Halloweenkor a cirkuszokat egy különös légkör lengi körbe, amitől még titokzatosabb és szórakoztatóbb lesz minden. Talán pont ezért is döntöttünk úgy az osztállyal, hogy egy teljes napot eltöltünk szomszéd városi cirkuszban. Igaz, voltak olyanok, akiknek egyáltalán nem szerettek volna eljönni, mint például Katsuki.

  - Figyelj ide, idióta! Nem érdekel ez a szaros Halloween, sem a kibaszott cirkusz, szóval szállj le rólam! Nem fogok elmenni rá! - magyarázta idegesen a szőke sündisznó, ahogy ledobta magát az ágyára és arccal a fal felé fordult.

  - Ne csináld már ezt, Bakugou... - dőltem mellé, ahogy átkaroltam a derekát és közelebb vontam magamhoz. Morgott valamit az orra alatt, mire nyakon pusziltam, mielőtt tovább folytattam volna a nyüzstölését. - Jó móka lesz együtt eltölteni egy kis időt! De ha nem is akar Midoriyaékkal lenni, akkor kettesben is lehetünk - világítottam rá az egyik lehetőségre, amire tudtam, hogy azonnal igent mond. - Körül néznénk, felülnénk minden hülyeségre, amin össze-visszakiabálunk, vesszünk édességet meg pattogatott kukoricát. Na, olyan jó lenne - duruzsoltam a fülében, majd megint egy csókot nyomtam a nyakára.

  - Oké! Talán elmegyek így! - vágta rá durcásan, ami egyenlő az igennel. Széles vigyorral az arcomon fordítottam szembe magammal, hogy egy tucatnyi csókkal halmozzam el, amiket kissé pirosodott arccal és zavarodott mosollyan fogadott.

  - Mit szólnátok, ha körül néznénk egy kicsit és később találkoznánk ugyan itt? - dobja be az ötletet Uraraka megállítva, hogy eluralkodjon a káosz a csapaton, amiért mindenki másfele szeretne menni. 

  - Tch - hallom meg magam mellől barátom ideges és mérges cözését, mire felé pillantok. Rávillantok egy édes mosolyt, ahogy megfogom a kezét és mielőtt ordibálni kezdhetne a többiekkel, elhúzom a társaságból. - Mégis mi a jó ebbe a szarba? - motyogja Katsuki, miközben végig sétálunk a bódék között.

  - Élvezd egy kicsit a pillanatot, Bakugou!

  - Élvezném én otthon is. Mondjuk az ágyamba, veled - vigyorog rám perverzül, mire felröhögök. - Nem értem miért kedvelitek ezt a sok barmot, hogy beöltöznek, ugrálnak meg hülye trükköket csinálnak.

  - Nem hülye trükköket csinálnak, Bakugou, hanem nagyon is komolya mutatványokat, amiket aligha tud bárki is megcsinálni - javítom ki, de csak megforgatja a szemeit. - Legyél egy kicsit pozitívabb és élvezd ki a napot! Attól, hogy egy napot azzal töltesz, hogy nem edzed halálra magad, nem veszítesz semmi.

  - Dehogynem! Időt!

  - Ezt úgy mondod, mintha bajod lenne azzal, hogy velem kell lenned - jegyzem meg kissé szomorúan, viszont Bakugou nem mond semmit sem. Rápillantok abban reménykedve, hogy talán csak elbambult és ezért nem tagadta a dolgot, és nem azért, mert tényleg így érzi. Barátom mogorva tekintettel fürkészi az elhaladó embereket mellettünk, milliónyi megjegyzést téve mindegyikre. - Bakugou... - szorítom meg a kezét, hogy rám figyeljen. - Hallottad, amit mondtam?

  - Melyik részét? - Aucs.

  - A legutolsót.

  - Ja, hallottam - feleli, nekem pedig felszalad a szemöldökemmel együtt a méreg is bennem. Az, hogy pocsékul érzem magam pedig hab a tortára, viszont ezzel most aligha tudok foglalkozni.

  - És csak ennyit mondasz, hogy ja? Semmi olyan, hogy nem így van, vagy bármi tagadás? - torpanok meg, majd elengedem a kezét, és ez az egyetlen ok, amiért ő is megáll. Idegesen néz rám, nem is titkolja, hogy kedve egyre rosszabb és rosszabb lesz. Ezzel talán nem is lenne semmi probléma, ha nem rajtam vezetné le.

  - Mi mást mondjak, ha ez az igazság? Csak nem várod el, hogy hazudjak neked, miközben teljesen képben vagy a dolgokkal? Vagy itt, mindneki előtt szeretnél veszekedni, Fura Hajú?!

  - Te vagy az egyetlen, aki kezdte, szóval ne merd rám kenni! Csak segíteni akarok neked, hogy ne legyél annyira túl stresszelve és hogy pihenj egy kicsit, de nem vagy képes meglátni jót a dolgokba!

  - Szóval ez neked segítség?! Elrángatni erre a szarra?! Hát kösz meglettem volna nélküle is!

  - Akkor ha ennyire meglettél volna nélkülem, egyáltalán miért jársz velem?! - kiabálom rá dühösen. Arcomat mossák a könnyeim, viszont nem foglalkozok velük, sem azzal, hogy az emberek megbámulnak. Bakugou szavai szöges kézként szorítják szívemet, minden kimondott szavával egyre szorosabb lesz, és még jobban vérzik minden pillanattal.

  - Én se tudom, de ha ennyire hisztizel, akkor szakítsunk, nincs kedvem a rohadt sírásodhoz - mondja, ahogy megragad vaktában egy lányt, magához rántja, és megcsókolja. - Meg talán akkor tényleg kiélvezem az időt - fűzi hozzá öntelt mosollyal az arcán, aztán többre se méltatva hátat fordít nekem. A lány derekát pedig átöleli, magához húzza, miközben megkérdezi bánja-e, ha vele kell eltönteni a mai napját.

  Ledermedve bámulok Bakugou és az idegen lány után, újra és újra lejátszva a fejembe a történteket, és minden alkalommal egyre nehezebb súly nyomja a mellkasomat. Már-már levegőt alig bírok levegőt venni, nyakomhoz kapok, mintha abban reménykednék, hogy ott van egy kéz, de nem. Könnyeim ekkor erednek útra és ekkor tudatosul bennem, hogy szakítottunk Bakugouval.

  Látásom elhomályosul a sírástól, torkom összeszorul, nem kapok levegőt, mégis ez semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a mellkasomba érzek. Mintha kénsav marná egész felső testemet, szívem nem dobog, egy tonnányi súly húzza le, miközben apró darabokra hullik szét. Fejem széjjel szakad, zúg, zsong, forog velem a világ, mialatt egyre sötétebb lesz velem minden. Nem látok semmit sem, néma csönd vesz kerül, egyedül zihálásom az egyetlen zaj, amit hallok, és egyedül forró könnyeimet érzem, amik áztatják arcomat.

  Mégis hogy történhetett ez meg? Hogyan a francba lett ilyen ideges hirtelen az barom? Hogy mondhatott ilyeneket, és hogy csókolhatott meg egy lányt olyan szenvedélyesen, ha elméletileg engem szeret? Egyáltalán szeret? Ha tényleg szeret, akkor mi a szarért csókolt meg egy idegent ilyen hirtelen? Főleg egy lányt!

  Vagy elege lett belőlem? Megunt, és rájött, hogy jobb, ha valaki mással van helyettem? Így lenne?

  Gondolataim ellepik elmémet, mindegyik felér egy pofonnal, ahogy felteszem magam a kérdéseket, és mindegyikkel egyre inkább a padlóra kerülök. A dühömet lassan felváltja csalódottság, bánat és az üresség.

  - Minden rendben van, fiú? - érinti meg a vállamat egy meleg kéz, és az elmémet borító sötétség szerte foszlik. Szipogva pillantok fel, egy öreg hölggyel találom szembe magam, akinek az arcán barátságos mosoly húzódik. - Szeretnél meginni egy teát? - kérdezi, miközben megfogja a kezemet és elindul valamerre. Letörlöm könnyeimet, hiába hiszen rögtön újak csordulnak le az arcomon a helyükre. Cipőm orrát bámulom, nem figyelem a környezetemet, sem az öreg néni mondandóját.

  Hogy lehetett képes ekkora tapló az a barom?

  Nem volt elég, amit nyújtottam neki?

  - Ülj le ide, fiú - mutat rá egy székre az öreg hölgy, mire feleszmélek. Egy zsúfolt, sötét szobában találom magam, gyertyák gyér fénye nyújt némi világosságot, mindenféle kacatok hevernek mindenhol. Kabát, könyvek, esernyő, láda, csizma, üvegek, tányérok és még ki tudja mik. A levegő dohos, mintha hónapok óta nem szellőztettek volna.

  - Készítek egy teát, fiú - mondja a nő, de nem nagyon szentelek neki figyelmet. A hely sokkal jobban érdekel, a falon egy furcsa kép lóg, egy sötét árny szerűségnek tippelem, viszont könnyen figyelmen kívül bírom hagyni, amint meglátom a falakon lévő bizarr szövegeket és vörös pentagaromokat. Furcsa érzés kerít hatalmába, egy szempillantás alatt elfelejteti velem szerelmi bánatomat.

  - Hol vagyunk? - kérdezem a nőt, aki fogalmam sincs hova tűnhetett ebbe az egy méteres, zsúfolt szobában.

  - Az otthonomban, fiú - kapom meg a választ a hátam mögül, amitől kiugrik a szívem a helyéről.

  - Hogy került maga a hátam mögé? - kérdezem, bár inkább egy kiabálásnak tűnik. A nő azonban nem foglalkozik a kérdésemmel helyette jószívűen mosolyogva odanyújtja a bögrét. A forró tea gőze édes illatától régi, gyerekkori emlékek jutnak az eszembe. - Idd csak meg szépen, fiú - bíztat az öreg hölgy. Hangja selmes és lágy, érzem, hogy bőröm alá, elmémbe mászik, rabul ejt kedvességével.

  - Köszönöm, de nem kérem... - szólalok meg erőtlenül, ahogy visszanyújtom felé a bögre meleg italt. Egy korty se menne le most a torkomon, ami részben Bakugou, részben amiatt van, mert a nyomasztó érzéstől nem tudok megszabadulni egy momentumra sem. És ez a feszélyeztető érzés minden pillanattal csak nő, ahogy tekintetem találkozik a nőével. Szemeiben mérhetetlen nagy sötétséget, ridegséget és gonoszságot látok, egykori jószívűsége eltűnik. Ekkor jövök rá, hogy borzalmas helyre tévedtem be, egyenest egy boszorkány markába jöttem.

  Szívem a torkomba ugrik, kezeimből kicsúszik a bögre, hátrálni kezdek a nőtől, ám az elmémet újra elönti a sötétség.

  Nem látok, nem hallok, nem érzek semmit.

  A sötétség magával ragad a mélybe.