YoonGi| október 28

A tegnapi nap további része csendben telt. A többiek elmentek, még Jimin és Jungkook is, én pedig nem szóltam a nővéremhez, aki végül elment Taehyungal találkozni. Nem szóltam senkihez, nem volt mit mondanom.

Mit mondhatnèk ezek utàn?

A hugom teljesen elásta magát a szememben. Még ha az anyám nem is akar velem találkozni, legalább elmondhatta volna, hogy mi van az anyánkkal. De ez sem történt meg, még Namjoon részéről sem így hatalmasat csalódtam benne is. Nehezen tudom feldolgozni, hogy egyik sem szólt semmit sem. Eltitkolták. 10 éven keresztül hazudtak nekem. A lelkem mélyén lévő kisfiú pedig ezt még nehezebben viselte, mint én. Ebből kifolyólag pedig bezárkóztam a kis lakrészembe s ki se mozdultam onnan, csak ha cigizni mentem ki de akkor is mindenkit elkerültem.

Már nem volt mit mondanom.

Seoyun befoglalta az egyik vendég szobát, hiszen nem engedtem be a lakrészembe senkit se. Egyedül akartam lenni a napokban, tudván, hogy csak pénteken kell bemennem az egyetemre, mert az egyik professzor beteg lett és törölte az órákat. Tegnap nem volt merszem kinyitni a naplót és most sincs nagyon. De mivel tanulni sem volt kedvem, így úgy döntöttem, hogy bele ásom magamat. Előbb utóbb úgyis megtörtént volna, Seokjin pedig két hét múlva érte jön, addig pedig ki akartam olvasni az egészet, és tudni akartam mindenről.

Tudni akartam, hogy mikor kezdte ezt írni, hogy mit érzett akkor amikor anyával megromlott a házasságuk, tudni akartam, hogy mit érzett akkor amikor a hugomat vagy engem bántott fizikailag, és mentálisan. Tudni akartam az elborult elméjének minden részletét, tudni akartam a részleteket, az érzelmeit és azt, hogy hogyan látta a világot, hogyan látott engem.

Sóvárogtam egy reális magyarázatért. Sóvárogtam a válaszokért.  Fel akarom-e tépni a régi sebeket? Egyeltalán nem, a józan eszem szerint. Viszont a szívem sóvárgott, összeszorult. Válaszokat követelt, ahogy a tudatom eldugott része is.  Ehhez pedig az kell, hogy végigolvassam ezt a napló szerűséget. Mély levegőt véve helyezkedtem el a széken s nyitottam ki a kemény lapos jegyzetfüzetet, ahol azonnal egy röpke leírás látszott.

"Név: Min Junwo
Kor: 37
Nem: Férfi
Dátum: 2003.12.01

Akárki is találja ezt meg, sajnálom."

Ennyi fogadott az elején. Kezeim megremegtek és csak percekig bámultam az első lapot. Az agyam kiáltozott, tiltakozott és harcba szállt a szívemmel, aki csak válaszokat akart. Nagyot nyelve lapoztam tovább ahol viszont bővebb írás fogadott engem. Mely levegőt véve néztem fel a plafonra majd vissza a lapra, hogy olvasni kezdjek.

"2003.12.02

Ezen a napon munka után én mentem el Seoyunért az óvodába, YoonGi-ért pedig az iskolába. A munkámmal siettem, így időben eléjük is értem, amivel semmi probléma nem volt. Szerettem a gyerekeimet, mindenemet nekik áldoztam, ennek a családnak. Egy olyan családot akartam létre hozni ami nekem sosem adatott meg, tekintve, hogy àrva voltam. Nem fogom ugyan ezt eljàtszani velük amit velem tettek annak idején. Egy szerető családban fognak felnőni ahol az erőszak és a veszekedés nem lesz jelen. Ugyan a felesègemmel sokszor össze tudtunk kapni, azt egyszer sem a gyerekek előtt intéztük. Ez volt az egyetlen egy szabály a házban. "Nem veszekszünk a gyerekek előtt."

Mikor hazaértünk közösen Seoyun a feleségem nem volt otthon, pedig már rég itthon kellene lennie, hiszen munka ideje csak 3-ig tart, bevásárolni nem kellett minden volt itthon, illetve a gyerekekért is én mentem el, 4-re. Most pedig màr majdnem 5 óra van. YoonGi ès Seoyun elmentek a közös szobájukba lepakolni, és összepakolni holnapra. YoonGi nagy valószínűleg leült rajzolni, gondolom èn.

A két testvér nagyon különböztek egymástól. YoonGi igazi művészlélek volt, vissza húzódó és gyenge de emelett boldog. Mindent máshogy làtott mint mi vagy a kortársai. Mindenhez máshogy állt mint a kortársai. Seoyun pedig a szöges ellentéte volt YoonGi-nak. Seoyun-nak nagy baráti társasága volt annak ellenére, hogy csak óvodás volt. Szerette a természetet, a sportot, mindig vidám volt és pörgött mindenen. Rengeteget futkározott és játszott, sosem lehetett leültetni úgy mint YoonGi-t. Ennek ellenére mindkettőt teljes szívemből szerettem, hiszen a gyerekeim voltak.

Ezek után lépett be a házba a feleségem, dülöngélve, koktèl ruhában, csapzott testel. Rúzsa elkenődött, nyakán pedig szívásfoltok éktelenkedtek, ruhája pántja pedig lecsúszott vállairól. Ekkor volt az első alkalom, hogy rajta kaptam azon, hogy megcsalt."

Ennyi állt a második lapon, én pedig megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy anya megcsalta apánkat. Egyetlen egyszer nem hallottam őket veszekedni, vagy akár beszélni erről, de ez meg magyarázza azt, hogy anya miért lépett le. Vagy azért mert apa erőszakos lett vele, vagy pedig azért mert már nem akart velünk lenni. Az első opciót jobban el tudom kèpzelni, de nem vagyok benne biztos. Elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy valójában milyen embert volt az apám. Nem emlèkeztem erre az énjére. Alig-alig emlékeztem azokra az időkre mikor még minden rendben volt. Át tekintettem a màsik oldalra, ahol szinte ugyan ennyi szöveg volt, homàlyos írással, s elkenődött tintával.

"2003.12.24
Ezt a napot választotta arra, hogy végleg lelépjen az èletünkből. Pont karácsonykor, pont akkor amit a gyerekek vártak a legjobban, hogy majd közösen ünneplünk mint a régi szép időkben. Erre itt hagyott engem, a gyermekeinkel. Lelépett. Megpróbàltam megbeszélni vele a dolgokat, de láttam rajta, hogy màr nem szeret, hogy már nem akar engem. Ez nekem pedig nagyon fájt. Egyik éjjel össze pakol és reggelre már itt sem volt. Életem szerelme elhagyott, és nem fog vissza jönni. Mit mondok a gyerekeknek? Még igazán kicsik ahhoz, hogy megértsék az egèszet. Viszont itt vagyok reggel 6-kor és nem tudom, hogy mihez kellene kezdenem. Nem tudok sütni annyira, főzésben sem vagyok a legjobb, a karácsonyfát is meg kell csinálni s az ajándékokat is a fa alá kell rakni úgy, hogy ebből semmit se vegyenek észre.

Ez annyira nehèz egyedül. Főleg Seoyunnal lesz nehéz. A kis örökmozgó, folyamatosan dumás életvidám kicsivel. Imádom, imádom őt is és YoonGi-t is, de teljes mértékben tehetetlennek érzem magam. Nem elég, hogy össze törték szívemet, ahelyett hogy megbeszéltük volna, csak csendben lelépett mint aki jól végezte dolgát, de még a gyerekeknek is ki kell találnom valamit. Biztos vagyok benne, hogy szomorúak lesznek, de nem tudom, hogy mit kellene csinálnom. Azt hiszem elvesztem."

Mély levegőt véve töröltem le könnyeimet, s próbáltam rendezni légzésemet is. Meghatottak azok a szavak, hogy szeretett minket. Sosem mondta, sosem éreztette velünk. Most pedig, hogy ennyi év után ezt megkaptam tőle írásban, sokat ér nekem. Még annak ellenére is amiket tett velem, és amit én tettem vele. A kisfiú a lelkem mélyén sírt, sírt a boldogságtól, hogy már tudja "apa szeretett minket". Szipogva törlöm meg orromat. Ilyenkor jövök rá valójában, hogy mennyire is gyenge és sebezhető vagyok. És ezt utálom a legjobban. A leges legjobban. Úgy látszik kiskoromban is ilyen voltam, viszont nagyon nagy baj, hogy ez nem változott semmit. Lapozva egyet talàltam szembe magamat egy nehezen olvasható szöveggel.

"2004.03.10
Megütöttem. Nem tehettem mást, egyszerűen csak tovább sírt és sírt az anyja utàn én pedig nem bírtam tovább. Nem hallgatott el akàrmit csináltam. A sok stressz ès a nehèz felelősség kijött. Muszáj volt megütnöm akármennyire is rossz apa vagyok, de nem bírtam tovább hallgatni ahogyan sírt egy kurva utàn. Fájt hallani, ahogyan keservesen zokog. Én csak azt akartam, hogy abba hagyja, nem akartam ténylegesen bántani. Ugyan ő ezt nem értheti de muszàj volt újra s újra megütnöm, hogy egy idő után elhallgasson. És sikerült is. Azóta nem tettem ki a lábamat a szobából. Félek szembenèzni a következményekkel. Most biztos utálhat, de nem tudtam mit tehetnèk. Sajnálom YoonGi"

Könnyeim villám sebeséggel kezdtek el lefolyni az arcomon. A kis füzetet a mellkasomhoz szorítottam s halkan felzokogtam. Újra lejátszódott előttem az esemény amit említett itt is. Fájt. A kisfiú a lelkem mélyén is zokogott, de nem csak a fájdalmas emlék miatt.

Bocsánatot kért. Sajnálta. Ez neki pedig sokat jelentett.

Ijedten kaptam levegő után ahogyan tüdőm beszúrt az oxigén hiány miatt. Az alattam lévő takaróba markoltam és hevesen vettem a levegőt miközben könnyeim megállás nélkül folytak. Remegő lábakkal álltam fel a könyvel a kezembe és kimentem rágyújtani, ahol leültem a lépcsőre s újra olvasni kezdtem a következő oldalon könnyeimet törölgetve.

"2004.03.13
Megint bántottam. Egyszerűen csak dühös voltam rà. Ahogy nőtt egyre jobban hasonlított az anyukájára. Engem pedig zavart. Akár hànyszor csak rá nèztem azonnal eszembe jutott az a ribanc, aki éveken keresztül csalt meg engem, a legjobb haverjaimmal majd karácsonykor szó nèlkül lelépett. Dühös lettem akkor délután, meg még egy két üveg Soju is lefolyt a torkomon. Feljöttek bennem a régi emlékek és muszáj volt bántanom. Egyszerűen képtelen voltam, makulátlan arcát nézni, a nagy sötét szemeket, és a törékeny testalkatot. Teljes mértékben az anyjára hasonlított külsőleg, én pedig ezt nem bírtam tovàbb. Meg kellett ütnöm, ezt diktálta egy belső hang"

Csak ennyi állt ebben a bekezdésben amin meg is lepődtem. Megláttam egy szép fekete kocsit beállni a kapujáróba mire becsuktam a könyvet s tovább szívtam cigarettámat tekintetemet lesütve. Nem akartam, hogy így lássanak. Ugyan nem szerettem volna senkivel se találkozni, de nem fogok eldobni a cigit ezért. Majd csendben elmegy mellettem reményeim szerint.

Jimin, Taehyung és Seoyun szàllt ki a kocsiból. Arcomra felvettem a rideg kinèzetet s egy pillantásra se méltattam őket. Amint észre vettek szépen csendben bementek mellettem, Jimin és Taehyung köszönt nekem amit én viszonoztam is. Amint becsuktàk az ajtót azonnal kinyitottam a kis füzetet s újabb olvasásba kezdtem. Feszengve néztem körbe de kicsit megkönnyebültem mikor senkit nem làttam a közelemben.

"2004.08.06.
Nagyon rég írtam ide, pedig lehet nem àrtott volna előbb írnom, vagy legalább rendszeresen. Bár agressziómat ez nem vezeti le, de találtam egy másik módot amivel le tudom azt vezetni. Ugyan nem barátságos de átmenetileg megteszi. Mindig amikor YoonGi valami rosszat csinál éppen, vagy rossz jegyet hoz haza, nem takarít ki vagy vásárol be rendesen mindig kap egy pofont, vagy megverem. Attól függ, hogy milyen kedvem van. Főleg amikor ital nélkül állított haza, mondván nem adták ki neki, hiába mondott akàrmit. Akkor nagyon megvertem. Hogy képes nem hazahozni azt amit kértem? Annak ellenére, hogy még pénzt is adtam rá! Hálátlan taknyos. Nem csak külsőleg de belsőleg is arra a ribancra ütött"

Ezek után az összes fajta szimpátiám elmúlt. Mintha csak egy golyót repítettek volna az érzelmeimbe amik meghaltak. Emlékszem erre az eseményre is. Egyértelmű, hogy egy 10 évesnek nem adják ki a sojut vagy a sört, ő ezt akkor is képtelen volt megérteni. Csakis az lebegett a szeme előtt, hogy alkoholt ihasson, ezek után pedig az este további részét a kanapén töltötte. Elnyomva a cigaretta csikket azonnal felàlltam és bementem a szobámba, ahol bebújtam az àgyba, hogy tovàbb olvassam annak a beteg embernek gondolatait. Bárcsak ne tettem volna.

———
Szép jó estét minden ide tévedőnek. 🌼 Meghoztam a következő részt ami megint elég hosszúra sikeredett de remélem nem bánjátok!🌼

Egy ici-pici betekintèst nyerhettünk abba a naplóba viszont a 16.rèszt semmi kèpp nem fogom feltölteni, majd ha csak befejeztem a törtènetet. 🌼

Minden rendben van veletek? Hogy vagytok? Sajnos mèg csak kedd van de nem sokàra - vagyis holnap - màr hèt közepe lesz ès utànna meg màr hamar hètvège.🌼💜

Mint mindig, most is kivàncsi vagyok a vèlemènyetekre a rèsszel kapcsolatban!🌼 A vissza jelzèseket pedig szívesen nèzem mèg akkor is ha az csak egy kis csillagocska🥺🌼

Kitartàst nektek, vigyàzzatok magatokra!💜
Holnap hozom a folytatàst!💜