YoonGi | október 27

-Köszönöm - mondtam Jeon-nak amikor levettem a bukósisakomat a garázsban. Pimasz mosolyal felelt rá. A sisakot oda adtam neki, majd lassan bementem a lakásomba, ami üres volt. Ennek örültem a legjobban. Nem voltam boldog, inkább csalódott és érzéktelen. Nem volt kedvem újabb magyarázkodásba kezdeni, hallgatni azt, hogy mit kellene csinálnom. Senki nem ismer engem igazán, nem hogy tartották volna velem a kapcsolatot. Nem tudják ki vagyok, így pedig egyeltalán nem tudnának segíteni.

-YoonGi! - dugja be a fejét az ajtón JeongGuk mire nagy szemekkel néztem rá. - Seoyun illetve Namjoon mondta, hogy beszélnetek kell a nappaliban. - felelte, tekintetében egy kis aggodalmat véltem felfedezni. - Meg valami Seokjin is itt van - fejezte be mire idegesen szívtam be a levegőt. Azt hiszem most fog jönni a második vitatkozás, 1 a 3 ellen. Szép lesz.

Nem baj Yoongi, most is meg tudod vívni egyedül ezt a csatát. Akkor is meg tudtad, most is sikerülni fog.

Mèly levegőt véve vettem le a kabátot s tettem le a szék hátuljàra majd követtem Jeonggukot. Próbáltam nem előre felidegesíteni magamat, és nyugodt maradni akármi is történik. Türelem. Lassan léptünk be a meleg házba, majd a nappaliba mentünk ahol eddig mèg nem is voltam. A három jó madár ott ült a kanapén, mellettük Taehyung, amin meglepődtem. Az egyik fotelben Hoseok foglalt helyet telefonját nyomogatva. Jimin pedig a fotel karfàján ült. Köszönés képpen csendben meghajoltam s leültem a másik fotelbe, ekkor pillantottam meg ahogy Jeon az ajtófélfának dőlve egy banános tejet iszik..

-Jól vagy? - kérdezte meg azonnal Seoyun mire előre dőltem, alkaromat lábamra fektettem és össze kulcsoltam kezeim. Csak biccentéssel válaszoltam. Nem volt kedvem ehhez. - Beszéltem Namjoonal és Dr.Kim-el is. Tudniuk kell, hogy mi történt - felelte halkan a hugom mire csak egy kisebb horkantásra telt tőlem. Eddig is meg voltak ezek az informáciok nélkül, ezután is meg lesznek.

-A többieknek nem muszáj hallgatniuk ezt. - feleltem komoran. Nem zavart a társaságuk, de nem biztos, hogy akarják hallani az egészet, plusz nem fogom a múltamat az orrukra kötni. Beteg vagyok de nem bolond.

-A te érdekedben vannak itt - felelte Namjoon mire felnevettem s megforgattam szemeimet. Minden az én érdekemben van. A börtön is az èn érdekemben volt, igaz? Szánalmas és nevetséges.

-Nem vagyok sorozatgyilkos - feleltem hátra dőlve a fotelban. Mint a börtönben az őrök.- Esetleg egy kis whisky-t, vagy vodkát? - kèrdeztem meg gúnyosan mire Seoyun horkantott fel.

-Inkább arról kéne beszélni ami történt, úgysem fogod kikerülni ezt a beszélgetést. - szólalt meg Dr.Kim s eltette a telefonját. Teljes mértékben igazat adtam neki. Viszont nem mindenki előtt kellene ezt megbeszèlnem hanem a rendelőjében és csak is vele.

-Én már mindent elmondtam éjjel. Nincs mit mondanom. Mindent tudtok. Mehet mindenki a dolgára? Tudjátok valakinek majd dolgoznia kell menni meg az egyetemre is be kell nézni - feleltem elővéve szarkasztikus énemet, mire Namjoon az orrnyergét kezdte el masszírozni. Tudat alatt ő is tudja, hogy ennek nem lesz jó vége. Tudat alatt tudja, hogy ez a színjáték ami itt zajlik az felesleges.

-Olyan ostoba vagy sokszor Yoongi, hogy az már fáj - szólalt meg a nővérem mire felnevettem de nem válaszoltam. Nem fogok bele menni a kis játékába. Ismerem, nem vagyok buta. Megpróbál felidegesíteni, nem hagyhatom magam. Türelem. - Hihetetlen vagy - felelte pár perc csönd után mire felnéztem rájuk. Bagoly mondja verébnek, hogy nagy fejű.

-Mit akartok? Miért pazaroljátok mások idejét? Itt ezt most nem magamra értem hanem a többiekre! Elég volt nekik az amit éjjel leműveltem. - forgattam meg szemeimet. Még mindig volt bennem egy kis bűntudat, most pedig megint miattam vagyunk itt.

-Ezt szeretnék.- adta oda Seokjin egy borítékot. Egyből feltűnt, hogy milyen ragozást hasznàlt, hang neme pedig nem volt meggyőző. Tekintetében pedig làttam a szánalmat. Azonnal kibontottam, szemeim nagyra nyíltak ahogy elolvastam a nagy betűket a többit pedig nem is kellett. Felnéztem rájuk, mindegyik engem nézett aggódva, kivéve Seokjin. Tekintete unalmas volt, hiszen ezt a kört párszor már lejátszottuk, ketten. Vissza néztem a papírra majd hangosan felnevettem, s elkezdtem szét tépni a lapot s a borítékot is.

-Elmegyógyintézet? Komolyan? - kérdeztem meg vigyorogva s a széttépett lapokat az asztalra helyeztem. Mindenki tekintetét magamon éreztem. Feszültség lengte be a helyiséget ami legfőképp belőlem áradt. - 10 év után szándékoztok oda küldeni? - kérdeztem meg de vàlaszt nem kaptam, csak lehajtották a fejüket. - Gratulálok hozzá. Amikor 16 voltam akkor kellett volna oda küldeni ha annyira azt érdemlem mintsem egy szaros börtönbe, ami tele van hidegvérű gyilkosokkal. - mondtam higgadtan s újra hátra dőltem. - Gratulálok hozzá, igazán kitűnő munka. Azt hiszem ezzel kurvára elkéstetek - jelentettem ki hátra dőlve a fotelbe. Tekintetem a plafonra helyeztem, számat pedig egy gúnyos nevetés hagyta el.

Lelkem mélyén pedig éreztem a nyomást és a törést. Csalódott voltam, mérhetetlenül nagyot csalódtam. Az évek alatt már igazàn hozzá szokhattam volna, nem igaz? Viszont lelkem mélyén pedig még mindig az a 10 éves kisfiú voltam akit elhagyott az anyukája, az apukája pedig beleőrült. Ezen pedig nem tudtam változtatni, akartam de nem volt ilyen egyszerű. Semmi sem ilyen egyszerű, kivéve a halál. Türelem.

-Ebben igaza van Yoongi-nak. - mondta Seokjin. - Én akkor is mondtam, mégsem hallgattatok rám, hogy segítség kell a fiúnak, amihez mi talán kevesek vagyunk. Akkor a traumák után kevesek voltunk, mégsem hallgattatok rám. Legyetek felnőttek s viseljétek a következményeket. Viseljétek és éljetek a hátralévő életetekben azzal a tudattal, hogy ebből egy kisfiú húzta a rövidebbet, hogy ő szenvedte el mások hibáját, újra.- mondta Dr.Kim- Már rég elkéstünk ezzel az üggyel, elvesztettük az igazi Yoongi-t, azt is amikor minden rendben volt, a traumák utánni Yoongit is elvesztettük. Mit vártok tőle? Sosem lesz ugyan olyan már. Ennyire gyerekesek nem lehettek. Egyedül hagytuk őt. Sokkal rosszabb útón módon is feldolgozhatta volna az egészet és akár más, súlyosabb betegsége is lehetne, mint ami most van. Inkább örüljetek neki, hogy még mindig itt van ahelyett, hogy azt csináljátok, hogy a saját bűntudatotokat megpróbáljátok csillapítani ilyen kis faszságokkal. - nyílt meg Seokjin amin nagyon meglepődtem. Teljesen más szemszögből látja a szituációt, s így belegondolva, van értelme amit mond.

-Ez így akkor sem helyes. - szólalt meg Seoyun mire mély levegőt vettem, s a befőttes gumit kezdtem el piszkálni. Ütögetni vele a kezem. - Nem szabadna, hogy ilyen legyen! Meg kellene gyógyulnia! Még fiatal, az élet előtte áll. - felelte kétségbe esetten a nővérem. Mentő övet keres kétségbe esetten de már késő. Már rég késő.

-Jobb lett volna ha nem mondtál volna semmit. - veszi át a szót Seokjin, orrnyergét masszírozva - Tanulmányok mutatják, hogy a kisgyerekek 9-10 éves korig bezárólag a nagyobb traumàkra nem emlékeznek felnőtt korukban, ezálltal sokkal hamarabb túl tudják magukat tenni rajta, ha a megfelelő segítséget megkapják. Te többet kaptál mint kellett volna, és meggyógyultál. Ugyan volt pár fóbiád de legyőzted azokat is. Megkaptad a megfelelő családi támogatást, pszichológust, gyógyszereket s anyukád is veled volt - felelte Seokjin majd folytatta volna de idegesen közbe szóltam, meg se gondolva, hogy mit mondok. Ennyit a türelemről.

-Te találkoztál vele? - kérdeztem meg kihangsúlyozva az utolsó szót. Szinte a szám is tátva maradt, le is sápadtam, a befőttes gumit meg el engedtem a döbbenettől. Seoyun jobban lefehéredik, mint a fal s vissza ül a helyére könnyes szemekkel. Az anyám végig ott volt neki? Engem..engem megsem látogatott, azt sem tudom mi van vele. Egyetlen egyszer nem láttam azóta mióta elhagyta a családot. Pedig én mentettek meg magunkat. Drasztikus úton de én mentettem meg magunkat. Az ő hibája miatt szenvedtem, majd a hiánya miatt.

Semmit nem kaptam tőle, még egy szaros látogatást sem, vagy egy üzenetet. Semmi mást nem akartam volna tőle, csak azt hogy egy kicsit is de érdeklődjön irántam, vagy megkérdezze, hogy minden okés-e. Pedig biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mi történt. Nem csak a gyilkosságot hanem azt is, hogy mit tett velünk az a szörnyeteg. Szükségem lett volna rá, nagyon nagy szükségem lett volna az anyámra, de úgy látszik ennyit sem érdemlek meg. Lelkem mélyén lévő kisfiú pedig még jobban össze tört. Végleg.

-Nem tudtad Yoongi? - szólal meg gúnyosan Seokjin, tőlem pedig fejrázásra telt csak. A tény sokkot okozott. Hatalmas sokkot. - Oh pedig, 19 éves koráig az anyukátokkal volt. - dőlt hátra elégedetten. A két jó madár aki elhallgatta előlem ezt csak lehajtott fejjel ült. Hajamba túrtam majd éreztem ahogy bekönnyesedek. Nem törhetek meg. Felnéztem s felálltam, mindenki feszülten nézett. Mintha akármelyik pillanatban elindíthatnék egy vérengzést, pedig erről szó sincs, jelenleg.

-Nézzetek rám! - jelentettem ki ahogy eléjük sétáltam. Láttam ahogy mindenki befeszül, s szinte ugrásra készek, ami elszomorít, hogy ennyire nem bíznak bennem de nem csodálom. Amint nagy nehezen felnéznek rám lehajolok a szem magasságukba. - Csodálkozol azon, hogy ilyen lettem, királylány? Mindent megkaptál, mindent megadtam neked. Mindent. - feleltem a hugom szemébe nézve majd ujjaimmal felemeltem az állát, hogy ténylegesen szemeimbe nézzen. Amint világos barna szemeibe pillantottam làttam a sajnálatot, és a bűntudatot a könnyek mögött.

- Ott volt a legjobb pszichológus, veled foglalkozott, ott volt a vérszerinti anyánk aki lelépett annak idején. Miatta szenvedtünk, egyedül hagyott az elmebeteg apánkkal! Mi szívtuk meg, hozzàd pedig egyből vissza ment. Míg engem egyszer nem keresett meg. Mindened megvolt. - feleltem egyre mélyebb hanggal s közelebb hajoltam hozzá. Hatalmas lelki erőt kellett gyűjtenem ahhoz, hogy folytatni tudjam a mondandómat. Össze kellett kaparnom a lelkem mélyén lévő kisfiút, hogy ne kapjak végleg ideg össze roppanást.

-Csodálkozol azon, hogy én ilyen lettem? Szerinted ez nem normális? Tudod, az sem normális ami velem történt, amit nekem kellett azért tennem, hogy ne bántson téged. - feleltem majd a füléhez hajoltam, ahhoz ahol Namjoon füle is volt így ő is halhatta suttogásom, viszont a többiek ne hallják. - Tudjátok milyen amikor megerőszakolnak? Amikor az egyetlen egy büszkeségedet is elveszik? Elveszik tőled azt az egyetlen egy megmaradt erőt, azt a fajta önbecsülést, hogy férfi vagy? - kérdeztem meg suttogva, Namjoon-t láthatólag kirázta a hideg. Akaratlanul is belegondolt. - Képzeljétek el, ahogyan könyörtelenül mozognak benned. Ahogyan az ànuszodban egy nagy, vastag valami mozog. Érzed ahogyan felszakít benned mindent, ahogy folynak a könnyeid, sikítasz, hogy hagyják abba. De csak nevetve folytatják majd a végén beléd élvez, tèged pedig felpofozva ott hagy, mondván, hogy még erre se vagy jó - suttogtam tovàbbra is. Mèly levegőt vettem, Namjoon pedig felpattant mellettem s kiviharzott a konyhába, Seoyun szeretett volna felállni de nem hagytam neki. Erősen elkaptam a karját s meg is szorítottam neki- Csak képzeld el. Mennyire megalázó. Mennyire megalázó az amikor nem csak az iskolában de otthon is vernek, vagy az utcán. Gondolj bele, milyen gáz, milyen megalázó egy kisgyereknek.  És még rengeteg mindent tudnék mesélni neked, hugi - feleltem a végét gúnyosan majd elhajoltam. A mostani énem megkönnyebült viszont a belsőm sikított és zokogott. Szabadulni akart a világ elől, újra öngyilkos akart lenni. Nem bírta tovàbb.

Seoyun arcát a kezeibe temette s halkan sírt fel. Felegyenesedve néztem körbe. Mindenki csendben figyelt, Taehyung pedig próbàlta Seoyunt nyugtatni. Jeon felém nyújtott egy pohàr vizet amit elfogadtam, Seokjin pedig csak maga elé nézett, akaratlanul is hallhatta. Csak azt remélem, hogy a többiek nem. A doki nagy nehezen felállt, megfogva karomat kihúzott a kertbe, ahol mindketten ràgyújtottunk. Nem gondoltam volna, hogy a doki is cigizik. Bár nem csodálnám, főleg nem azok utàn amiket meséltem neki.

-Beszélni akartam veled így, egy két dologról, remélem nem gond - mosolyodott el ahogyan leültünk a székekbe, mire bólintottam. A legabszurdabb helyzetekben is képes mosolyogni. Lassan tàskàjàból elõvett egy vastag jegyzetfüzet szerűséget. Réginek tűnt, kopott volt s látszott ahogy néhány lap már szakadozik ki belőle. - 2 hét múlva eljövök ezért. Az apád írta. - jelentette ki halkan mire ledermedtem néztem fel rá. Miért? - Sok minden le van benne írva, ezért is tudtunk Namjoon-al könnyebben bevédeni tégedet a bíróságon mert itt van a bizonyíték, a biológiai faterod vallomása - mondta mire kezembe vettem a füzetet s nagyot nyeltem. Vallomása? Egy fajta napló?

-Ezt ő írta? - kèrdeztem meg nagy szemekkel. Seokjin csak bólogatott. Napló az ő szemszögéből, egy szörnyeteg szemszögéből.

- Szép pszichológiai trükköt adtál bent elő. Tanultál tőlem ami meglep - felelte mosolyogva mire én is elmosolyodtam s beleittam a vízbe. Terelte a figyelmemet, próbálta terelni a figyelmemet amiért hálás voltam. Így el tudtam magamban nyomni azt ami jelenleg is történik. - Komolyra fordítva a szót tudom, hogy csak az idegesség beszélt belőled de örülök, hogy előttük is el tudtad mondani egy kis részletét annak amit veled tett. Ez azt jelenti, hogy szép lassan kezded felfogni és elfogadni a múltadnak a traumáit. Ezt a könyvet pedig egy fajta segítségként hoztam. Ha gondolod csinálhatok róla egy másolatot, amit ha kiolvasol akkor felgyújthatod. - felelte apró mosollyal mire bólogatni kezdtem.

- Büszke vagyok rád YoonGi. - szólalt meg néma percek után. Szemeim ki kerekedtek, agyam pedig nem akarta feldolgozni a hallottakat. Büszke rám. Valaki végre büszke rám. Büszke arra amit elértem, amit elértünk. Ez pedig nekem mindennél többet jelentett. -  Azt is szeretném ha egyszer elmennénk inni, mint két ismerős nem pedig mint doki és páciens. Emelett ne hogy azt hidd, hogy nem leszek továbbra is az orvosod és segítek ahogyan tudok. - felelte majd elnyomta a leégett cigarettájàt.

Büszke rám.

-És ha elfogadom ezeket a dolgokat, akkor...akkor végre szabad leszek? - kérdeztem meg félénken a füzetet forgatva. Reménykedve néztem szemeibe, de megrázta fejét ami elkeserített.

-Utánna jön az a lépés, hogy tovább lépsz. Mint például a verekedésed. Egy időben féltél tőle, utáltad és pánikrohamot kaptál ha verekedést làttál. Most viszont ha úgy alakul képes vagy te magad kezdeményezni a verekedést. Ez ugyan olyan lesz, vannak dolgok amikkel nehezebben halad az ember, de nagyon is jó úton haladsz ahhoz, hogy tovább lépj. S egyeltalán ne sajnáld hogy akàr 15 évig is eltarthat, mert után teljes életet élhetsz, s ez számít csak. Ezek után már csak az számít. - mosolygott rám én pedig hevesen kezdtem el bólogatni mint egy kis gyermek.

Seokjin mindig is reményt adott nekem, nem mondott hazugságot mindig csak az igazat, de szavaival úgy formálta azokat meg, hogy betekintést nyerhessek abba, hogy máshogy is lehet látni a világot, nem csak úgy ahogyan làtom.

———
Szép jó estét mindenkinek!🌼 Igen megint későn hoztam amiért bocsánatot kérek.

Mit gondoltok a történetben lévő cselekményekről? Mi a véleményetek Seojun-ról? És mi fog ezek után történni Yoongi-val? 🌼

A 16. rész az napló leírás lett volna, de elvetettem az ötletet. Elég erősen 18+-os lett volna, illetve akkor mindent megtudtatok volna Yoongi-ról, amit azért még nem akarok, remèlem megèrtitek.🌼 Arra gondoltam, hogy azt a rèszt már csak akkor fogom feltenni amikor befejeztem a történetet. 🌼💜

Jővő héten már több résszel érkezem és igyekszem nagyon nagyon hosszú részeket hozni nektek, minél izgalmasabban megírni azokat. 🌼

Remélem jól telt a hétvégétek és minden rendben volt. Holnaptól megint kezdődik a suli - vagy valakinek gyakszi - emiatt pedig sok sikert kívánok és kitartást. Nem sokára már vége.🌼💜

Vigyázzatok magatokra és szeretlek titeket.💜

Ui: köszönöm a közel 200 megtekintést. Valakinek egyeltalán nem tűnik soknak de nekem baromi sokat jelent!💜🌼