ha Hinatával történne valami, rögtön írj nekem és jövünk, rendeben.

Én csak bólintottam.

– Köszönöm Hitoka-chan, ez nagy segítség tőled! –Mondott köszönetet és kiment.

Majd miután kiment Hinatával kezdtem foglalkozni, aki időközben befejezte az evést, de még mindig ülve volt, minket figyelt, bár elégé fátyolos volt a tekintette. Letérdeltem mellé és a homlokára tett kezemtől felnyögött, a hangtól és a forró homloktól én kicsit meg is ijedtem. Mikor visszatettem rá a kezem a tűzforró homlokára pánikba estem, ez biztos magasabb, mint amikor megmértük.

– Hinata-kun, kérlek, tartsd ezt erősen! – Adtam ki az utasítást és Hinata egyből engedelmeskedett.

A digitális hőmérővel jelzése után ellenőriztem az eredményt, 39,7C°. Tudtam, tényleg magasabb. Még jó, hogy itt maradtam vele.

–Hinata-kun, vedd be a gyógyszert! – Tartottam oda neki a lázcsillapítót, amit ő felülve be is vett, egy korty vízzel.

– Idd meg az egész pohár vizet! – Mordultam rá, mire ő nyelte a vizet mint a torkosborz.

– Takarózz ki, hogy rádrakhassam, a tapaszokat!

Meg embereltem magam, és koncentrálva kezdtem felhelyezni a tapaszokat. Egyet a homlokár, Egyet-egyet a két orcájára, a nyakára, a fel- és alkarjára, majd megálltam.

– Hinata, ké-kérlek vedd le a pó-pólódat. – mondtam neki bátortalanul szaggatott, zavarban lévő hangon, mire ő kábán felült és se szó, se beszéd lekapta magáról a pólóját.

Én a hirtelen tett mozdulat és a pucér felsőtest láttán, ijedtemben arcom elé kaptam a kezem. Miután a szívverésem lassulni kezdett, kikukucskáltam az ujjaim között. Hinata visszafeküdt a futonra, most már pólója nélkül. Feszengve levettem az arcom elől a kezem és munkának láttam.

Vagyis szerettem volna, de a látvány nem engedett, Shimizu-senpainak igaza volt és már kezdtem hozzászokni, hogy a fiúk előttem veszik fel a mezüket és flangálnak alsógatyában... de ez más. Itt fekszik előttem, az eszméletlen Hinata és hozzá kel érnem a mellkasához!

– Legyél bátori Hitoka, Hinatának szüksége van a segítségedre. – Ösztökéltem magam motyogva.

Erre Hinata felém fordult, mintha érdekelné, hogy mit motyogok itt magamban. Elkapta a derekamat és magához rántott, erre annyira zavarba jöttem, hogy teavizet is forralhatnának a fejemen. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak, hogy Hinata pucér felsőteste alattam van, a kezei pedig a fenekemen. Amikor felnéztem az arcára a zavarom mégtovább nőt, mert Hinata jólesően mosolygot és jókedvűen mormogott az orra alatt, mintha be lenne egy csöppet csiccsentve.

– Yachi-san, Yachi-chan, Ya-chan, Hitoka-san, Hitoka-chan, Hi-chan! – Mantrálta magában a különböző megnevezéseimet.

Ez biztos csak valami lázálom lehet. Próbáltam szabadulni, de vasmarokkal szorított magához.

– Hinata, – kiáltottam fel – engedj el!

– Nem! – válaszolta habozás nélkül.

– Awww, de édes, amikor durcás és... összpontosíts Hitoka! – hordtam le magam, hogy észhez térjek.

Próbáltam mindennel, mocorogtam, karmoltam, kapálóztam, de mivel a kezem két felsőtest közé szorult, nem nagyon sikerült. Lefejelni nem akartam, de próbáltam eltolni magam tőle, viszont ez sem sikerült. Egyszer csak, a gerincemen végig futott a hidegrázás, mert Hinata forró kezét végighúzta rajta, majd a nyakamnál megállva az egész testemre kiterjedt ez az érzés. A mindig gondolkodó és reális agyam szinte kisült, a perzselő érintésétől. És már vártam, hogy mi lesz Hinata következő lépése. Nem bírtam elszakítani, a fátyolos tekintetéről az enyémet.

Igazából sohase gondoltam bele, hogy mi is igazából Hinata a számomra. Azt tudtam, hogy igaz barátom, de hogy ilyen reakciókat is ki tud belőlem váltani? Erre az eshetőségre nem gondoltam. De most, ennek a lázálomnak köszönhetően tudatosult bennem, hogy mit is érzek iránt.

Én kedvelem Hinata Shoyót!

Kedvelem az összes hülyeségét. Például amikor kilép az ajtón, mindig megkocogtatja a cipője orrát. Amikor pedig az evés re kerül a sor, akkor annyit eszik, mintha azt hinné, hogy ettől nagyobbra nő, de ha találkozik egy cukkínivel vagy zellerrel, akkor pofákat vág. De azt is kedvelem benne, hogy figyelmes, szorgalmas és mindig vidám. Kedvelem azt, hogy amikor a segítségemet kéri a tanulásban, ajándékból mindig hozz nekem, a kedvenc eprestejemből. Kedvelem, hogy előre enged az ajtóban, hogy segít felrakni a hálót, hogy kitéríti azokat a labdákat, amik felém süvítenek. És hogy mindig próbál felvidítani, megnevettetni vagy épen vigasztalni.

De hogy mikor kedveltem meg őt magát? Szerintem már a legelején. Amikor bíztatott engem, hogy a polgár1-ként is fontos vagyok, hogy erőt adott, amikor elcsüggedtem és noszogatott, hogy mondjam el az érzéseimet édesanyámnak.

Erre rádöbbenve, teljesen máshogy néztem Hinatára. A szemei még mindig fátyolos volt, de vágy és eufória is tükröződött az arcáról. Nem ment tovább, párcentire az arca előtt voltam és megált. Ekkor nem bírtam tovább és én tettem meg a következő mozdulatot.

Odahajoltam hozzá és lágy csókot adtam tűzforró ajka zugába, amire semmi reakciót nem kaptam. Egy gyönge puszit nyomtam a szájára, erre se kaptam több figyelmet. „Ez nem elég" gondoltam, szám szélét rágcsálva. majd egy hosszabb csókkal folytattam a repertoárt, amibe már beladtam apait-anyait és minden érzésemet.

Erre már adott reakciót, és felhúzta a másik kezét is a gerincemen, mint az előbb és halkan belenyögtem az ajkaiba. Amikor már olyan voltam, mint egy szétfolyt puding, Hinata leejtette a kezeit és a csók félbeszakadt. Lihegve, kipirultan omlottam Hinatára és az előző pillanatokat kezdtem emésztgetni.

A kiterült Hinata látvány térített, vissza a valóságba és emlékeztetett arra, hogy Hinata éppen a „halálán" van. Ez hidegzuhanyként ért és már folytattam is a tapaszok felhelyezését.

Miközben a hasára helyeztem felfelé a tapaszok megszámoltam a már fejlődőben lévő kockákat a hasfalán. Kettő, négy és hat kocka, de már látszódik az utolsó két pár is. Amikor ide helyeztem fel a tapaszokat, Hinata újra hangot adott jó érzéseinek. „Összpontosíts, Hitoka!", korholtam magam. Miután felhelyeztem a lábára is a tapaszokat, úgy döntöttem elmegyek és vacsorázok.

A vacsora után egy tálban hidegvizet vittem Hinatának és kendőket, hogy cserélhessem a tapaszokat, majd hoztam még folyadék pótlás gyanánt egy kancsó vizet és a tanulnivalómat (Merthát, amellett, hogy meneger vagyok, nem hanyagolhatom el a tanulmányaimat, legalábbis anyám szerint biztos nem)

A borogatást fél óránként cseréltem és a vizet is kicseréltem egyszer. Már 9 óra volt és a többiek nem voltak sehol, Hinata láza lejjebb ment, de még mindig magas és nem ébredt fel, én pedig már nagyon fáradt voltam. Így hát lefeküdtem, a Hinata melletti futonra és elnyomott az állom. Álmomban Hinata átkarolt és a nevemet suttogta. Majd végül átadtam magam, a hömpölygő álmaim áramlatának.

Helló röpimániások, hogy tetszett az első rész? Kicsit pikáns részel kezdtünk, nem tudom, hogy mennyire lett jó, ezért mondjátok el a véleményeiteket. Azt nem ígérhetem, hogy a történet végig ilyen hangvételű, terjedelmű és lefutású lesz, de azt megpróbálom, hogy minden részbe bele csempészek egy kis romantikát. Egyet megígérhetek, nem csak HinaYachi ship fog szerepelni, ha kíváncsi vagy rá akkor gyere majd vissza.

Addig is repüljünk tovább, a szélhátán, a szénfekete szárnyakkal, az ismeretlenbe és tovább!