A nap, amikor a részecskegyorsító felrobbant

Ez is úgy indult, mint egy átlagos nap. Óh, pedig ha tudtam volna, ki sem kelek az ágyból. Bár lehet az sem segített volna.

Lényeg a lényeg, elindult valahogy. Utolsó napomat töltöttem a középiskolában. Tekintve, hogy az érettségin túl vagyunk, csak a cuccainkat mentünk összeszedni. Reggel a legjobb barátnőmmel és egyben lakótársammal indultunk el a suli felé. Becca elég feltűnő személyiség volt mindig is. Szeretett mindig csinosan öltözködni, csak úgy mint most is. Fekete szoknyát vett fel, babarózsaszín blúzzal és ahhoz passzoló magassarkút. Fekete haját konytba kötötte, hogy ne zavarja a melegben.

Én mellette már kevésbé voltam szokatlan jelenség. Közönséges, sötétbarna hajam akkor még csak egy kicsivel nőtt túl a vállam vonalán. Szürke atlétát kaptam magamra, rá egy kék kockás inget, sima farmerrel. Az elnyűtt fekete tornacipőmről már nem is beszélve.

Így vonultunk Central City egyik legforgalmasabb utcáján, a sulink felé.

- Furcsa belegondolni, hogy most megyünk erre így utoljára- gondolkodott el Becca pár perc csend után. Mielőtt válaszoltam volna, nagyot kortyoltam a Jitter's-ből vett kávémból.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ez tök oké- vontam vállat. Ahogy kimondtam, egy barna hajú srác szelelt el mellettem, a vállamnak egyenesen nekem menve.

- Elnézést- nézett vissza. Egy pillanatra összeakadt az én kék és az ő barna szeme, de már loholt is tovább.

- Barom!- szólt utána Becca nőiesen.

- Hagyjad, biztos sürgős a dolga- forgattam meg a szemem és Becca karját megfogva még átrohantam a még épp hogy zöldön.

A suli ajtaján berohanva megrohamoztak az emlékek. Az első nap. Az első találkozás Beccával és Adam-el, akik most a két legfontosabb ember az életemben. A tanárok, osztálytársak, a tinédzserkorom. Minden ehhez a helyhez köthető. Az elmélkedésemből a barátom zökkentett ki.

- Szia- mosolygott és nyomott egy puszit a számra.

- Szia- viszonoztam a gesztusát és kézen fogva indultunk meg a termünk felé. Most utoljára.

Estére természetesen az egész csapat bulit szervezett. Pár kör után mindenki a padlón volt, kivéve engem. Nem szeretem a piát és főleg nem akkor, amikor hajnalban kell hazamenni. Jobban mondva kellett volna. A buli épp a kiteljesedni látszott, amikor a tulaj felhangosította a tv-t. Az egész bár egy emberként fordult a készülék felé. A már megszokott tudósító nő egy esernyővel állt kint a szakadó esőben és a mondanivalóját hadarta.

- Az vihar a hűtőrendszer meghibásodását okozhatta. Az illetékesek most próbálják leállítani a részecskegyorsítót, de egyenlőre...- és elment az áram. Az egész helyiségben.

- Mi történik?- szólalt meg Becca remegő hanggal.

- A szüleim megmondták, hogy baj lesz ebből az egész bemutatóból- hadarta Adam és megragadta a karom.

- Szerintem jobb lenne ha hazamennénk- vetettem fel az ötletet. Mindenki helyeselt, így felálltunk és a tömegen keresztül kiverekedtük magunkat az utcára, ahol megint csak tömeg fogadott. Mindenki az eget bámulta. Természetellenesen nagy felhők gyűltek a fejünk felett.

- Mi az isten...- hüledezett Adam a távolba meredve. Követtem a tekintetét és megállt bennem az ütő. A S.T.A.R. laborból kitörő hatalmas robbanás után kitört a káosz. Mindenki futni kezdett amerre látott, minket magunkkal rántva. Egy kisfiú kétségbeesett hangja ütötte meg a fülem. Automatikusan keresni kezdtem a fiút. Mögöttünk az utca kezdett kiürülni, így teljes rálátásom lett az utca közepén ácsorgó gyerekre. Kirántottam Adam szorításából a karom. Hallottam, hogy utánam kiált, de csak tovább mentem. Ahogy odaértem a kisfiúhoz, felkaptam és elindultam a tömeg után.

- Merre vannak a szüleid?- kérdeztem közben.

- Ott- mutatott előre, két felnőttre, akik teljes pánikban forgolódtak össze-vissza. Hozzájuk futottam, mire fellélegezve ölelték magukhoz a gyereküket.

- Köszönjük- mosolyogtak rám. Bólintottam és elkezdtem a barátaimat keresni. Még egyszer hallottam Becca hangját. A hang irányába akartam fordultam. A barántőm hevesen intett, hogy siessek már. Elindultam, de hiába. A belém csapó villám az utamat állta.