-Minnie!-szólította meg egyik nap délutánján Hyunjin, miközben a szokásos tanulnivalójuk előtt ültek. Min érdeklődve pillantott felé.

-Tudod szerettelek volna már egy ideje bemutatni a szüleimnek. Rengeteget meséltem rólad és nagyon szeretnének találkozni veled. Mit gondolsz erről?

Seungmin szíve összeszorult és a kezét piszkálva fordult el.

-Én...ööö...

-Ha még nem állsz rá készen szívesen várnak még! Senki sem siettet!-ült hozzá közelebb.

-Készen állok, de tudnak róla, hogy én...

-Hogy autista vagy? Persze, de nem zavarja őket. Nagyon elfogadóak a szüleim. Apropó, a tieid mit gondolnak?

-Még nem mondtam el nekik.-sütötte le a tekintetét.

Hyunjin bólintott, kissé szomorúan, de megpróbálta leplezni érzelmeit.

-Akkor engedd meg, hogy elmagyarázzam a családom! Van ugye az anyukám és az apukám, illetve van két tesóm is.

-Nahát, ezt nem is mondtad még!

-Én vagyok a legidősebb; van egy ikerhugom Yeji és egy öcsém Niki.

Min szája tátva maradt a csodálkozástól.

-Ezt miért nem mondtad el hamarabb?

-Ne haragudj, nem szándékosan tettem!

-Az öcsédnek hogyhogy ilyen különleges neve van? Nem rémlik, hogy lenne ilyen koreai név...

-Igazándiból őt örökbe fogadtuk. Még óvodás voltam mikor hozzánk került. Japánból származik, ezért ilyen szokatlan a neve!

-Értem.-mondta eltűnődve Seungmin.

-Nos akkor? Most hétvégén elhívhatlak magunkhoz?

-Igen.-suttogta.

Ugyan még csak hétfő volt, de Seungmin kissé nehezen tudott felkészülni az eseményre. Rendkívül kényelmetlenül érezte magát, de tudta, hogy neki is kell áldozatot hozni Hyunjin érdekében. 

Ám a dolgok hamar a visszájára fordultak.

Pénteken mikor ismét egymással tanulva töltötték az időt hirtelen megcsörrent Seungmin telefonja. A szülei hívták, de nem jó hírt közöltek; a nővére, Dahyun ismét öngyilkosságot kísérelt el, ezúttal nagyon súlyos sérüléseket szenvedett.

-Min, mi történt?-kérdezte tőle aggódva Hyun miután látta, hogy a kisebb maga elé bámulva sír, a kezében lévő telefon pedig az asztalán landol.

-Minnie, minden oké?-sietett mellé és átkarolva simította meg a vállát. Ez azonban nem segített. Seungmin elhúzódott tőle és a szoba sarkába kuporodva sírt és ütötte a fejét egyre gyorsabban. A levegőt nehezebben vette, a feje egyre jobban fájt az ütődésektől, a torka pedig kiszáradt a kiabálástól és az artikulálatlan hangoktól.

Hyunjin a fejhallgatót a fejére téve adott a kezébe egy avokádós plüsst, majd egy puha takaróval betakarta a hátát. El sem tudta képzelni mégis mi történt, ami miatt ilyen állapotba került pillanatok alatt.

Türelmesen várt, miközben a közelében ült mindvégig. Nem ment hozzá túlságosan közel, tartotta a kellő távolságot, bármennyire is szerette volna magához szorítani most.

Körtülbelül 30 perc múlva Seungmin kiegyenesedve fordult Hyunjin felé.

-Dahyun...a nővérem...megint meg akarta ölni magát...-suttogta erőtlenül.

Hyun riadt arccal ment hozzá közelebb és óvatosan megsimította a vállát.

-És most hogy van? Nem mondtak mást a szüleid?

-Kórházba került súlyos sebekkel. Istenem, megint biztos nem vette be a gyógyszereit!-mondta ismét a sírás határán.

-Gyógyszerek?

-Bipoláris, ha nagyon maga alatt van önbántalmazáshoz is folyamodik. Félek hyung!-bújt a mellkasához és ismét kitört belőle a sírás.

-Reméljük rendben lesz! Tekintettel erre halasszuk el a szüleimmel való találkozást, oké? Meg fogják érteni ne aggódj!-húzta magához közel.

-Oké. Viszont segítessz elmenni a kórházhoz, nem tudom merre van pontosan...

-Hát persze!

Nem is telt el egy óra mikor már a kórház folyosóit járták keresve a megfelelő szobát. Mikor odaértek Min ideges lett egyszeriben, hisz a szülei is most fognak először találkozni Hyunjin-nal.

-Figyelj Minnie, menj be egyedül, okés? A családod veled szeretne lenni, úgyhogy én nem kellek még oda!

-De hisz...te már hozzám tartozol! Én meg hozzád!

-Tudom édes, de a nővéredre koncentrálj!-simította meg a kézfejét.-Itt leszek a folyosón, nem megyek messzire!-küldött felé egy biztató mosolyt.