Káosz uralkodott el az egyébként mindig csendes bankon. Mindenkinek csak ugyanazok a kérdések vetődtek fel.

Mi történik? Miért itt? Miért nem máshol? Megfogok halni? Kik ezek? Mit fognak velem csinálni? Mi van ha soha többé nem találkozok a szeretteimmel? Miért pont most? 

Miért én?

Bennem is csak ezek vetődtek fel és egyre csak éreztem, hogy e mellett eltörpülnek azok a problémáim, amik eddig voltak. Hogy így kezdeni a 16. évemet, egyértelműen gáz. Hogy holnap suli és nem akartam menni, és hogy nem vehettem meg a szülinapomra azt a szuper menő táskát, amit már egy hónapja kinéztem. 

Sosem gondoltam, hogy valaha, bármikor, akarok, sőt várom, hogy suliba mehessek. Hogy találkozzak az idióta osztályommal és a két hülye barátnőmmel.

Két perce tudatosult bennem, hogy bent ragadtunk, hogy bent ragadtam, és máris hiányozni kezdett, anyám nyaggatása, apám idióta viccei, amiket mindig leszólok és a nagyanyám beszólása, hogy már megint hogy öltöztem fel. 

Érzem, ahogy a szép emlékek felhalmozódnak bennem, s egyre csak az jár a fejemben, hogy ez vajon mind elmúlt? Soha többé nem lesz már ilyen?

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, miközben a rám meredő holttesten állapodik meg a szemem. Kiráz a hideg és csak ordítani akarok. Megölelni anyát. Bánom, hogy az utolsó gondolatom rossz volt róla, még ha nem is hallotta. Felhúzom szorosan magam elé a lábamat és ráhajtom a fejemet. Szorosabbra fogom magamon a pulcsit. Melegséget akarok érezni. Nem akarom látni. A vért. Azokat a szemeket.

Sokkos állapotba kerültem.

Mikor felnézek percekkel később, talán eltelt már egy negyed óra is, az álruhások már egészen elárasztották az épületet. A biztonság miatt van, hogy senki se tudjon megszökni.

Az üvegajtóra pillantok, de nem látok ki rajta. Lefedték egy hófehér, átláthatatlan anyaggal. Körénk építettek egy teljes bázist. 

Verekedésre leszek figyelmes, ami az ajtón való kijutás miatt tört ki. Egy vékony, magas nő teljesen bekattant és megpróbálja szétverni az őrséget. A haja csapzott az izzadtságtól és semmi jele az emberi tudatosságnak. Egyértelműen látszik, hogy semmi esélye, akkor meg miért küzd ellene? Miért nem törődik bele, mint itt mindenki más? Miért nem esik inkább ő is sokkos állapotba, úgy mint én?

A nő állatként ugrik rá az egyik emberre és a fogával elkezdi harapdálni. A többiek tehetetlenül nézik, ahogy társukat marcangolja a veszett asszony. A maszkos férfi csak üvölt fájdalmában és egyre azt sikoltja, hogy szedjék le róla. 

A riadtságtól szó szerint megdermedtem.

A nő egy pillanatra se néz fel, egyre csak, mint akit megszállt az ördög, állatként rágja véresen habzó szájjal a férfi lábát, aki menekülni próbál a karmai közül, de tehetetlen. Előránt a hasán lévő nagy sárga zsebéből egy pisztolyt és azonnal a nő szemei közé durrant egyet, akit a lendület hátra lök és mindenhova elpermeteződik a vére. 

Egyet se moccan ezután. Nem ül ki béke az arcára, mint ahogy teszi azt a halál másokkal.

Úgy viselkedett, mint egy állat, és úgy is halt meg. Lelőttek akár egy veszett kutyát. Senki sem siratja meg. Itt mindenki csak magáért küzd.

Aprót sikoltok az ijedtségtől, de azonnal a szám elé kapok és pulcsimmal betapasztom. Azonnal visszadugom a fejem a lábaim közé, ahol sötét és meleg van és fejemre húzom kapucnimat. Nem akarok tudni erről. Arról, ami most történik velem. És így pont olyan is, mintha biztonságban lennék, távol innét.

- Ezek nem viccelnek... - hallom magam mellől riadtságot sugárzó hangon.

- Hmm kössz, hogy szóltál! - válaszolom szarkasztikusan, fel se nézve.

- Simán lelőtték... - folytatja.

- Nem érdekel! Hagyjál már, nem akarok tudni róla! - nyilatkozom hisztisen és kétségbeesetten, miközben felemelem a fejem és épp folytatnám, de csak elkerekednek a sírástól megduzzadt szemeim.

- ... láttam én is - felelem szinte suttogva és szaggatottan.

A fiú, a suliból. Az egyetlen ismerős arc, aki mégis teljes mértékben ismeretlen számomra, viszont mégis egyre csak, azt érzem, hogy csak benne bízhatok meg, az egész bagázsból. Egy ismeretlenben.

Együtt érzően néz rám, amennyire telik tőle. Szemei karikásak és kialvatlanak tűnnek. Arca ugyanolyan sápadt, mint az enyém.

- Szerinted velünk is ezt fogják csinálni? - kérdem, de valami belül, érzem, hogy összetört, mintha most jutott volna el a tudatomig, hogy mi is történt. Meghaltak. Öt percen belül ketten is. Nem tudom kontrollálni, amit teszek és elkezdek zokogni. Darabokra esek. Könnyes arcomat a kezeimbe temetem, amelyekre ráhúztam a pulcsimat.

- Naaaa! Biztos vagyok benne, hogy nem! - teszi vállamra a kezét és megpróbál vigasztalni.

Nem akarom elkeseríteni, hogy nem sikerült neki, de azért jól esett egy kis nyugtatás, s próbálom magam összeszedni, hogy ne bőgjek tovább.

- Ne haragudj! - szipogom bűnbánóan - Csak ez nekem túl sok! - törölgetem a pulcsimba a szemeimet és az orromat.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! Biztos, hogy minden rendben lesz! Tudom, hogy ez így túl sok volt, nekem is az volt, de ez a dolguk. Tudják mit csinálnak. Látod? Aki normális, mint mi, azt nem bántják! - magyarázza barátságosan és közben a hátamat simogatja, hogy lecsendesedjek. Ez most a legjobb, ami történhetett velem, de hirtelen feleszmélek.

- Bocsáss meg nekem! Nem is ismerjük egymást, nem kell itt vigasztalgatnod! Menj inkább a családodhoz, nem kizárt, hogy ezek az utolsó pillanataitok együtt! Most ne egy idegennel töltsd ezt az időt! Meg leszek én egyedül is! Tényleg! - érvelek megpróbálva a meggyőző hangnemet és tekintetet, miközben tudom, hogy csak magam alatt vágom a fát. Igazából önzően, csak annyit kívánok, hogy maradjon még. Velem. Ne hagyjon itt magamra, mert összetörök.

- Én is egyedül vagyok... pont mint te. És egyébként se hagytalak volna itt ilyen állapotban - néz mélyen a szemembe. 

Meglepetten és hálásan nézek vissza rá :

- Egyedül maradtunk ezen a veszélyen helyen.

- Ami többes számban van, az már nincs egyedül. - susogja biztatóan, és a kezét az enyémre teszi.

Megrezzenek. Furcsa áramcsípés szerű érzés fut át rajtam ettől és még az előbbiektől.

- Hiába, ha mindannyiunkat kinyírnak! - szipogom fagyosan, meglepődtem magamon és azon mennyire pesszimista vagyok.

- Ne félj! - szorítja meg jobban a kezemet mire lepillantok rá majd vissza a szemébe, egy kicsit zavarba hozott - Majd én megvédelek!

- Te?! - horkantok fel meglepődve és nevetve. Igazán aranyos, de ezt ugye nem gondolja komolyan? Vagy igen? Remélem akkor viszont nem bántottam meg - Hát jó! Te is számíthatsz rám! - szorítom vissza a kezét.

Egymásra mosolygunk. Egyikünk se gondolta, hogy ezek után még bármikor tud majd mosolyogni és tessék!

Régen éreztem már magam ennyire elcseszettnek, de ez volt életem eddigi, legelcseszettebben boldog pillanata.

Sziasztook!
Hát, ahoz képest ez is elég hosszúra sikeredett, de ezek után csak annyit állíthatok biztosan, hogy teljesen eltérő hosszúságúak lesznek a részek, és most már nem is próbálom előre megtervezni.

Köszönöm azoknak, akik csillagoztak és kommenteltek, na meg mindenki másnak is, aki olvassa!❤❤❤

Csak így tovább!