Valószínűleg kezdek megőrülni. Már nem csak az életem hiányzik, hanem a bank melegsége is, az idegen emberek, az ijesztő védőruhások, Nate.

Azt hiszem kezd bezártság érzetem lenni. Minden forog. Pont mint egy Skrillex videó klipben. Hogy érdemeltem ezt ki??

Körülbelül két óra is eltelhetett már. Igazság szerint fogalmam sincs. Itt bent nem érezni az idő múlását, csak azt hogy be vagy zárva. Nem látni. mennyire van kint sötét vagy világos. Itt csak egy szín van. Kék neon. Nyomasztó és sötét. Az ajtóval szembeni falnak döntve hátamat ücsörgök és várok. Mi mást tehetnék?

Vajon hiányzok a szüleimnek? Most is azzal foglalkoznak, hogy kijuttassanak innen?

Mert akkor nagyon naívak... Biztos ők még nem tudják, hogy innen nincs kiút és miken megyek át, mentem és fogok még. A nagyja még hátra van, ha jól érzem.

Lépteket hallok kintről. Hirtelen felkapom a fejem. Már órák óta nem kaptam semmiféle életjelet kintről. Egy védőruhás férfi áll meg az ajtóm előtt, de ez nem az aki idekísért. Ez az aki a vezetőjük lehet, ez beszélt nekünk.

Lehúzza a kártyáját az ajtón és egy nagy szuszogással ki is nyílik. Frissnek nevezhető levegő árad be az apró zugba, ami mesterséges oxigénjét az itt töltött időm alatt, már felemésztettem. Nagyot szippantok. Mintha újra járni kezdene a lemerevedett agyam és gondolataim.

- Miss Downey! A nevem Dr Tom Keen, mint azt már mondtam. - mosolyog rám kedvesen, amennyire látom, mert a védősisakja üvegén megcsillan a neon.

Felállok hozzá, hogy ne magasodjon ennyire felém. Megrázom szelíden a hajam, hogy ne álljon ennyire össze-vissza.

Bólintok egyet némán, ezzel jelezve, hogy felfogtam, amit az imént mondott.

- Azért vagyok itt, hogy némi információt eláruljak... - kezdi.

Kíváncsian tágra nyitom a szemeimet és közelebb lépnék, de a lábaim nem engedelmeskednek, ezért mozdulatlan maradok továbbra is.

- Mivel jóformán minden egyes korosztályból vannak itt bent emberek, és elég sokan, ami azt illeti, ezért nem tudunk mindenkit egyesével elkülöníteni. A korosztályából származó fiatalokat egy csoportba tömörítjük, ezért maga se marad egyedül, hanem hozzájuk fog csatlakozni. - magyarázza jól érthetően és kedvesen.

Esküszöm ez az egyetlen normális ember az összes közül. Végre valaki, aki nem csak báboknak és gondnak tekint bennünket.

Kijelenthetem, hogy Dr Tom Keen rendes ember, kedves és tudja mit csinál. És nem is néz ki olyan rosszul...

Jézusom!! Jelentkeznek a levegő és emberek okozta elvonási tüneteim. Teljesen meg vagyok zavarodva? Hogy a fenébe gondolhatok most erre??

- És mikor lehetek végre a többiekkel? - érdeklődöm annyira izgatottan, amennyi most tőlem telik.

- Úgy vélem, az estét már velük tölti majd - mosolyog rám barátságosan, együttérzéssel szemeiben - Ismertetem a pontos tervet! - lapozgatni kezd a kezében tartott papírcsomó között, amíg egy oldalnál meg nem áll és folytatja a mondandóját - Este tízkor különítjük el a csoportokat egymástól korok szerint, aztán pedig lehetséges, hogy rasszok szerint is. Ez attól függ, hogy hogyan fognak reagálni... - hallgat el gondolkozó tekintettel és a védőöltözékébe épített digitális órára pillant - Szóval! Most hét óra van. Pár percen belül kap még egy, esetleg kettő magához hasonló embert ide. Amolyan társnak.

- Hogy érti, hogy hozzám hasonlót? - értetlenkedek.

- Korban és rasszban persze. És a lapon kitöltött információk alapján. Mármint, hogy mik az egyezések.

Normális esetben mindezt, amit mond, azonnal megérteném, de most valamiért minden olyan zavaros.

- Értem. - motyogom és üveges tekintettel meredek magam elé.

- Tudom, hogy ez mind nagyon nehéz. És megemészteni se könnyű, de nem lesz baj. Mindenki épségben meg fogja úszni. - suttogja bíztatóan.

Én miért nem érzem a remény apró morzsáit sem elszórva bennem? Miért nem segít ez rajtam.

Szomorú arckifejezéssel rá emelem szemeimet, amikben már gyülekeznek a kitörni kívánó könnyek. Aprókat rázok fejemen. Érzem, ahogy a hajam száll közben.

- Köszönöm. De ezzel nem segített túl sokat... - szedem össze magam. Nem gyengülhetek el! Szigorú tekintetet erőltetek magamra - Ha igazán segíteni akar, akkor inkább mesélje el, hogy most mi történik velünk? Mit csinálnak? Egyáltalán csinálnak valamit?

Egy lemondó arccal lehajtja fejét :

- Sajnálom! Mással nem szolgálhatok! A többi az már bizalmas!

- Óóh! Maguk aztán igazán nem sajnálják az információt! - köpöm szemtelenül és fintorogva.

Dr Keen egy hosszú, sokat mondó szemkontaktust tart velem, aztán elfordítja fejét, megfordul és lassan kisétál. Egy pillanatra még oldalra tekint és kimérten elköszön tőlem :

- Viszlát Miss Downey! Még jelentkezünk!

Amint eltűnnek, újra magamba roskadok. A hátammal a falnak dőlök és lecsúszok a földre. Lehet nem kellett volna pofáznom az egyetlen megbízhatónak és értelmesnek tűnő emberrel. Most már mindegy...

Ahjj hogy nem tudom befogni azt a rohadt nagy számat! És ráadásul miről akadtam ennyire ki? Hiszen tudhattam előre, hogy nem mondanak semmit. Sok köcsög.

Nem sokkal később, ahogy azt mondták, mozgolódást hallok kintről. Felugrok és az ajtóhoz futok. Alig lépek kettőt, már oda is érek ebben a hatalmas szobának nevezett, extra higénikus akármiben. Tisztára, mint egy keltetőgép.

A kezeimet a falra tapasztom és próbálok minél közelebb kerülni az ajtóhoz. Látni akarom mi történik. Miután eltelik legalább öt perc és az erőfeszítésem hiábavaló, feladom és mélázva visszaindulok a "helyemre".

Nagy hangzavar keletkezik, ami jelentősen felhívja a figyelmemet és megzavar a kullogásban.

Mi a fene?...

Újra nyílik az ajtó, belép egy védőruhás, az elmúlt órákban ez a harmadik alkalom, és körbenéz. Felméri a terepet és engem is.

Hallom a mozgolódásból, hogy egy másik is van a közelben, csak kint.

Megszólal fülsiketítően borzalmas robajjal recsegve egy hangszóró. Mint a voki-toki.

- Itt az F-vezérlő-központ! Helyzetjelentést kérek!

Zörgés hallatszik, mintha valaki kutatni valami után, aztán egy gombnyomás és a maszktól eltorzuló férfi hang.

- Központ! Itt F04-K75! A személy leszállítva! Ismétlem, Nate Ackert leszállítottuk!

Elakad a lélegzetem a szemeim pedig tágra nyílnak. Erre egyáltalán nem számítottam.

Közeledő lépések csendülnek fel és Nate toppan be az ajtón. A csontozatát tökéletesen világítja meg a neon. Jól áll neki a kék.

Megáll és barátságosan félmosolyra húzza a száját.

Szemeim megtelnek öröm könnyekkel és meghatódott ábrázattal szemeibe fúrom enyéimet.

Olyan jó érzés látni végre, valakit akit ismerek. Legalábbis akiben bízok és tudom, hogy egy és ugyanaz a problémánk. Összeszorított ajkakkal állok előtte, belül küzdök, nehogy elsírjam magam.

Csak ennyire vagyok képes, hogy ennyit kinyögjek :

- Megölelhetlek? - suttogom visszafojtott hangon, de mielőtt még bármit válaszolna, közelebb lép és szorosan a karjaiba kap.

Nyakába fúrom fejemet, megtörök és csendesen elkezdek zokogni.

Utálom ezt az egész szarságot!