- Az érintkezés nem megengdett! - szól közbe ridegen ez egyik idegen és a védőkesztyűvel borított kezeivel elhúz minket egymástól.

Mindkettőnkön eluralkodik a kínos érzés, amint felfogjuk, hogy mit is csináltunk. Nem is ismerjük egymást, akkor miért teszünk úgy, mintha csak a másik lenne nekünk az egyetlen a világon?

Pedig itt tényleg így van. Igazunk is lehetne...
De most, hogy így felhívták rá a figyelmet, így kellemetlen légkör váltja fel az előbbi meghittet.

Most olyan szívesen bemosnék ennek a rohadt, szívtelen, mocsadéknak, amiért ezt tette velünk.

Elválasztott az egyetlen támpontomtól, attól, aki erőt adott nekem és megakadályozta, hogy teljesen összetörjek és megőrüljek.

Kivonulnak a szobánkból, így ruháikon már nem a kék, hanem a fehéreszöld fény játszadozik.

Újra bezárul az ajtó és megint rab vagyok, csak most már van egy cellatársam is.

- Khmm... ezt ott hagytad. - köszörüli meg torkát és egy kis fehér könyvet nyújt felém, amit eddig észre se vettem, hogy a kezében tart.

Csodálkozva elveszem tőle és belelapozok.

- Ooohh! Tényleg! Ezt tényleg elfelejtettem. Köszönöm - sütöm le szemeimet zavartan.

A könyv. Ez az amit adtak. A kézikönyv, amiben állítólag mindent szórol-szóra leírnak, hogy mit kell tennünk. Miért ne essünk pánikba, miért működjünk együtt.

Bár úgy hiszem, az utóbbira elég meggyőző okot láthattunk már.

Ennyi idő alatt az ember, azt hiszi, már teljesen kiismerhette a rendszert.
Ha ellenszegülsz, meghalsz.
Pedig nem így van!

Nevetséges, de valójában semmit se tudunk erről az egészről! Az maga a lehetetlen lenne, ha máshogy volna.

Fél nap itt, és mindenhol az összeesküvést keresed.
Fél nap abban a tudatban, hogy meg fogsz halni, mert ugye az bolond, aki abban hisz még ezek után is, hogy ezt mind megússzuk.

És ott van az is, amit Nate mondott. Mivan, ha igaza van, ha tényleg ezek nem is azok, mint akiknek mutatják maguk.

Nem tudom mit higgyek.

- Elolvastad már? - vetem oda neki, keserű mosolyra húzott szájjal.

- Mondhatni... Volt rá időm. - csóválja fejét és fogai között, gyors levegőt vesz, ami egy szívásnak felel meg.

Visszasétálok a helyemre és leülök, újból a fejemet a falnak támasztom, és úgy veszem kezembe a könyvet.

Nate is elindul felém ég egy jó fél méter távolságba, lekuporodik mellém hasonló módon.

- Hol voltál eddig? - fújom ki a levegőt gondterhelten. Mintha csak egy költői kérdés lett volna. Nem is gondoltam át, a lehetséges kétértelműségét, csak mikor Nate meglepett, kérdő arcával találtam szemben magam.

- Mármint, engem idehoztak. Téged hova vittek? - javítom ki gyorsan magam.

- Sehova. Én ott voltam egész idő alatt, ahol eddig. - feleli általánosan.

- De ez hogy lehetséges? - vágom rá összezavarodott hangnemmel.

- Gondolom névsor alapján mentek, vagy felirakozás szerint, nem tudom!

- Az nem lehetséges! Akkor nem telt volna el ennyi idő, amíg te is sorra kerülsz! - magyarázom sebesen.

- Ez most nem lényeges! Neked mondtak valamit? Vagyis gondolom nem sokat, de megtudtál valamit? Akármit! - szegezi rám szemeit.

Izgatottságtól sugároznak. Itt minden olyan rideg, de az ő tekintete, mégis melegséggel és apró hittel tölt el. Hogy lehetséges ez?

- Bejött ide hozzám Dr Keen, az aki az eligazításnál beszélt. Nem sokat mondott. Csak annyi volt belőle hasznos, hogy majd össze leszünk vonva a többi velünk egykorúval. Aztán lehetséges, hogy ez további csoportokra bontják, rasszok szerint, ez attól függ.

- Mitől függ? - kérdezi izagottan és közelebb húzódik.

- Hogy hogyan reagálunk. - suttogom halkan és arcára a tehetelenség és tudtlanság miatti ingerültség fagy rá.

- Tehát most se tudnak semmit... - merevedik meg és szemével bambán az ajtóra mered.

Feljebb húzom a cipzárt a pulcsimon, mert mintha az imént, kirázott volna a hideg, s lehunyom a szememet.

- Bárcsak nem itt lennénk... - motyogom csendesen.

- Hahh..az nem lenne rossz! - hallom ahogy a feje nekikoccan a falnak.

Mégis hogyan tudtak ide falat készíteni? Hogy?!

- Hol lennél most a legszívesebben? - folytatja.

- Akárhol. A lényeg, hogy messze innen. Te? - érdeklődöm, és felé gurítom fejem. Látom ő is behunyta a szemeit. Biztos valahol máshol jár belül. De vajon hol?

Így, hogy nem figyel, nyugodtan gyönyörködhetek az arcában, még ha csak kék árnyalatúan látom, akkor is.

- Pont ahogy mondod. Messze innen. Régen mindig elmentem a szüleimmel egy helyre. Nem tudom már mi volt a neve, de gyönyörű volt - meséli és apró játékos modolyt vélek rajta felfedezni - Egy erdő. Egy nagy tóval a közepén és körülötte szürke kavicsok voltak. Azok közül, minden alkalommal hazavittem, vagy egy egész zsáknyival, legalábbis azt hittem, de anyáék mindig kipakolták útközben, legalább a felét, hogy ne kelljen annyit cipelniük - nevet fel, amit én is utánozok.

Olyan jól esik. Csak egy picit, egy ici-picit nevetni és máshova képzelni magamat.

- Biztos gyönyörű... - hallgatok el és próbálom elképzelni.

Egy kristályosan csillogó tó, körülötte tömérdrk egészséges fa. Állatok. Napsütés. Friss levegő. Békesség.
Semmi biohazard és védőruha.

Felriadok csodás képzeletvilágomból, amint eszembejut ez az egész.

Gondterhelten nagyot sóhajtok és előredőlök a felhúzott térdemre.

- Az. Gyönyörű. Ha kijutunk innen, ígérem, elviszlek oda. És majd viszünk sátrat is és ott alszunk, pont úgy mint régen. - jön bele a mesélésbe gyermeki boldogsággal.

- Az jó lenne - mosolygok rá halványan - Ha kijutunk...

- Hát most már van rá okunk, szóval most már muszáj lesz túlélnünk és kijutnunk! - húzza mosolyra száját barátságosan, és tele optimizmussal.

Mégis hogy csinálja? Hogy tud még most is a jóra gondolni?

Nem csoda, hogy ennyien kedvelik....

Nem csoda, hogy kedvelem...