Az égen a felhők egyre feketébbek lesznek, mintha ezzel jeleznék a világnak, hogy a gonosz egyre közelebb kerül hozzánk. Egy helyen tölcsért formálnak, ami körül egyre sűrűbbek a villámlások és mennydörgések, és vér vörös fény világítja meg a közepét. A vészjósló vihar ellenére egyre forróbb lesz a levegő, égeti a tüdőmet mindegyik lélegzetvétel, a ruhám szinte rám rohad, mégis késztetem magam, hogy tovább haladjak. Érzem, hogy a halál követ minden lépésemnél, ahogy elosonok egy-egy démon, szörny vagy boszorkány mellett. Nem vehetnek észre - a lány valami mágiát olvasott rám, csupán az emberek láthatnak -, viszont nem érzem túl biztonságosnak azt, hogy csak sétáljak össze-vissza több méter magas izék és tekergő nők között. Legszívesebben elfutnék és soha többé nem jönnék ide vissza, de egy dolgot meg kell tennem.

  Meg kell mentenem Eijit. Miattam került életveszélyben és ha kell a saját életem árán is, de mindenképp kirúgdosom azt a szemét démont belőle. És valószínűleg bele is fogok dögölni, de megérdemlem. Azután, amit Eijivel tettem ez a legkevesebb.

  Ahogy közeledek az örvény közepe felé, ahol az oltár is van. Omladozó fehér márványoszlopok egy kört alkotnak, aminek a közepén egy hatalmas tábla áll, amin egy ember fekszik. Testét indák béklyózzák a márványhoz, szorosan tartják, néhol már a húsába vájnak. A táblához egy út vezet, körös-körül tövises bokrok veszik körül, amibe, ha beleesik az ember, hosszú szenvedés árán és ronda sebekkel úszhatja meg.

  Eiji vörös tincsei homlokára tapadnak az izzadtságtól, bőre sápad akár egy halotté. Arcát a kínra grimaszolja, csendben küzd az életben maradásért. Pólóját széttépték, mellkasára egy fordított pentagrammát karcoltak, a seb még mindig vérzik, de körülötte már feketére száradt a vére. Ajkamba harapok, lenyelem a feltörekvő könnyeimet és félre lököm az önsajnálatomat, helyette hagyom, hogy dühöm és az elszántságom öntse el mellkasomat. Nincs idő önmarcangolásra, Eiji minden pillanattal egyre gyengébb és egyre közelebb kerül a halálhoz.

  Elő veszem az ezüst pengét, amit a lány adott, és hasonlót jelet karcolok a tenyerembe, mint ami Eiji bőrén is van. Mellkasára rakom a kezem, lehunyom a szemem, és halkan ejtem ki dafgklrtgl-t. Kántálom a nevét, amikor egy furcsa érzés kerít hatalmában. Valami vállamba karmol, szinte csontomig vájjik, míg egy hideg, büdös lihegést érzek a nyakamnál. Elmémet ellepi a nyomasztó sötétség, ám tovább küzdök, tovább folytatom a név ismétlését, amíg teljesen elvesztem az eszméletemet és a földre zuhanok

▲▼▲▼▲

  Sötétség és hideg ölel át a testemet, a fáradtság lehúzza a szemhéjaimat, elmémet újra és újra az eszméletlenség felé sodorja. Viszont ugyan úgy érzem azt a nyomasztó érzést az egész testemen, a lihegést és a karmokat, de az időérzékemet teljesen elveszítem. Nem tudom, hogy pár percig, óráig vagy évekig lebegek a semmiben, de ez túl sok.

  Aztán belém csap a felismerés és kinyitom a szememet.

  Egy hatalmas aulába találom magam, a falak sötétek, fáklyák vörös lángjai világítják meg az egész helyet. A levegő párás, valami csöpög a falról, ugyan akkor jéghideg is van.

  - Nocsak, egy újabb halandót küldtek hozzám? - szólal meg egy nem e világi hang. Mély, csontomig hatol, kiráz a hideg, és teljesen ledermedek. - Mestama ennyire biztosra akar menni, hogy átmenjek arra förtelmes helyre? - vigyorog rám a démon. Több, mint két méter, izmai duzzadnak, hegek borítják sötét bőrét, sötét lila gyémánt medálok lógnak a nyakában, egy szőrmét visel egyedül. Állatias arc vonásait eltorzítja egy heg, amitől fél szemre megvakult, haja válláig ér, a többi szörnytől eltérően meglepően ápoltnak tűnik, viszont a rengeteg megölt ember és szörny vérének a bűze kitölti az egész aulát.

  - Te vagy a rohadt démon, aki megszállta Eiji? - intézem hozzá első szavaimat, ahogy ujjaimat ökölbe szorítom és próbálom nem kimutatni dühömet. Azonban a haragom eluralkodik rajtam akár egy vörös köd ellepi az eszemet, miután felidéztem a szenvedő Eiji arcát, és elindulok felé, hogy beverjem a képét. Nem tudom mégis hogyan gondolom, hogy ezt ki bírom vitelezni, de csupán egy lépést teszek, mielőtt valaki megragadná a karomat. Egy újabb pokoli teremtményre számítok, amivel élet-halál harcot kell folytatnom, helyette azonban azzal az emberrel találom szembe magam, akivel azt hittem soha többé nem fogok beszélhetek.

  Eiji idegesen szorongatja karomat rettegve attól, hogy valami baromságot teszek. Teljesen máshogy néz ki, mint a valóvilágban, itt ugyan úgy néz ki, mint amikor összevesztünk, haja a megszokott módon be van állítva, nem hófehér a bőre, és a pentagramma sincs a mellkasán.

  - Eiji...? - szólítom nevén halkan, hitetlenkedve, ahogy felé nyúlok. Remegő kezekkel fogom meg mancsát, erősen megszorítva őket attól tartva, hogy bármelyik pillanatban eltűnne. - Tényleg te vagy az? Nem egy mocsok illúzió, ugye? - motyogom orrom alatt, és magamhoz rántom. Szorosan fonom köré karjaimat, arcomat nyakába fúrom, tüdőm megtelik illatával, szívem őrült tempóban ver, szemeimet csípik az öröm könnyei. Eiji erősen ölel magához, nem számított rám, reményt is feladta, hogy valahogy kijut innen. Érzem, hogy pólómat meleg könnyek nedvesítik be, ám mielőtt bármit is kérdezhetnék, vagy akár szóvá is tehetném neki, a démon megszólal.

   - Mégis mit keresel itt? - Egy fekete trónon ül, bal karján megtámaszkodik, terpeszbe rakta a lábát, mint egy hanyag uralkodó. - Milyen mágiával sikerült átkerülnöd az én világomba, halandó? - Hangja nyugodt és mély, szemeiben szórakozás csillog, amit forrófejűségem okozhatott. - Meg szeretnél halni?

  - Szállj meg engem, démon! - fordulok felé magam mögé taszítva Eijit. Farkasszemet nézek vele, íriszei magával ragadnak, gyomrom görcsbe rándul, ahogy ismét a sötétségbe zuhanok. Valami elkapja a karomat, lábamat, pólómat ráncigálva rántanak magukkal. Zúg a fülemben a vér és az áldozatok kínzó, gyötrő kiáltásai, könyörgései, csontomig hatolnak.

  Azon kapom magam, hogy levegőért kapkodok, egy izzadtságcsepp gördül le a homlokomon. A démon lenéző tekintettel, gúnyos mosollyal figyel, jól szórakozik a szenvedésemen, amivel olajat önt égő dühömre.

  - Ne szórakozz velem, baszd meg! - üvöltöm, ám Eiji csuklómat fogva visszatart. Remegő ujjakkal szegezi tekintetét a földre, jelezve, hogy fejezem be.

  - Hallgass a kis szerelmedre, halandó - szólal meg újra a démon, miközben felkel a trónjáról és oda sétál hozzánk. Fölénk tornyosul, könnyűszerrel végezhet velünk anélkül, hogy esélyünk lenne küzdeni. - Amíg jó kedvem van - vált rideggé hangja, amitől az én testem is remegni kezd. Íriszeiben a sikoltozó emberek lelkei ismét elmém ajtaján dörömbölnek, a félelmük beszivárog, próbálja átvenni az irányítást.

  Nem, erre nincs időm - parancsolok magamra, és erőszakkal kizárom mind a lélek sírását, mind a félelmet. Miattam tartunk itt, én vagyok az egyetlen, aki helyre hozhatja ezt a sok szart. Mondták, hogy nem lesz könnyű, mondták, hogy milyen is ez a rohadék, én pedig elvállaltam Eijiért, és miatta végig is fogom csinálni. Bármit megteszek érte, ha azzal elértem, hogy többé ne szenvedjen.

  - Ha megölsz minket, a másik világban valaki végezni fog Eijivel, és azzal együtt veled is – mondom, miután megtaláltam újra magamat, hangomat és hidegvéremet. A démon szemébe nézek, hideg elszántsággal, amiből tudhatja, nem hazudok. - Egy vadász figyel minket, azt mondta, tudni fogja, ha elutasítod az ajánlatomat és akkor mindannyiunkkal végez - folytatom. Farkasszemet nézek újra a démonnal, miközben alig észrevehetően megszorítom Eiji kezét, aki mellettem teljesen lesokkolódva hallgatja szavaimat. Szinte fel se fogta a történteket, most pedig azzal szembesül, hogy meghal. Akár egy rossz vicc.

  A démon vacillál, látom rajta, tisztában van azzal, hogy valószínűleg mekkora felfordulás lehet a világunkba, amivel a vadászok figyelmét hamar felkeltették, és arra is van esély, hogy ilyen közel került hozzá egy. Ami megrosszabbítja az esélyeit a túlélésre.

  - Ugyan úgy megölnek, hogyha téged szállak meg - néz rám kételkedve, mire győzedelmes mosolyra húzom a számat.

  - Elfognak minket és zárva tartanak minket – felelem, és tudom, hogy rögtön belekötne ezért tetézem a dolgot. - De ha egy olyan szarzsák, mint te nem szeretne élni megértem, de akkor dögöljünk meg mind együtt! Legyen hangulatos! - dramatizálom túl. - Egy ilyen faszfej uralkodót úgy is gyorsan találnak majd ezek a nyomorékok! Viszont addig is hagyj folyjon még több vér, hiszen ez éltet, nem?! Téged, te ro---

  Szavam elakad, ahogy átdöfi karmaival a szívemet. Döbbentem bámulok a szörnyetegre, aki hidegszemeivel tekint le rám. Lenézek mellkasomra, a sebből fekete genny folyik ki, miközben a fájdalom lassan eléri a tudatomat, felerősödik és szétterjed egész testemben.

  - Ezek szerint végig gondoltad, hogy meghalsz, halandó - szólal meg a démon, ahogy egyre kisebb lesz, mintha szívembe olvadna bele. - Mert sikeresen felhergeltél.