Sötétség öleli át a testemet, fejemet két kéz tartja fogva, miközben mellkasomat nyomja valami. Kipattannak a szemeim és a démon tekintetével találom szembe magam. Íriszei gyűlöletet, embertelenséget és szánalmat sugallanak, amitől gyomrom görcsbe rándul. Megmozdítanám az ujjamat, ám mintha a testem nem engedelmeskedne nekem, semmit sem moccanok. A koponyámon lévő nyomás egyre erősebb, szétnyomja a fejemet. Felordítok a fájdalomtól, a félelem szétáramlik bennem akár a vér az ereimben. Fogyik a levegőm, szaggatottan lélegzek, remegek. Érzem a gyötrődést, a szánalmat, az erőt, ami bekebelez, a halált.

  KATSUKI! - Hallom meg Eiji hangját. Kipattannak szemeim, ezzel együtt megmozdulok és elkapom a démon csuklóit, amivel szorít. Elmúlik a nyomás és a fojtogatás, fellélegzek, miközben a démon teljesen ledöbbenten mered rám. Veszek egy mély levegőt, szemeim előtt Eiji lebeg, a mosolya, a kitartása, a nevetése és hogy én érte küzdök.

  Két kezem közé fogom fejét, majd minden erőmet összeszedve szorítom. Farkasszemet nézünk, miközben megragadja a karomat, erőt fejt ki rá, és ha a valóvilágban lennénk akkor biztosan, hogy szilánkossá törné a karomat, de ebbe az időtlen, tértelen helyen egyenlőek lehetünk.

  Lángok lobbannak fel körülöttünk, a démon szemében pedig rémület csillan fel. A tűz csávók elsőnek aprócskák, alig öt centisek, amik folyamatosan nőnek. Egész testemet beborítja a tűz, a démon pedig egyre erősebben küzd az ellen, hogy felülkerekedjen, de esélyese sincs ellenem. Nem fogom hagyni neki, ennek a szörnyetegnek, aki Eijit kínozta, akinek felajánlotta az a nyomorék boszorka. Ha megszerzem a démon erejét a világot is elpusztíthatnám, akkor bármitől megvédhetném Eijit, senki sem állhatna az utamba még a vadászok sem. Soha többé nem kéne foglalkoznunk azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk, bármit megtehetnék érte.

  - M... Mégis... miféle... szörnyeteg vagy te...? - nyögi ki erőtlenül a szavakat démon. Bőre felhólyagosodott a hőtől, amiből nemsokára kifolyik a genny, viszont per pillanaton belül az is feketévé ég. Karomon karmolásainak a nyomai látszódnak, kezei azonban szénné égtek már réges-rég. A démon több kilónyi izma elenyészet, csont és bőr maradt, mint egy öregember, aki a halálra vár. Rettegve néz rám, ekkor jövök rá, hogy egész végig mosolyogtam.

  - Én sem tudom - válaszolom, mielőtt összeroppantanám a koponyáját.

  Fellobbannak a lángok körülöttem, fényük elvakít, testemet valami széjjel akarja hasítani. Mintha bőrömet egyszerre hámozná le rólam és hasítaná szét, húsomat lehámozná csontjaimról, miközben azokat széttörné. Szívem, tüdőm, gyomrom felrobbanna, ereim elpattannának, elmémet lesokkolná.

  Sötétségbe zuhanok újra, az áldozatok megragadnak és magukkal akarnak húzni, le a mélybe és a gyötrelembe. De nem hagyom nekik, nem engedem soha többé, hogy hozzám érjenek, mert rám vár Eiji.

  Eiji vár rám.

  A következő pillanatban pedig kipattannak a szemeim. A márványoszlopok alkotta kör közepén fekszek, a márványtábla mellett, a levegő forró, az ég korom fekete, vörös villámok világítja meg. Minden porcikám sajog, a lélegzetvétel kínnal jár, szemeim lüktetnek. Zihálva pattanok fel, amikor két kéz megragadja a vállamat. Lángok csapnak fel körülöttem, és azzal együtt bennem is, amit a düh táplál.

  Mégis ki mer hozzám érni?

  - K-Katsuki – nézz rám aggódó tekintettel Eiji, ahogy remegő kézzel engedi el a karomat. A lángok és a haragom egyszerre alusznak ki, mielőtt egy határozott mozdulattal magamhoz rántanám és szorosan magamhoz ölelném. Beszívom illatát, erősen tartom karjaimban, szívem őrült módon zakatol a boldogságtól. Tarkójára siklik kezem, ajkainkat összetapasztom, szenvedéllyel és vadsággal csókolom, átadva magamat minden érzelmemnek, elárasztva őt velük. Eiji derekamat öleli, teste még mindig remeg, teljesen legyengült. Érzem, hogy arcom nedves lesz, mire elszakadok tőle. Könnyek folynak le arcán, halványan és erőtlenül rám mosolyog, mielőtt összeesne.

  - Hé, térj magadhoz, Eiji, baszki – fektetem le a földre. Fejét karomba veszem, megütögetem egy picit az arcát, hogy magához térjen, de elvesztette az eszméletét. Bőre sápadt, mellkasán a seb továbbra is ott virít. A démonnal való harc teljesen legyengítette, de annak a rohadt szörny ereje most már bennem van, szinte bármire képes vagyok.

  Bármire csak arra, hogy meggyógyítsam Eijit.

  A méreg elönti az agyamat, tűz gyúl körülöttünk, a pokolfajzatok, amik eddig csendben figyeltek minket, most egyesével fajlák fel a lángjaim. Hallom az ideges magyarázásukat, hogy ők hűségesek voltak Azazelhez, viszont az nem jutott el az agyukig, hogy legyőztem a királyukat. A hangzavar feldühít, mire kegyes egyszerűséggel összeroppantom a koponyájukat, amitől végleg összeesnek. Lángjaim elnyelik a testüket, egyre magasabbra és magasabbra csapnak a márványoszlopokat nyaldossák már a tűzcsóvák.

  - Nocsak, nocsak, milyen tragikus - hallom meg a boszorka hangját. Mestama átsiklik a lángok között, arcán egy önelégült, ugyanakkor szánalommal teli mosoly húzódik. Testemen végig fut a hideg bizsergés, amint fakó zöld szemeibe nézek, aztán a harag forrósítja fel minden porcikámat. - Legyőzted a démonok királyát, hogy megmentsd életed szerelmedet, most mégis elveszíted. Hát nem ironikus?

  - Te utolsó semmirekellő ribanc... Miattad került ebbe a helyzetbe! Te ajánlottad fel annak a nyomorult démonnak! - üvöltöm rá dühtől elködösült elmével szavaimat, amivel csak etetem örömét.

  - A fiú szükséges áldozat volt, nem számít, hogy eggyel kevesebb vagy több ócska ember él. Hála neki Azazel átjuthatott erre a világra, és ez a fertőhely végre megtisztulhat a pokol lángjaitól! - mutogat kezeivel, ahogy tekintete egyre üvegesebb és csillogóbb lesz. Nyála kifolyik a száján, mint egy félkegyelmű úgy néz ki. Egy olyan félkegyelmű, aki démont idézett; aki feláldozta Eijit.

  - Akkor nem probléma - nézek rá hideg tekintettel, mire elhallgat. - Hogyha megöllek, igaz? - nézek rá, ahogy kinyújtom a kezemet felé és minden erőmet egy helyre koncentrálom, a nyakára. Amint kimondom az utolsó szót is láthatatlan marok fonja nyaka köré ujjait, és erősen szorítani kezdi. A boszorkány arca eltorzul, mosolya lehervad és végre ijedtség ül ki rá, miközben kétségbeesetten próbál megszökni a szorításomból. Szemei kidüllednek, elpattannak az erek, egyre vörösebbek lesznek, miközben lesoványodik, bőr és csont lesz, mint egy kiszáradt ember.

  - Ka-Ka-Katsuki.... - hallok meg egy halk, erőltetett köhögést. Elengedem Mestamat, mire a földre rogy, mint egy élettelen bábú, és lepillantok a karajaimba fekvő Eijire. Mellkasáról eltűnt a seb, teljesen egészségesen néz ki, élettel teli, mint amikor megérkeztünk ide. Elkerekedett szemekkel ültetem fel, veszem két kezembe arcát, és nézek végig rajta. - Mit csinálsz? Mi történik?

  - Feláldozta Mestamat, hogy megmentsen téged. - Jelenik meg az egyik oszlop mögül a démonvadász, mire automatikusan lángok lobbannak fel körülöttem, hogy megvédjenek. A lány mágiát használ, ám ez teljesen más, mint az előző piti láthatatlanná tévős trükkje, élénk zöld fény veszi körül a kezét, gomolyog ujjai között a varázslat. Egészen finoman megszorítom Eiji vállát, jelezve, hogy minden rendben lesz, miközben egy pillanatra sem veszem le a lányról.

  - I-Igaz, amit mond, Katsuki? - hallom meg barátom halk hangját. Akármennyire is szeretném figyelmen kívül hagyni, nem vagyok rá képes, szavai elmémbe kúsznak, ismétlődnek. Aztán mint egy villámcsapás eszmélek fel mit is tettem, de amilyen gyorsan jött, úgy múlik el, hiszen mindent Eijiért tettem.

  - Csukd be a szemed – suttogom, ahogy összegyűjtöm az erőmet. Ameddig a lány él, addig üldözni fognak minket, addig egyikünk sem lehet szabad. Ha végzek a vadásszal, tovább élhetjük az életünket, és még akkor is, hogyha még többen jönnek, őket is megölöm. Az egész világot a kezembe tarthatom, kedvem szerint cselekedhetek.

  - Megegyeztünk, Bakugou! Add meg magad! - parancsol rám a lány, amivel felkorbálcsolja a haragomat. Eléri, hogy megtámadjam, és feketére kormoljam körülötte a földet. Visszatámad mágiájával, azonban a zöld csóvák elégnek a lángjaim között. Ismét megtámadom, viszont ez alkalommal, torkának szegezem azt a kést, amit nekem adott. Egy tizedmásodperc alatt zajlott le az egész, elvakították a lángok, engem pedig nem érdekelt a fájdalom és most sem érdekel. Az ezüst penge egyre melegebb lesz minél tovább tartom a markomban, ám semmi másom nincsen, amivel végezhetnék a vadásszal egy szempillantás alatt.

  - Baszd meg az alkudat – mosolygok rá, mielőtt a pengével elmetszeném a nyakát. 

  Vagy legalábbis vágnám, ha valaki meg nem lökne. A vadásznak pedig több sem kell, egy jól irányzott ütést mér az államra, amitől hátra esek. Azonban az adrenalin és a düh vadul dolgozik az ereimben, nem érzem meg a kínt, a vért a számban, a forróságot a bal kezemben, miközben felpattanok a földről. Összegyűjtök egy kisebb erőt a kezembe, majd összedöntöm a fölötte tornyosuló márványoszlopot.

  Vagyis megint csak szeretném. Ismét nekem jött valaki, és ez alkalommal már nem bírom félre rakni a dühömet. Torkon ragadom az illetőt, egy momentum alatt kitekerném a nyakát, ám meglátom Eiji rémült tekintetét, és egész testem ledermed.

  - Mégis mi a szart művelsz?! - ordítok rá, ahogy elengedem. - Majdnem megöltelek!

  - Ne akarj senkit sem megölni, Katsuki! Állj le! Mégis mi történik veled? - néz rám Eiji és tekintetében rémület villan fel. - Úgy viselkedsz, mint a démon... - suttogja, bennem pedig megfagy a vér.

  Hogy mi?

  - Mit mondtál? - kérdezem visszafojtott hangon. Látom, hogy Eiji megfeszül egy pillanatra, ám a rettegését már nem látom szemeiben, a csalódottságot és megvetést olvasom le helyette arcáról, amitől a gyomrom összerándul. - Miattad öltem meg azt a démont... Miattad tettem mindent, és most, hogy ez a lány el akar szakítani tőled, azt akarod, hogy leálljak?! - kezdem egészen nyugodt hangon, de a végét már üvöltöm. A frusztráltság elönti a testemet, szívemet szétszaggatja a harag, érzem, hogy a levegő felforrósodik körülöttem.

  - Igen! Elég volt ebből az egészből! Ne legyél olyan, mint az a démon!

  - De máskülönben elveszítelek! - kiabálom, ahogy megragadom a csuklóját. - Nem érted? Ha nem teszem meg, akkor elválasztanak tőled - magyarázom, ám a kétségbeesés visszavesz a hangerőmből. Valami csípi a szememet, talán könny, de a szívemben kavargó félelem elnyomja. - Nem akarlak újra elveszíteni, ha rajtam múlik, senki sem fogja ismét bántani téged. Mindent és bármit megteszek érted és értünk. Nem hangzik jól? - suttogom a végét, ahogy tarkójánál fogva vonom közelebb. Homlokunkat összeérintem és most nem létezik semmi sem, csak mi ketten. Nincsenek démonok, nincsen tomboló tűz, vadász, növekvő káosz, leomló ég, csak mi ketten.

  - Ha megölöd őt, elveszítesz, Katsuki - szólal meg halkan Eiji. Szavai, mint egy kés, úgy döfi mellkasomba. Elakad a lélegzetem, nem tudom elhinni mit mondott, viszont amint megpillantom kicsorduló könnyét, megérzem szomorúságát és kínját. Gondolkozás nélkül vonom karjaimba, olyan erősen szorítom magamhoz, hogy akár a csontjait is eltörhetném, miközben hagyom, hogy Eiji szavai elgyengítsenek.

  - Ha nem ölöm meg, velem maradsz? - kérdezem rekedtes hangon, úgy, hogy csak mi halljuk. - Bárhova is megyek? - fűzöm hozzá, ahogy a hajába túrok

  - Igen - válaszolja, mire eltolom magamtól. Szemeibe nézek, hogy tudja, minden, amit kérdeztem, halál komolyan kérdeztem. Megérzem értetlenkedését, de csak vigyorogni bírok rajta. Már tudja, hogy mit is tervezek.

  - Kapaszkodj. - Húzom magamhoz, mielőtt felemelném a kezemet, összegyűjteném maradék energiámat és szabadjára engedném. Pillanatok belül mindent ellepnek a lángok, ám ez alkalommal nem okoznak senkinek sem sérülést, miközben szép lassan egyre világosabb lesz, míg nem az orrunkig nem lehet látni.

▼▲▼▲▼

  A szél végig fut a lombok között, susognak a falevelek a meleg tavaszi fényben. Felveszem napszemüvegemet, miközben becsukom magam mögött a terasz ajtót. A hintaágyhoz sétálok, lehuppanok, mielőtt magamhoz vennék egy magazint és lapozni kezdem. Eiji pár perccel később érkezik meg némi rágcsával.

  - Héj, a közelben nyílt egy új kávézóba, elmehetnénk megnézni - szólal meg, miután leült mellém és egy szendvicset magához vett. - Meg lehet Deku-éket is elhívhatnánk.

  - Nem akarom látni annak a nyomoréknak az arcát - válaszolom morogva, mire oldalba bök. - Héj!

  - Ne legyél bunkó! - parancsol rám, mire megforgatom a szememet. Ez pedig még inkább annak a válasza, hogy rohadtul nem fogom meglátogatni azt az idiótát, és ez Eijinek nagyon nem tetszik. A következő pillanatban pedig már az ölemben ül, kiveszi a kezemből az újságot, félre dobja, hogy csak rá figyeljek és sikerül is elérnie. Öntelt vigyorra húzom a számat, ahogy végig simítok az oldalán, ám hamar elhessegeti kíváncsi kezemet, ezzel együtt a jókedvem is, mivel rögtön leesik mit szeretne.

  - Nem - előzöm meg, mielőtt bármit is mondhatna, ám ennyivel nem hagy fel. Két keze közé fogja kezemet, puszit nyom ajkaimra, majd még egyet és még egyet.

  - Ne legyél dühös kis sünike, Katsuki – motyogja két puszi között és látom magam előtt, hogy idiótán mosolyog. - Na, mozduljuk ki egy kicsit. Három napja itthon vagyunk, szétunom a fejemet.

  - Nem szórakoztatlak eléggé? - markolom meg a fenekét játékosan, ám elüti kezemet, mire megforgatom a szememet és inkább összefonom az ujjaimat a tarkómon.

  - Nem láttam a többieket azóta a nap óta - biggyeszti le ajkát, ahogy visszaemlékezik arra a napra, amikor kitöröltem azt a bizonyos napot mindenkinek az emlékezetéből. Vagyis majdnem mindenkinek, a vadásszal kötöttünk egy újabb egyességet. Szabadon élhetek Eijivel, ameddig az erőmet nem használom fel valami helytelen dologra és segítem őket démonokat vadászni. Ezért sem mozdultunk ki a házból Eijivel másfél hónapja, egyelőre minden mozzanatunkat megfigyelik, még azt is, amikor szexelünk, mint valami elbaszott valóságshow.

  - Tényleg ennyire, akarsz velük találkozni? - vonom fel a szemöldökömet, mire csak szomorú kutya szemekkel bólint egyet. Nagyot sóhajtok, hátra döntöm a fejemet és feladóan felemelem a kezemet. - Jól van, menjünk.

  - Imádlak! - cuppant egy hatalmas puszit számra, mielőtt kimászna az ölemből. Egy szempillantás alatt a házban terem, hogy telefonáljon a két idiótának és hogy elkészüljön, szóval egy kis idő után felállok a hintaágyról, majd besétálok a házba. Felveszem a dzsekimet, mire bekötöm a cipőmet Eiji vigyorogva megjelenik indulásra készen. Szemet forgatva fogom meg a kezét, éreztetve vele, hogy még mindig nem az a tény, hogy azzal a nyomorékkal kell találkoznom, és kinyitom az ajtót.

  Körülbelül öt métert tettünk meg, amikor egy autó lelassít mellettünk. Unott képen fordulok a vadászok felé, akik szemmel tartanak, és most a tőlük megszokott kedveséggel kérdezik meg hova tartunk. Meg hogy mennyi időre, kivel találkozunk, jó, hogy nem kérdezik meg mekkora a cipőméretünk. Jaj, várj, már tudják. Eiji azonban minden kérdésnél megelőzött, helyettem válaszolt, mert mindenki tisztába van azzal miket mondanék.

  - Néha lazíthatnának is - szólalok meg. - Mondjuk el mehetnének egy dili dokihoz, aki felír maguknak valami retkes gyógyszert, amiért arról írnak jelentést, hogy éppenséggel milyen pózban dugunk Eijivel. Bár elég undorító belegondolni, hogy mégis mit csinálhatnak közben - fűzöm hozzá gonosz vigyorral az arcommal, mire mindkét vadász elvörösödik a dühtől.

  - Katsuki! - förmed rám Eiji, ahogy elhúz az autótól, hogy minél távolabb kerüljünk tőlük. Jóízűen felröhögök, miközben megérkezünk a kávézóban. Az elmúlt hetekben sok minden történt, például az a két idióta végre rájött hogyan is éreznek egymás iránt, én pedig buktam kétezer yent. Én a harmadik évünkre tippeltem meg, hogy összejönnek, míg Denki és Sero ebben az évben bíztak. Ők nyertek, baszki.

  - Sziasztok! - köszön mosolyogva Deku, mire egy cö kíséretében gyilkos pillantással köszöntöm. Eiji és Deku a megszokott izgatottsággal dumálni kezdenek, miközben Todorokival hátra maradunk és a párunkra bízzuk a rendelést.

  - Jó újra látni, Bakugou - szólal meg a srác mellettem, mire automatikusan megforgatom a szememet, aztán oldalra fordítom a fejemet. Megharapom az alsó ajkamat, miközben próbálom elnyomni azt a furcsa érzést a mellkasomba, ami valamiért boldogságnak neveznek az emberek. És őszintén szólva kissé csalódott vagyok, amiért a többiek nem jöttek el, de ezt sosem fogom bevallani az égvilágért sem. Sem azt, hogy vissza akarok térni a régi életemhez, mert hiányoznak a többiek. Még az idióta szemüveges barom is.

  - Téged is... - morgom az orrom alatt, hogy 0,000001 százalék esélye legyen meghallani, de persze, ennek a baromnak kurva jó a hallása. Apró mosolyt villant, mielőtt Eijiék visszatérnének a kávékkal és helyett foglalnánk az egyik asztalnál. Unott arcot vágva hallgatom, hogy mi is történt velük ebben az elmúlt másfél hónapban, és lassan azon kapom magam, hogy mosolygok.

  Végül is örülhettek annak, hogy az a legnagyobb problémám, hogy idióta Dekuval és a Félarcú barommal kell találkoznom, és nincs a nyakamban egy egész démon vadász csapat. És hogy Eiji itt van mellettem egészségesen és boldogan.

  Kit érdekel, hogy az egész kibaszott világ enyém lehetne, amikor itt ül  eleve mellettem? 

◄ VÉGE ►