A hidegben, a magányba burkolózva már a fáradtságtól, az egymás társaságát se tudtuk úgy élvezni, mint eddig. Amennyire csak tudtam, magamra húztam a pulcsit, de ez se volt elég. Nate közelebb csúszott hozzám és a kezét átemelte a fejem felett, egyenesen a vállamra fektette. Először kicsit tartózkodtam, de aztán már semmi sem érdekelt, ezért amennyire tudtam közel dörgölőztem hozzá és a vállára hajtottam a fejemet, és egy kicsit el is bóbiskoltam.

Kimondhatatlanul jó volt érezni a melegséget. Főleg itt.

Órák teltek el, hosszú órák, mikor végre újra felbukkantak a védőruhások. Mintha hadjáratra jöttek volna, csapatba tobzódva termettek az ajtónk előtt.

Az egyik közelebb lépett és egy apró csipogással, kinyitotta az ajtót, mire felkaptuk a fejünket, s azt az utasítást kaptuk, hogy kövessük őket.

Mintha nehéz múltú fegyencek lennénk, olyan kíséretben szeljük a kanyarokat. Egyre csak megyünk és megyünk. Kacskaringós utakon, megjegyezhetetlen fordulókkal. Csak a betű és számjelzések érzékeltetik velünk, hogy már mennyit haladtunk a világos falak között, amiken most is a kék neon vibrál.

Mikor elhagyjuk a "magánfülkéket" , egy nagyobb termekbe nyitódó ajtókkal teli folyosóra érünk. Ez is ugyanolyan szigorú és kietlen, mint a többi. Nem ismerik a melegség érzetét?

Nem mindegyik szobába látni be. Csak egy-kettőbe, innen is az ötlet, hogy a többi is ilyen nagy lehet. És újra itt járunk. Hogy építettek fel egy ekkora... elkülönítményt, ennyi idő alatt?

A világos és a sötét ijesztő keverékébe burkolt messzebbi ajtó nyitására készülő alkalmazott, lehúzza a kártyáját, s az ismerős csippanás és egy szívódás kíséretében kipattan az.

A körülöttünk lévő másik három szinte nyom hátulról minket, úgy tessékelnek be az ajtón.

Egy apró, szűk folyosón találjuk magunkat, újra, csak itt már más egy kicsit a fal színe. A világítás inkább lilás, mint kék.

Az előrébb álló maszkost követve tovább lépdelünk. Egy kanyarhoz érünk, ahonnan belátást nyerünk az építmény további részére. Sok ajtó két oldalt. Talán van vagy tíz is, a térnek viszont még itt sincs vége, hiszen még előrébb haladva, elhagyva az ajtók sorát, egy nagy teremhez érünk. Kanapé és asztalok. Székek, könyvek. Mint egy egyszerű lakás. Csak steril alapanyagokból.

Ami viszont még meglepőbb,
hogy itt emberek is vannak.

A velünk egykorúak. A hozzánk "hasonlóak".

---

Ahogy mi is beljebb lépünk a szobába, teljesen beláthatóvá válik. A levegőben tapintható a bizonytalanság és az a sok kétség. Mind felkapják a fejüket és halványan méregetnek. Nem olvasható le arcukról semmi régről ismert, jó érzéssel eltöltő érzelem. Csakis azok, amiket mi is átélünk most. Fájdalom, tudatlanság, gyötrődőn a hit keresése.

Két lány és két fiú ül, mind jó messze egymástól, így betöltve a szoba összes üres zugát. Egy szemüveges, fekete hajú és szemű, és egy másik barna hajú, éles csontozatú fiú. Mindketten idegesek. Az egyik iramosan rázza a lábát, míg a másik a térdeire támaszkodva kulcsolja össze ujjait.

A lányok közül az egyik gondosan kifestett, megfésült, szép arcán nem ül aggodalom, nem úgy mint a többinek. Divatos ruhában tetszeleg, de már rájöhetett ennyi idő alatt, hogy ez itt semmit sem számít. Egy meleg, bundás sapka van a fejére húzva, s bor lila száját óvatos csücsörítésre domborítja, miközben cica szemeivel élesen méreget. Aprót húz felfele szemöldökével, mintha ezzel az akarná üzenni, hogy csinos koponyájában már fel is címkézett és besorolt a külsőm alapján.

Elsőre nem szimpatikus. Ennyi már lejött ebből.

Viszont "szerencsére" a vele átlósan lévő sarokhoz közelebb törökülést felvevő lány teljesen különbözik tőle. Vörös hajú, cseppet kócos, barátságos vonásokkal megáldott és kék, cserfes szemekkel vizslató lány, azon nyomban félmosolyra húzza száját. Riadt, mégis meleg fogadtatás.

A rideg védőruhásra pillantok aki ez idő alatt a hátam mögött ácsorgott és szinte azt várom, hogy lekapja a maszkját és kacagni kezdjen, miközben az hahotázza, hogy - Most jól átvertünk! Csak vicc volt az egész! -, de nem. Csak egy alig észrevehetőt bólint, jelezve, hogy mostantól ez lesz a lakásunk. Mind itt fogunk élni. Összezárva.

S majd meghalunk. Előbb vagy utóbb.

Vagy előbb.

Egy szabadon hagyott kanapé áll velünk szemben, amihez odaballagunk és elfoglaljuk.

Újra léptek ütik meg a fülünket, amik egyre csak közlednek. Még egy csapat?

Dr Tom Keen lép be a szobába, hiszen azonnal megismerem a más színű védőruhájáról. Mostanában túl sokat láttam.

- Sziasztok! Elnézést a kellemetlenségekért, de amint mondtam, folyamatosan dolgozunk. Tehát, ti vagytok az összes 14-18 éves korú fiatal, illetve még egy lányt is fogunk hozni, csak a kitöltött lapja alapján, neki még most különleges ellátásban kell részesülnie. A reakcióiktól függ, de ha minden jól megy, akkor órák múlva még egy ázsiai fiút is ide fogunk hozni - tájékoztat minket, tagoltan, jól érthetően formálva mondandóját, a lány említésére a szemüveges fiú izgatottan, nyúzottan felkapja fejét. Biztos ismeri.

Amint Keen észreveszi, hogy nem különösebben vagyunk barátkozós típusúak, körbenéz rosszallóan és újra megszólal.

- Ha javasolhatok valamit,... szerintem legalább mutatkozzatok be egymásnak, mert nem akarom az ördögöt a falra festeni, de egy ideig még itt lesztek... - duruzsolja már közvetlenebben, s azzal el is illan, csak a veszély és kilátástalanság érzetét hagyva maga mögött a levegőben.

A termünkben, amiben mint mondta, még egy ideig össze leszünk zárva. De ki tudja meddig?