A rozoga viskó morgásoktól, dühös ordibálásoktól és őrült kacajoktól zeng, amiben az egész osztály plusz a lány meghúzza magát. A levegő párás, forró, a kinti kánikula rendes felüdülés lenne, ha mondjuk nem kéne attól tartanunk, hogy valami pokolfajzat végezni szeretne velünk.

  A lány -, aki még most sem árulta el a nevét - a rituáléról beszél, démonokról, és pokolról. Az emberek előtt már léteztek démonok, mióta a földön élünk, velünk együtt megnőttek a számai, mivel rájöttek, hogyha minket felzabálnak, erősebbek lesznek. Azonban van egy titkos szervezet, ami vadássza őket és megvéd minket. A lány is ennek a tagja és a legfőbb célja, hogy lezárja a kaput, amit az öreg asszonyt, Mastema nyitott meg. Azonban egyetlen úton-módon bírja lezárni a kaput, ha végez azzal az emberrel, akit felajánlottak annak a rohadék démonnak. És itt kezdődnek a problémák, mivel az áldozat Eiji.

  Olyasmiről magyarázott, hogy Azazelt és Eijit összekötötték, ha az egyikükkel történik valami, a másikkal is ugyan ez megesik, arról nem is beszélve, hogy az erősebb átveszi a gyengébb felett a hatalmat és bekebelezi. Ha Eiji nyer, megkapja a szörnyeteg erejét, ha pedig veszít, a teste által a démon átkerül a mi világunkba, amivel még nagyobb lesz a kapu az emberek és a démonok világa között. És azt meg sem említettem, hogy a lány azt mondta, hogy a legerősebb szörnyeteget, a démonkirályt idézte meg az az őrült banya.

  A lényeg számomra az, hogy Eijit semmilyen úton-módon nem vagyok képes megmenteni. Mindenképpen meghalna, én pedig tehetetlenül nézhetem végig az első sorból.

  - Nem. Én ebbe nem megyek bele - szólalok meg rideg hangon. Körmeimtől vérzik tenyerem, ahogy erősen összeszorítom az öklömet, hogy visszatartsam a dühömet. Haragomat, amit a lány táplál, a kibaszott démonok, ez az elcseszett szituáció és az én tehetetlenségem.

  - Ez engem nem állít meg - válaszolja semleges hangon a lányt, amivel még inkább felkorbácsolja bennem a mérget. Nyelvemre harapok, hogy elfojtsam az ordításomat, a fizikai fájdalom pedig eltompul attól, amit mellkasomba érzek. A vasmarok, ami szorítja a torkomat, a szívemet is nyomorgatja, lelkemet több ezer tonnás súly húzza le, ami minden alkalommal nehezedik, mikor visszagondolok az Eijivel való veszekedésemre. Szemeim égnek a könnyektől, pulzusom az egekben vannak, amíg én egyre mélyebbre zuhanok. Emlékeim felelevednek, újra és újra átélem a közös pillanatokat és érzéseket, amik egyre szorosabbra fonják kezeiket a nyakam körül.

  Az első csókunk a szobájába történt meg. Játszottunk valami hülye videójátékkal, amiben folyamatosan szarrá vert, nekem pedig kifejezetten nem tetszett. Idegbeteg voltam - csak úgy, mint most -, nem akartam tovább szórakozni azzal a szarral, sőt még a szobájába sem akartam lenni. Viszont a tőle megszokott aranyosságával és egy édes csókkal kiengesztelt. A csókot inkább egy puszinak hívnám, alig egy momentumig tartott, de az emlékembe végsődött. Nem fogom elfelejteni a puha ajkait, az idióta mosolyát, a zavarba jött arcát és füleit, ami haja színébe pompáztak.

  És amikor a Gonosztevők megtámadtak minket, együtt harcoltunk. Mindig is élvezem a küzdelmeket, de mellette teljesen más volt, vadabb, élettel telibb, szórakoztatóbb. A túl fűtött hangulatnak köszönhetően pedig majdnem meg is haltam volna, ha meg nem ment. Akkor láttam először azt, hogy a düh teljesen ellepi az elméjét és szarrá veri az alakot, aki nekem esett. Istenem, akkor még jobban beleszerettem.

  Az első veszekedésünk sem volt átlagos. Egy buliban voltunk, miután a srácok elrángattak rá, ahol egy lány rám mászott és én hagytam a dolgot. Nem hittem volna, hogy valaha is látom annyira megbántottnak, elkeseredettnek és csalódottnak, mint akkor - és ma délelőtt. Próbálta megbeszélni a dolgot, de nem tudtam bocsánatot kérni, nem engedte a büszkeségem, szégyennek éreztem. Egészen addig amíg meg nem csillant egy könnycsepp a szemébe, akkor értettem meg, hogy az idióta gőgöségem miatt elveszíthetem azt a személyt, akit szeretek. Az egyetlen személyt, aki viszont szeret annak ellenére, amilyen önfejű vagyok. Remegett a lábam, egy gombóc volt a torkomban, küzdöttem minden szóé ért, hogy elmondjam az érzéseimet és félre dobjam az önérzetemet. Akkor mondtam ki először, hogy szeretem.

  Nem akartam, hogy találkozzon a szüleimmel, nem miatta, hanem az őseim miatt. Kiderül, hogy a fiad meleg, mi lehet rá a reakciójuk? Mert én leszarom, hogy meggyűlölnek-e miatta az emberek vagy sem, viszont azt nem hagyom, hogy őt bántsák. De az öregek teljesen jól fogadták, és jobban szeretik őt, mint engem. Mindig elcsodálkozok, hogy vajon ki is a gyerekük.

  De az első közös esténk nála volt, a szülei nem voltak otthon és áthívott magához. Nem terveztünk a film nézésen és a videójátékozáson kívül semmi mást, talán pont ezért is lett annyira emlékezetes. Egyikünk sem volt semmi tapasztalata, egymásnak az első alkalma voltunk, mégis ő sokkal profibb és gyengébb volt velem, mint arra számítottam.

  Minden apró mozdulattal, szóval szorosabbra fontuk a közös kötelékünket, boldog pillanatoknál selyem, nehéz pillanatoknál acél fonalak kötöttek össze, de el sosem szakadt. És most sem fog, amikor minden kilátástalannak tűnik és a világvége felé közeledünk.

  Miközben megbánásom könnyei mossák az arcomat és elmémet tisztára, emlékeztetnek arra milyen világba élek és mi vár Eijire. A halál, ami elől nem tudom megmenteni, amibe belelöktem és én lehetek az egyetlen, aki megszabadíthatja a pokoltól.

  Még ha ez azt is jelenti, hogy én szúrom szívébe azt a tőrt, ami elvágja az életét, mert másnak nem hagyom, hogy bántsa őt.