Kitágult szemekkel figyelt, nem hitte volna, hogy ilyen könnyedén jelentem ki a szavakat, pláne ezeket a szavakat. Láttam, ahogy vörös íriszein belül pupillája kitágul, majd újra összehúzódik. Félelmetes volt és még is olyan csodálatos. Kereste a megfelelő szavakat, vagy legalább egy olyan választ, vagy megjegyzést ami kielégíti a bennem tátongó űrt, ami most a bizonytalanság miatt volt.

-Én nem vicceltem Taehyung. Komolyan szeretlek. -suttogta, lassan, nagyon lassan és tagoltan. Olyan közel húzott magához hátam aljánál fogva, hogy két csonka térdemet be kellett szorítanom az ő lábai közé, így engem a korlát és mellkasa közé préselve. Kezei görcsösek voltak, szerintem még remegtek is, hiszen az alfa szemei alatt halvány pír futott végig. Elpirult, zavarban volt, s ez mérhetetlenül meglepett és boldoggá tett. Elmosolyodtam, majd szinte meghatódottan két kezem lassan simítottam állvonalára, s hüvelykujjaimmal cirógatva a selymes, világos bőrt, elértem, hogy lecsukja szemeit. Mélyet sóhajtott, a pára mar látszódott, ahogy kiáramlott az szájából.

-Én sem Jungkook. Halálosan komolyan mondtam, de úgy meg is ijedtem. Tudod mennyire tartottam, attól, hogy sose fogom ezt hallani tőled. És most... Uram Atyám' -hajtottam le fejem, de továbbra se engedtem el arcát. Szemeim könnybe lábadtak. Most miért is sírok valójában? Hiszen olyan boldog vagyok, ez a boldogság már szinte kínzó. -most olyan hihetetlen ezt hallanom. Emlékszel, hogy kezdtük, és most itt vagyunk, egymás mellett, kéz a kézben. Nekem ez olyan messzinek tűnt, és most még is itt van. És képtelen vagyok elhinni. -mondtam, sőt már lassan nevettem, s egy pillanatra szemeimet összeszorítva hagytam, hogy könnyeim végigszántsák arcomat. Mosolyogtam, de sírtam is. És ez a rengeteg öröm ami bennem volt, sós cseppjeim által távozott, felszínre öntve érzelmeim sokaságát. -Oh-olyan boldog vagyok. -nevettem továbbra is szánalmasságomon, hogy lehetek ennyire érzékeny.

-Olyan szép vagy mikor sírsz. -mondta halkan, teljesen ellágyulva, s kezemet elhessegetve arcáról, erősen dobogó szívéhez vezette, majd mikor megbizonyosodott, hogy nem fogom elhúzni azokat, sajátjaival letörölte könnyeimet arcomról, s frufrumat szétválasztva, közelebb hajolt, s meleg csókot hintett homlokomra. -Csak örömödben sírj. -tette hozzá. Teljes kábulatban voltam, Jungkook jelenleg olyan volt nekem mint egy drog, amivel sohase hagynék fel, a világért sem. Teljesen kifordított önmagamból és lassan létezni sem bírtam nélküle, -főleg az előbbi egymáshoz intézett vallomásunk miatt.

Lassan újra ajkaimra hajolt, amit csak mosolyogva fogadtam. Szenvedélyesen kóstolgattam én alsó, míg ő felső ajkam. Annyira beleadtuk egymás érzéseit, hogy észre sem vettem, ahogy nyálunk lassan csordogált végig állvonalamon. Egy pillanatra elváltunk egymástól, de tényleg csak, hogy megtelítsük tüdőnket friss oxigénnel. Láttam a Jungkookban forradozó hatalmas vágyat, ahogy mindent beteljesítene ha hagynám neki, hiszen ez lenne a dolgom. Éreztem a saját mellkasomban az ő összes emócióját, a heves szívverését, hogy feje tele van a szerelmes köddel, melytől nem gondolkodik tisztán. Éreztem, ahogy egyre többet és többet akart, -és ki vagyok én neki, hogy ezt megtiltsam. Ahogy vörös szemeit lehunyta s újra számra mart, eldöntöttem, hogy igen is megérdemli, hogy egyet lepjünk együtt szerelmünk fokain. Ügyetlenül, minden erőmet és bátorságomat összeszedve, kicsit lejjebb nyitottam számat, s óvatosan kidugtam rajta nyelvemet, hogy végigszántsak szépen ívelt alsó ajkán. Azonnal vette a célzást, szinte abban a minutumban, és én tudtam, hogy velem ellentétben nem megijedt, hanem felbátorodott. Kidugta ő is sajátját, s mikor enyémhez ért, gyomrom megremegett. Az alfának olyan hihetetlen fűszeres íze volt, foga marta az én párnámat, sőt tépte, az érzés ahogy érdes nyelveink egymást simogatták, ahogy nyálunk keveredett, s a nyelések melyeket ez produkált, ahogy egymás szájából kapkodtuk a levegőt, és még sem volt sok, sem undorító. Sosem nyelveztem még senkivel, még ha nagyon részeg voltam akkor sem, emiatt nem is tudtam, hogy jól csinálom, vagy csak mázlim volt és az alfa látszólag hihetetlenül tapasztalt ebben, de minden pillanatában egyre jobban éreztem azt a bizonyos lila ködöt, és én hagytam hogy megvakítson. Hagytam Jeon Jungkooknak. Lassan elváltunk egymástól, melyet csak egy aprócska nyálhíd jelzett szánk között, majd elszakadva a másik szemeibe elveszve vettünk sűrűn levegőket.

-Még sosem franciáztam ilyen jót. -mondta hatalmas vigyorral ajkain, s erősen magához ölelt. -Jajj, el sem tudod hinni én is milyen boldog vagyok most, sosem hittem volna, hogy egyszer ezt valakinek mondani fogom, pláne ezen a helyen.

-Miért ilyen fontos ez a kolostor neked Jungkook? -érdeklődve pillantottam rá, majd egymást azért el nem engedve, nagy sóhaj után beszélni kezdett.

-Elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz hozzám máshogy állni. -nézett rám, majd ujjaival kezdett el simogatni, valamiféle pótcselekvést szimbolizálva. -Nem azért mondom el, hogy megváltozzon a véleményed rólam, és különben is, ha valakinek a saját múltunkról beszélünk, valójában az az egyenes út a sírig tartó bizalomhoz. És ezért mondom el, mert megbízom benned. -hallatta komolyan, mire kicsit elbiccentettem fejem. Valójában nagyon jól estek a szavai, ám kicsit tartottam, hogy most mi lesz az amit megoszt velem, és még meg is kért rá, hogy ne tekintsek másként rá. -Szóval én itt születtem Busanban, szerettem itt lenni kicsinek, itt jártam előkészítő iskolába, a dadusommal sok helyet megnéztünk együtt, hiszen a szüleimnek sosem volt rám idejük, se a nővéremre. Ketten elvoltunk mindig, de különösebben sosem éreztem azt a meleg családi légkört, ami neked valószínűleg megvan még mindig, és ezért legyél hálás. Csak Somi volt nekem senki más, habár nyolc évvel idősebb mint én mindig nagyon jól kijöttünk. Később aztán mikor iskolás lettem, minden megváltozott. Anyáméknak akkor indultak be a dolgok igazán a cégnél, rengeteget dolgoztak, volt, hogy napokig nem is láttuk őket, ebből pedig az következett, hogy rengeteg pénzt is kerestek, -ohh igen, abból volt dögivel és ezt kicsit csúnyán ki is használták rajtam. Kis ékesség voltam, akit úgy alakíthattak ahogy csak kedvük tartotta, de én naiv kisgyermekként ebből semmit se vettem észre, addig amíg rá nem jöttem, valójában nekem nincsenek barátaim. Mindenki tudta, hogy dúsgazdagok vagyunk, hogy apám és anyám befolyásolja a felső tíz réteget, mindenki betett egy olyan kalap alá, ahova sosem akartam kerülni. Beskatulyáztak, ítélkeztek felettem, úgy kezeltek mindenhol, hogy anyuci és apuci elkényeztetett, nagyképű porontya, aztán mikor tíz éves koromban kiderült, hogy én is tiszta vérű alfa vagyok, -bár mi más lehettem volna- még azt is megkaptam, hogy azért nem kedvel senki, és azért tartanak tőlem, mert mindenkit megfojtanék a származásommal. És én ezt utáltam, utáltam, hogy kiközösítettek, piszkáltak és, hogy semmit nem értem nekik, mert nem hagyták, hogy megmutassam mi vagyok valójában. Sosem voltak barátaim, jó nyilván a kis gyerekek amúgy is tudnak gonoszak lenni, másodlagos nem ide vagy oda, de hatalmas sebet hagyott bennem. Elhatároztam, hogy soha többet nem fog érdekelni senki, és ha ennyire nem akar a világ megismerni, akkor nem is fog soha. Mikor megemlítettem a gondjaimat anyáméknak, mindig lereagálták annyival, hogy maradjak erős, nekem ez a dolgom, alfa vagyok és jó az, ha az emberek rettegnek, mert nem fognak tudni később belém rúgni és én irányíthatom őket. Önző húzás volt, és később már Somi sem volt ott, hogy segítsen nekem. Teljesen elzárkóztam és egyszerűbbnek láttam magamon hordani azt a rideg maszkot. Így senki nem taposhatott belém, és én se másba. Idővel azonban az érzelmeim is csökkentek, vagy csak teljesen alkalmazkodtak és már meg sem próbáltam kimutatni őket. -csak úgy ömlesztette magából a szavakat, én pedig nyeltem őket. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz volt neki. Mert az mit sem ért, ha gyerek énjének meg volt mindene tárgyilagosan, de közben egy üres gyufásdobozként nőtt fel, aminek esélye sincs lángba borítani a tűzifát.

-Nagyobb lettem, és szinte gyilkos monotonitással éltem minden egyes napot az életemben. Aztán, ahogy telt az idő és szépen látszódtak rajtam a gyönyörű, ám szörnyű alfás vonások, s apám is rájött, hogy remek vezető lenne belőlem, közölte velem, hogy én nekem kell átvennem a staféta botot nem Sominak, pedig ő volt a rangidős. A nővérem teherbe esett a férjétől és elköltöztek Amerikába, amiért először haragudtam rá, de valójában teljesen megtudtam érteni, hiszen ő sem kapott túl sok meleget a családi kályhából. Nem akartam, ellentmondtam apámnak, akár hányszor felhoztam. Rettenetesen nem érdekelt, undorodtam a zakóktól, a nyakkendőktől amiből nem kaptam levegőt, a puccos méregdrága partikból, és az állandó faszméregetésből, hogy kinek mennyi pénze van. Elegem lett teljesen, és elszöktem otthonról. -nevetett fel, amit értetlenül néztem, de hallgattam minden egyes szavát, hiszen az amiket eddig elmondott olyan szintű empátiát kölcsönzött lelkembe, hogy szóhoz se jutottam.

-De mond el kérlek, hogy jön ez ide. Mármint, ne haragudj, de nem értem, hogyan kapcsolódik ehhez a templomhoz, és kérlek ne érts félre, nagyon sajnálom, hogy így kellett felnőnöd de... -mondtam, ám nem engedte, hogy befejezzem, azonnal szavamba vágott.

-Taehyung drágám nem fejeztem be, most jön a lényeg, szóval kérlek hallgass, és utána kérdezz. -mondta kicsit megrovóan ám szelíden én meg csak fülem-farkam behúztam, s megszeppenve bólintottam egyet. -Egyébként kérdésedre a válasz, ide jöttem. A dadusom hozott le minket ide a nővéremmel minden vasárnap délelőtt, és különösebb dolgot nem csináltunk, csak ökörködtünk mind minden gyerek, hiszen ez volt az egyetlen hely és idő, amikor azt éreztem, hogy családom van. Mindig más idegen gyerekekkel játszottunk, futkároztunk bosszantva az árusokat, nagyon jó volt. Csak hát Minji se maradt rajtunk örökké, ahogy mind a ketten felnőttünk és elmaradtak ezek a ritka boldog pillanatok is. Én pedig ide jöttem, akkor három év után újra először, és sírtam. Nem férfias és hidd el atomciki nekem ezt így kimondani, de talán akkor sírtam igazán először. Sosem mutattam ki az érzelmeim, hiszen minek, és kinek, aztán ahogy ránéztem a háborgó tengerre, a semmiből felzokogtam. Jesszusom így belegondolva még szerintem üvöltöttem is, mert szégyelltem, hogy mindenem meg van de nem vagyok boldog. -mosolyodott el keserűen, mire megszakadt a szívem. -És itt jön a csavar. Egészen estig támasztottam a korlátot, pontosan ugyan itt ahol most állunk, mikor aztán egyszer csak egy kisfiú szaladt oda hozzám és megkérdezte mi a baj, először nem tudtam miért beszél úgy mintha be lenne kötve, vagy tömve valamivel a szája, aztán mikor megfordultam akkor vettem csak észre, hogy Down-kóros volt. Tudod az a furcsa, de olyan varázslatos betegség. Nyilván csúnya ilyet mondani, de annyira tündéri volt, annyira aranyos, ahogy eltorzult arcocskájával nézett rám. Nem is mondtam neki semmit, úgy meglepődtem. Kicsit aztán közelebb bicegett, hiszen járása se volt tökéletes, aztán a kezembe nyomott egy olyan világító, repülő játékot, amit fillérekért tudsz venni a standoknál, majd csak rám mosolygott és elszaladt. Amint feleszméltem, azonnal szemeimmel keresni kezdtem, de nyilván a tömeg miatt ez esélytelen volt. De akkor ott megfogalmazódott bennem, s minden eddigi gondom megoldásra talált. Hogy lehetett az, hogy egy beteg kisfiú, aki fölött emberek milliói ítélkeznek, kinézete és fogyatékossága miatt, odajött hozzám, hozzám, aki olyan sötét aurát áraszt magából, hogy az szinte a fényt is elnyeli, és csak megkérdezte mi a baj, aztán mikor gondolom felfogta, hogy nem fogok reagálni a kezembe nyomott egy hülye játékot. Lehetetlennek éreztem akkor, de tudtam, hogy ez volt az a cseppnyi benzin a tűre, amelyre azt hittem sosem gyullad be. Nem ítélt el, egy beteg kis gyerek, nem helyezett be az ostoba társadalmi hierarchiába, hanem érdeklődött, pedig ugyan annyi joga lett volna, hogy szitkozódjon azon, hogy mit keres itt egy ekkora hatalmas és erős alfa így az önsajnálatba borulva. Ott vett az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot. -mosolyodott el, ahogy a nosztalgia teljesen elárasztott a testét és elméjét. -Eldöntöttem, hogy ha hazamegyek, mentségemre nem hozok fel semmit apám szeme előtt, csak szépen közöltem vele, hogy eszem ágában nincs tovább vinni a bizniszt, és hogy eljövök tanulni Szöulba, sportot és menedzsmentet, és a célom az, hogy olyan beteg embereken segítsek egy alapítvány és egy egyesület létrehozásával, akik felett az emberek ítélkeznek, mert más a testszínük, hiányosságokkal élnek, más a származásuk, ezért akadályokba ütköznek. Nem akartam több, maszkot, nem akartam több üres unalmas napot, s kiálltam amellett amihez elég volt egyetlen egy perc és egy teljesen véletlen találkozás. És igaz, hogy továbbra sem vagyok egy nyitott könyv, de tudtam, hogy amikor idejöttem a gimibe, és megláttalak, egyszerűen éreztem, hogy te más vagy. Valahogy láttam benned, hogy sosem tudnál dönteni senki felett, ezért viselkedtem veled máshogy néha, és így utólag belegondolva ezzel össze is zavarhattalak, amit így sajnálok, de legalább már tudod az igazságot. Már akkor kinéztelek Taehyung, csal te ebből semmit sem tudtál, és már akkor gyanítottam, hogy tőled vannak a bélyegek is, ami csak egy újabb indok volt, hogy igen is te más vagy. -fejezte be, s hátradöntötte fejét, úgy hogy annak íve kilógjon a korláton. Biztos voltam benne, hogy lelkileg elfáradt, hiszen ha valakivel megosztod a múltad, vagy olyan dolgokat amik sebeket, hegeket szakítanak fel, leamortizálja az emberi elmét és szívet.

-Arra a kisfiúra emlékeztettelek? -kérdeztem félénken, talán kicsit elvékonyodott hangon is, de nem azért mert megsértődtem, hiszen hülye lettem volna. Sokkal inkább megtiszteléssel töltött el a tény.

-Igen, pontosan. Bármiféle következtetés nélkül cselekedtél te is, ahogy ő. És ezt nagyon becsülöm az ilyen személyiségű emberekben. És benned is, nagyon tisztelem ezt, pedig sokszor gondolkodom a farkammal, ahhoz, hogy okod legyen kioktatni engem, vagy nagyképűnek és ridegnek nevezni, de nem teszed. És én ezért örökké esedezni fogok. -mondta felém fordulva, s éreztem ahogy mellkasomban szétárad egy fajta fájdalom. Nem az én fájdalmam volt, hanem Jungkooké, akinek a farkasa kibújt hatalmas bundájából, leemelve fejéről jelképes koronáját, megalázkodott, s zavarban is volt, amiért lehet kicsit érzelgősebbre fogta a kelleténél.

-Ne legyél zavarba Jungkookie. -mosolyogtam, s belecsíptem már szélkifújta arcába, amit csak egy szemforgatással díjazott.

-Honnan veszed, hogy zavarban vagyok? -pimaszkodott felrántva egyik szemöldökét, mire csak hitetlenül tekintettem rá.

-Onnan, hogy a farkasod mindent közvetít a lunámnak, és nem tudunk egymásnak hazudni. -mutattam először az ő mellkasára, majd az enyémre, ahol szívünk között ott volt az a bizonyos első kapocs. -Nem tudom elmondani neked mennyire hálás vagyok, hogy ezt megosztottad, és őszinte leszek nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz volt neked, és sajnálom ezt nagyon, tökéletesen megértelek, és egy percig se tudnék, máshogy tekinteni rád. Olyan jó ember vagy, ugyan szakértők kritizálhatnának, de nekem olyan tökéletes vagy, annyira emberi vagy a szememben. Köszönöm Jungkook. -fejeztem be, a végét már szinte suttogtam, erősen ujjaira markolva megszorítottam azt, majd ajkaimhoz emeltem, s belecsókoltam tenyerébe, majd arcomra simítottam azt, hogy a belőlem áradó hő, kissé felmelegítse hideg kezét.

-Nem Taehyung, én köszönöm, hogy létezel. És köszönöm az Úr Istennek', hogy esélyt adott, hogy az enyém lehess.

-------------------------

szépjoestet

megint egy kicsit nyali-falibb rész, de aztán garantálom nektek hogy belecsapunk a lecsóba most már, a kis szerelmes párunk igen csak benne van a rózsaszín ködben és nyilván nem maradhat ez mindig így, szóval két sírógörcs között szeretném mondani, hogy remélem tetszett ez a rész és igyekszem hozni a folytatást

puszikaaaa