Visszaszaladtam a kitöltendő lapomért és egy tollért, beírogattam minden információt magamról és a szüleimről. A szívem majd megszakadt, ahogy belegondoltam, hogy most egy banki számla nyitásához kellett volna, a szüleimmel egy kérdőívre firkálgatnom a válaszokat, olyan rémunalmas kérdésekre, hogy hol lakom, hova járok iskolába, stb, nem pedig azokra, hogy betegségem, allergiás tüneteim, klausztrofóbiám, megőrülésre, öngyilkosságra való hajlamom van-e.

Hogy foglalhat bárki is ilyet írásba?

Igen van! Kikészítenek ezek az emberek, ez a hely, és a tudatlanság. Egyértelműen érzem, hogy kezdek megőrülni és nem fogom ezt kibírni.

Valahogy visszakerültem a helyemre, Nate mellé, a lapom pedig a megfelelő személyekhez. Nem tudom hogyan. Az elmúlt időszak kezd egyre jobban összemosódni.

Egy szót sem szólunk, csak ülünk egymás mellett és bámulunk magunk elé. Ez a sok ember. És mindnek ugyanaz a baja, mint nekünk. Az, hogy bent maradt.

***

Körülbelül fél óra elteltével egy maszkos termett mellettünk. Felénk magasodott fegyelmet parancsolva.

- Ellie Downey? - szűrődik át a hangja vészjóslóan a maszkján.

A nevem hallatán összerezzenek, de nyelek egy nagyot, mintha el tudnám azzal hessegetni a félelmet, és válaszolok : - Igen?

- Kérem fáradjon velem! - közli tárgyilagosan, majd a kezében lévő papírra ír valamit.

Natere tekintek, szemeiben ugyanúgy fellelem a kíváncsiságot és a riadtságot, mint amik az enyéimben is vannak. Mint az űzött vad. Csak éppen itt nincs erdő. hogy el tudjunk bújni.

Sután lábra állok és a védőruhás nyomába eredek.

Sietősen az ajtó felé veszi az irányt, mire felgyorsítok, hogy utolérjem.

- Miről van szó? - vágok bele izgatottan - Kiengednek?

A magas férfi még csak felém se néz, csak céltudatosan szedi a lábát tovább és lassan az ajtóhoz érünk.

A híres "ajtó". Az üvegből készült tárgy, amit egy helységből való kijutás céljából tökéletesítettek. A kijutásra, amelyről három órája megállás nélkül álmodozom. Álmodozunk.

Ahogy kilépünk rajta, egy hosszú kék, félig átlátszó fóliaszerűségből készült útra érünk. Azon haladunk tovább. Ahogy egyre csak megyünk, a boldogságom és izgatottságom, ezzel párhuzamosan párolog el, amíg végül el nem fogy és egy ijesztő, ismeretlen részre érünk.

A kék neylon egyre átláthatatlanabb. Szabadságnak semmi nyoma. Egy apró, pár négyzetméteres fülkékből álló tér terül el előttünk. Mintha kis kalitkák, vagy börtönök lennének.

Eluralkodik egész testemen és elmémen a rémület által előidézett gyengeség és remegni kezdek.

Egy-két "kék szobában" mintha embereket láttam volna. Engem is be akarnak dugni egy ilyenbe??

- Úgy látom, hogy a papírján azt tüntette fel, hogy nincs klausztrofóbiája, illetve öngyilkosságra való hajlama. - lapozgat higgadtan majd hirtelen lelassít az egyik "börtönszoba" ajtaja előtt.

- Valóban nincs, de ez miért fontos? - faggatom óvatosan, próbálom húzni az időt.

- Mindenkit el kell különítenünk egymástól. Csak amíg rájövünk, hogy mit tesz ez a vírus az emberekkel. Mert ami ma történt azzal a nővel, az nem véletlen volt. Valamiféle káros hatással volt rá a vírus. Pont ezt próbáljuk kideríteni, hogy mit tesz és kivel. Illetve, hogy mekkora mértékben.

Megfagy bennem a vér. Ha az a szegény nő, azért halt meg, mert a vírus tette veszetté, akkor mit tesz majd a többiekkel? Nate-tel? Velem?

- És hogy haladnak? Meglesz az ellenszer? Vagy mi. - érdeklődöm óvatosan, remegő hangon. Próbálom visszafojtani a könnyeimet, ezért nagy levegőket szívok az orromon keresztül, hogy nyugtatgassam magam.

- Sajnálom. Nem árulhatok el több információt. Már így is túl sokat mondtam... - feleli egy csepp érzelem nélkül.

- Áhh.. Értem. Szóval szart se haladtak! Csak hitetgetnek mindnyájunkat, hogy jobb lesz, meg nem lesz semmi baj! Csak ne szegüljünk ellen és ne próbáljunk megszökni, mert akkor az egész emberiséget kinyírjuk, ha még előtte nem puffantanak le minket is, mint azt a nőt! Meg fogunk őrülni! Mind megőrülünk és maguk meg leszarják! Csak tétlenül ülnek a seggükön! - ordítom mindenféle gátlás nélkül. A könnyeim kicsordulnak, a reményvesztettség eluralkodik rajtam.

Hagyom. hogy irányítson? Ez a hely? A vírus?

Elkezdődött?

Tenyereimbe temetem könnyektől áztatott arcom és a földre zuhanok.

- Nem akarom ezt! Haza akarok menni! - zokogom eltorzított, visszhangzó hangon, de mindezt elnyeli ez. A fóliabirodalom.

A hangokat, a zajt. Az utca közepén vagyunk. Ott kell lennünk! És mégse hallok semmit. Nem érzem alattam se a kikövezett utat, se a parkbeli fűszálakat. Csak ez a kialakított, mesterséges világ. Pont mint egy kísérlet. Egy kitalált filmben. Csakhogy ez most a valóság.

A kibaszott valóság!

- Miss Downey! Kérem álljon fel! - parancsol rám háborítatlanul a védőruhás.

Még pár másodpercig szipogok, aztán pulcsimba törlöm arcom és feltápászkodok. Mint egy jégeső verte virág. Megtört, de él. Élnie kell. Túlélnie.

Előkap egy kártyát a hasán lévő óriás zsebből és lehúzza az ajtónak kinéző falon lévő beléptető gépezeten. Pont mint egy előkelő luxus hotelben. Ez még viccnek is rossz. Nem lehet a kettőt, még csak összehasonlítani sem.

A kilincsszerű vájatba kapaszkodik és egy rántással kinyitja.

- Kérem fáradjon be! - utasít hidegen.

Komolyan ezeknek nincsenek érzéseik? Hogy nem fogják fel, hogy min mehetünk keresztül. Nincs bennük egy csepp empátia se felénk?

Bizalmatlanul belépek az apró helységbe. Gondolkodóba esek.

Miért is írtam azt, hogy nincs klausztrofóbiám? Ha eddig nem volt, most biztos lesz.

Egy csattanást hallok a hátam mögül, amitől riadtan hátrafordulok. Az ajtó bezárult. Rám zárta. Odarohanok és mindkét kezemet az átlátszó kék falra tapasztom. Ha eddig azt hittem, hogy ez csak vékony fólia, most bizonyítást nyert az ellenkezője.

Masszív, áttörhetetlen anyagból készültek a zárkák, épp ezért, semmit sem reagál a "gyenge" erőfeszítéseimre. Hiába minden.

- Meddig kell itt lennem? - üvöltök rá szorongva, de bizalmat erőltetek magamra.

- Csak ameddig elrendeződik pár dolog, aztán később megint összeengedjük a többi emberrel. - válaszol.

- Csak engem különítettek el? - kérdem feszengve. Mi van, ha csak velem van baj?

- Nem! MIndenkit! De pár óra múlva, elképzelhető, hogy még mások is ebbe a részlegbe fognak kerülni. Addig se érintkezzen senkivel se! Nem mintha tudna... - mormogja el végét, és azzal távozik.

Egy kis idő leforgása alatt, rengeteg ismerős arcot láttam elmenni a zárkám előtt. Őket is vitték, úgy mint engem.

Egyre csak az a gondolat forog a fejemben, hogy milyen ijesztő és idegen itt minden. Magányos vagyok itt. Lehetetlen így túlélni ezt a helyzetet. A főépületben más volt. Ott láttam a többieket is, nem azt éreztem, hogy csak velem történt ilyen szerencsétlenség.

Fura módon kötődni kezdte, ahhoz a helyhez. Azokhoz az emberekhez. Mint egy második otthon.

És Nate.... Vajon őt hová hurcolták?