2015. január 04.

Tegnap volt a szülinapom. 16 lettem. Ezért is jöttünk el Washington legnagyobb bankjába, ugyanis bankszámlát nyitunk nekem. Olyan izgi. Bár ettől, még nem lépek be a felnőttek világába, de már legalább közelebb leszek hozzá egy lépéssel.

A sor nagy. Anya kiszaladt, hogy behozza apától és a nagypapámtól az irataimat, és addig itt hagyott, hogy "tartsam a frontot".

- Miss..! - hallom a hangot, a vékony, látszólag magas, feje búbján kopaszodó úrtól. Én kerültem sorra, de anya sehol. Mindig is tartottam az ilyen helyzetektől.

- Öhm, egy pillanat! Megvárhatnánk még az anyámat? - teszem fel a kérdést, miközben reménykedve rá meredek.

- Természetesen! Ha, addig nem bánja, a maga után lévőkkel foglalkoznék. - ejti ki a szavakat megértően, de mégis ridegen és hivatalosan. Egyáltalán nem szimpatikus ez a pasas.

- Rendben - köszönöm meg, nehézségekkel udvariasságot magamra erőltetve, és addig hátrébb húzódok. Minden fülkével szemben, van egy sor előkelő, bőr ülés, amin a várakozó időt el lehet tölteni.

Leülök.

Néhány újság, részvénylapok vannak helyezve, egy kör alakú, kis fa asztalra, egy csinos lámpa mellé. Itt minden olyan zajos, és mégis megnyugtató. Mintha egy óriási könyvtárban lennék. A könyvek illata kering a levegőben.

Még várok, megpillantok egy ismerős arcot. A suliba jár, pont mint én. Egy 11.-es fiú. Bár felismerjük egymást, mégse szoktunk köszönni.

Van egy barátnője. Ő máshova jár. Nem igazán ismerem a csajt, csak hírből tudom azt is, hogy nagy bulizós.
...Biztos jól kijönnek egymással.

Gondolataimat másra erőltetem és felkapok egy részvénylapot, mintha hihetetlenül elfoglalt lennék. Tele van érthetetlen szavakkal. Minden annyira... "felnőttes", és egyáltalán nem önt el egy cseppnyi bűntudat sem, hogy ezt nekem már tudnom kéne.

Akaratomon kívül is értetlenkedő arcot vágok, ahogy egyre pásztázom a sorokat, egy kis ismerős dologért kutatva. Tényleg nem fért volna már bele ebbe legalább egy érdekes cikk?

A nagy üvegajtó felé nézek, hogy anya nem jön e még, de nem. Már lassan hárman beálltak elénk a sorba, és persze ezért is én leszek a hibás, hogy "Ellie, ennyire nem vagy képes? Állj már ki végre magadért kicsim!" vagy valami hasonló formán fog lecseszni.

Visszadőlök a kemény, kopottas tapintású bőrre, amikor hirtelen minden megváltozik.

A bank közepén lévő márványból kirakott, kör alakú földet ábrázoló alkotásra lép magabiztosan egy férfi. Fekete kalapot, kabátot, kesztyűt és sötétített szemüveget visel, és ezen kívül az öltözékén látszik, hogy befolyásos ember lehet. Hirtelen alul öltözöttnek érzem magam mellette. Oké, hogy tél van, de itt bent kellemes a hőmérséklet. Egy szürke aktatáska van a kezében, ami mintha vasból lenne. Furcsa.

Senki sem figyel fel rá szerintem rajtam kívül. Elvégre, nekik épp dolguk van, míg nekem jobb időtöltésnek tűnik az érkezőket és távozókat figyelni, mint azt olvasni, ami nem is érdekel.

A férfi megáll a "föld közepén" és egy lassú mozdulattal letérdel oda. A láthatóan drága cipője szomorúan csikorog a kemény márványon és csak erre kapják fel páran a tekintetüket.

Felemeli a kezeit és a tarkójára helyezi azokat. Ekkor veszem észre csak, amikor az aktatáskája is vele emelkedik a fekete bőrkesztyűs kezével, hogy oda van a csuklójához bilincselve.

Eluralkodik rajtam a rossz érzés, és bár nem ismerem a férfit, a bizalmatlanság is.

Egyre többen néznek már rá. A biztonsági őrök közül ketten, hárman is.

Az egyik őr bizonytalanul közelíteni kezd hozzá és megszólítja.

- Uram! Jól érzi magát? - áll meg tőle tisztes távolságban, pedig szerintem ő is tudja, hogyha történne valami, akkor az az öt méter őt se védené meg.

A térdepelő férfi nem is törődve vele, csak mozdulatlanul vár. Vár valamire. Talán arra, hogy valaki letartóztassa?

Rezzenéstelen arckifejezéssel bámul maga elé, mikor a táskájából szivárogni kezd valami gáz szerű.

Meg fagy bennem a vér a félelemtől, és ezt csak tetőzi az, amikor az őrök előrántják a fegyvereiket a férfi felé tartva, és kiabálni kezdenek vele, hogy állítsa le. A fekete kalapos még csak arra se méltatja őket, hogy reagáljon.

A feszültséget tapintani lehet és érzem, ahogy mindenki az épületben mozdulatlan szoborrá dermed, velem együtt.

Legbelül rabul ejt az az érzés, amit a gazellák érezhetnek, amikor érzik a rossz jelenlétét, a vadászét, és nem tehetnek ellene semmit. Tudják, hogy nincs menekvés. Várják a halált, s még egy utolsó vágtatással tisztelegnek az elmúló életük előtt. Aztán bumm.

Az agyam egy gátat húz köztem és a történések között. Nem tudom felfogni. Még sosem láttam, hogy valakire pisztolyt szegeznek, és most erre az emberre egyszerre ötöt is.

A térdepelő lassan leereszti a szabad kezét és mélyen a zsebébe nyúl. Az őrök már kézsülnek lőni, mert ha fegyvert vesz elő, akkor automatikusan meg kell húzniuk a ravaszt. Ez az önvédelem.

A férfi keze lassan kiemelkedik a zsebéből és egy injekciós tűt tart benne. Zavarodott fejekkel néznek az őrök egymásra, várva a parancsot. A tűt a nyakához szorítja és a benne lévő színtelen folyadékot magába fecskendezi. Egy másodpercre rá a márványra esik, a kalapja elgurul a fejétől, és pár csepp vér folyik ki a szájából, ami ezzel a makulátlan padlót bemocskolja. Szeme dermedten nyitva marad, amiből sugárzik az élettelenség. A semmibe mered.

Meghalt. A szemem láttára.
A hidegség árasztja el a szívem és hányingerem támad.

A táska még most is szüntelenül árasztja magából az ismeretlen anyagot.

A riadtság annyira magáévá tett és a hideg, barna bőrre tapasztott , hogy észre se vettem azt, hogy az emberek riadtan rohannak a az ajtók felé. Menekülnek. De mitől?

A fényes üvegeknél hangzavar és tömeg támad, valamint valami nyomja vissza őket. Hét-nyolc védőruhás emberre leszek figyelmes, akik visszatoloncolták az embereket és ők maguk is beléptek az épületbe. Az ajtókat bezárták és egy sorfallal elállták.

Az események felfoghatatlanná váltak számomra.
Arra leszek figyelmes, hogy már szinte körmeimmel kapaszkodok az ülésbe. Görcsbe rándult minden porcikám és képtelen vagyok még a levegő vételre is.

Az üvegen keresztül anyám után kutatok, mikor meglátom, arca elsápadt és gyönge. Lemondóan néz rám és érzem, hogy az én tekintetem is ugyanannyira árasztja a félelmet, mint az övé.

Hangokat hallok magam mögül, sikításokat. Nem tudom mi történik, de az az érzésem, hogy valaki megtudta.

Egy védőruhás férfi áll a halott mellé és hangosan, a maszkjától eltorzított hangon megszólal.

- Mindenki nyugodjon meg! Ne próbáljanak elszökni!
KARANTÉN ALÁ HELYEZTÜK AZ EGÉSZ ÉPÜLETET!

Remegni kezdek a kétségbeeséstől.
Karantén?

Körbe nézek, vizsgálva a többiek reakcióját. Mindenki máshogy reagál. Valaki sír, valaki ordít, valaki pedig bizakodóan alkudozni próbál a maszkosokkal. De nem jön be.

Megakad a szemem a tömeg egyik tagján. A fiún, aki az egyetlen ismerős arc. Ő is körbe-körbe pásztázik, majd a szeme megállapodik rajtam.
Ugyanúgy riadt. Riadt és sápadt.

Egyikünk se tud mit reagálni erre, mégis mindketten tudjuk mi történik.

Csak egyetlen mondat cikázik a fejemben. Egyetlen egy.
Az, hogy

Bent ragadtunk.

Sziasztok!

Ez az első ilyen témájú, magyar történet. Remélem izgalmasnak fogjátok találni és sok olvasót sikerül ezzel lekötnöm. A részek nem lesznek azért ennyire hosszúak, mint ez, de azért nem kell félni attól, hogy nem lesz mit olvasni. Nem tudom milyen időközönként fogok újakat írni, de figyelni fogok arra, hogy ne az legyen, hogy szinte már felesleges írnom, mert nem bírjátok kivárni. :DD

A szereplőkről annyit, hogy gondolkodtam, hogy ez is egy fanfiction legyen e, és végül arra jutottam, hogy nem lesz az. Pontosabban ez így nem helyes. Nem a fanfiction témakörben lesz megtalálható, nem ragadok le egyetlen fiúnál, akihez kötni lehet, mert úgy kevesebben tudnának a történettel azonosulni. (legalábbis én így gondolom, bocsesz ha nem)

Én azért annyit leírok, hogy kik azok akik szóba jöhetnek nálam, tehát akik közül választottam volna, a többit meg mindenki rendezze le a fejében, a saját kedvencével.

- Shawn Mendes

- Brooklyn Beckham

- Logan Lerman

- Matthew Espinosa

- Manu Rios

Szóval ennyi, ha tetszik, akkor vedd fel az olvasó listádba, csillagozz és kommentálj! Egyszerűen csak annyi, hogy valahogy jelezd, hogy hahó, érdemes írnod! :D

xx