Másnap sikeresen bealudtak és arra ébredtek, hogy majdnem mindannyian hőgutát kapnak a tűző naptól. Mikor kimásztak a konténerből, arra számítottak, hogy kint elviselhetőbb lesz, de igazság szerint sokkal rosszabb volt. Előttük nem volt semmi, csak kövek és por narancssárga tengere; a horizont vonalán a forró levegő remegő áramlatai gőzként gomolyogtak, lebegtek lassan felfelé, mintha minden élet ezen a földön a felhőtlen, izzó égbolt fáradt kékjébe olvadna bele. A napkorong fehéren izzott és alig egy perc alatt kiszáradtak a perzselő hőségben.

Mivel előtte a forró levegő reszketve csillogott, minden, a talajhoz közeli dolgot felismerhetetlen délibábbá kenve szét, így Lucy tekintete a távolban lévő hegyekre vándorolt, amiknek már ki tudta venni a kopár lejtőit, bár a csúcsai vibrálni látszottak a forróságban.

- Milyen messze lehetnek? - kérdezte Newt, kabátját a feje fölé tartva, hogy védje magát a napszúrástól.

- Talán hatvan mérföld - vélekedett Minho, hunyorogva szemlélve a messzeséget. - Nehéz megmondani a levegő fordozódása miatt.

- Induljunk el, és meglátjuk, mennyit tudunk haladni - jelentette ki Lucy, és visszament a konténerbe, hogy összeszedje a cuccait. - Lehet, hogy át kell állnunk az éjszakai gyaloglásra, de már nem időzhetünk itt sokat, mert a készleteink nagyon fogynak.

- És azokat honnan fogjuk... - kezdte volna Serpenyő, de ekkor Thomas izgatottan a szavába vágott.

- Srácok, a várost láttátok?

- Milyen várost? - egyenesedett fel Lucy és kisietett a fiúhoz, aki már indulásra készen várakozott kint.

Thomas a hegyek irányába mutatott. A lány elsőre nem látott semmit a forró levegőáramlatok miatt, de aztán, mintha a földből tört volna elő, zömök épületek csoportját fedezte fel, amik úgy kuporogtak egymás mellett, mint egy rakás sorsára hagyott doboz. Ilyen távolságból lehetetlen volt megállapítani, mekkora is valójában.

- Serpenyő, ott a válasz a kérdésedre - veregette meg a sötét bőrű fiú vállát Lucy, majd a kabátja takarása alól végignézett a többieken, hogy lássa, hogyan állnak, de már mindenki menetkész volt. - Rendben srácok, ha mindenki kész, akkor menjünk.

Tíz perc kellett hozzá, hogy teljesen kiszáradjon. A torka utánozni akarta a körülötte lévő sivatagot, a ruhái már teljesen átnedvesedtek és ekkor kezdte igazán értékelni a korábbi épületeket, amik árnyékot adtak. Körülöttük nem volt semmi, csak pusztaság és por; már nem is sivatag volt ez, hanem felperzselt föld, mintha egy atomháború mindent elpusztított volna rajta és még a homok sem tudott megmaradni. Ennek ellenére rendületlenül vezette a többieket, de érezte rajtuk, hogy ők is sokkal jobban fáradnak, mint eddig, pedig nem is kellett dűnéket mászniuk. Ezt orvosolandó, Lucy sokkal gyakoribb szüneteket iktatott be a menetelésbe és még akkor is, mikor végigsüvített egy széllökés a kietlen pusztaságon, nem hozott számukra elég felfrissülést.

Senki sem szólt egy szót sem, hiszen a beszéd is csak pazarolta volna az energiájukat. A kabátokat a fejük fölé tartották, mint valami lepedőt, hogy védje őket a napszúrástól, de a hőség ellen nem volt ellenszerük. A lány menetelés közben azon gondolkodott, hogy talán jobb lett volna, ha éjszaka haladnak, de ez a forróság egyszerűen lehetetlenné tette azt, hogy napközben pihenni tudjanak, és anélkül pedig nem lett volna értelme megállni. Meg aztán a föld maga is olyan forró volt, hogy nem tudtak volna elfeküdni rajta anélkül, hogy elevenen megsülnének.

Gyaloglás. Pihenés, evés, ivás. Gyaloglás. A forróság úgy ölelte őket körül, mint egy száraz óceán, amit át kell úszniuk. A szél most erősebben fújt, több port és morzsalékot kavart föl, mint amennyi enyhülést hozott a hőségben. Vadul tépte a kabátokat és pulcsikat, amelyeket így nehezebben tudtak kézben tartani. Lucy folyamatosan köhögött, és dörgölte a szeme sarkába gyűlt koszt. Amikor ivott, minden egyes korty víz után még többet követelt a szervezete, miközben a készleteik vészesen leapadtak. Ha a városba érve nem találnak friss vizet...

Nem tudta volna úgy befejezni a mondatot, hogy pozitív legyen a végkicsengése.

Csak meneteltek tovább. Minden egyes lépés egy kicsit gyötrelmesebbnek tűnt, mint az előző, de a lány igyekezett sztoikus arcot erőltetni magára, még ha csöndben ő is ugyanúgy szenvedett, mint a többiek. Csak tette egyik lábát a másik elé, aztán újra meg újra meg újra megismételte ezt, és mindeközben üres tekintettel meredt a céljukra - a lassan közeledő városra.

Mint valami furcsa élőlények, az épületek a szemük láttára kezdtek nőni, ahogy közeledtek hozzájuk. Kisvártatva Lucy már látta a kőfalakat is, meg az ablaküvegeket csillogni a napfényben. Egyik-másik be volt törve, de nagyon sok épen állt. Úgy tűnt, ez a város jobb állapotban vészelte át az apokalipszist, mint az előző, viszont ez azt jelentette, hogy biztosan népesebb is lesz Buggyantakkal.

De mi van akkor, ha találkoznak értelmes emberekkel is, akik még nem kapták el a Kitörést, de itt kénytelenek túlélni?

A választ különösebb gondolkodás nélkül is tudta. Ők kevesen voltak, fáradtak és kimerültek, ezért könnyedén keveredhetnek hátrányos helyzetbe, ha belefutnak egy vad bandába. Hiába próbálta megerőltetni az agyát, ebben a hőségben képtelen volt gondolkodni azon, hogyan tudnának kikeveredni egy ilyen szituációból.

Főleg, hogy előbb oda kellett érniük.

A nap őrjítőén lassú tempóban bukott alá a hegyek mögött. Amikor végre leszállt az éjszaka, a szél még jobban felerősödött, és ezúttal tényleg hozott egy kis enyhülést. Lucy átadta magát az élvezetnek; hálás volt mindenért, ami kicsit is segített elviselni a forróságot.

- Hogy vagytok? - kérdezte, miközben hátrapillantott a többiekre. - Bírtok még menni?

A tisztársak legalább olyan kimerültnek tűntek, mint amilyennek ő érezte magát. A legjobb állapotban Minho volt, aki Futárként nyilván hozzászokott az extrém terheléshez, de még ő is fáradtabbnak tűnt, mint Lucy valaha látta. Newt, Thomas és Teresa nagyjából ugyanúgy festettek, Serpenyő a néhány felesleges kiló, Aris pedig azok hiánya miatt szenvedett látványosan.

- Szerintem pihenjünk egy kicsit - javasolta Thomas. - Aludjunk néhány órát. Igazad volt, éjjel is haladnunk kell, különben soha nem érünk oda. A hidegben hátha gyorsabbak leszünk.

- Oké - bólintott Lucy, majd lekapta a hátizsákját és a porba ejtette. - Úgy vélem, hogy itt a semmi közepén nem fog ránk támadni senki, úgyhogy senkinek sem kell őrködnie. De ha biztonságosabbnak tartjátok, én...

- Be se fejezd azt a mondatot, Luce - vágott a szavába Newt. Szemében nem volt ott az a pajkosság, ami lenni szokott, mikor azért vitatkozott vele, hogy ő is figyeljen oda magára. Hűvösebb volt, mint amilyennek Lucy valaha látta. - Neked is pihenned kell, nem vagy gép. Unom már, hogy állandóan el kell ismételnem, szóval igazán elkezdhetnél törődni magaddal is.

Nem csak Lucy pislogott meglepetten; majdnem mindenki értetlenül nézett Newtra, hiszen a nyers stílusa egyáltalán nem vallott rá. Főleg vele szemben. Lucy egyáltalán nem akarta kiváltságosnak gondolni magát Newt szemében, de ha a fiú szerelmes volt belé, akkor miért...?

- Jó - bólintott lassan. Nem volt sem kedve, sem ereje vitatkozni a fiúval. - Alszunk négy órát, utána elindulunk. Gyorsabb tempóra kapcsolunk majd, szóval mindenki úgy készüljön.

Egy szó nélkül feküdtek le a szokott kis körben és alig néhány perc után már mindenki békésen szuszogott. Lucy már-már ismerősként köszöntötte a rémálmokat, amik ismét tiszteletüket tették nála és a látott szörnyűségekkel szemben, amiket ő követett el, szinte már rezignáltan maradt. Ám hiába volt ez a látszólagos belenyugvása, ugyanolyan, ha nem fáradtabban ébredt fel, mint ahogy lefeküdt. Ennek ellenére ezt kifelé nem mutatta, csak Thomasszal váltott egy pillantást, hogy a tudtára adja, ami miatt a fiú vette át a vezetést és hagyta, hogy Lucy utolsóként sétáljon, hogy egy kicsit kiengedhessen. A lány végtelenül hálás volt ezért.

A szél csak erősödött, mialatt ők sétáltak, úgy tépve a ruháikat és a hajukat, mintha láthatatlan kezek akarták volna letépni róluk. Az iránya miatt azonban, mivel abba az irányba fújt, amerre mentek, olyan volt, mintha rásegítettek volna a gyaloglásra, könnyebben tudták tartani a gyors tempót. A város fényei egyre közelebb és közelebb értek, és Lucy már apró tüzeket is ki tudott venni, ami csak egyet jelenthetett.

A város nem néptelen. Nem csak Buggyantak várják őket.

Hiába tudta, hogy a logikus lépés az lett volna, hogy kikerüljék az egészet, muszáj volt bemenniük, hogy feltöltsék a készleteiket. Még ha biztos is volt benne, hogy ez jó esetben is minimum veszélyes lesz, kénytelenek voltak kockáztatni és idegenekre bízni a sorsukat. Ki tudja, hátha egyszer az életben szerencséjük lesz.

Nem sokkal hajnali három előtt úgy döntöttek, hogy aludjanak még egyet gyorsan, mielőtt ismét feljön a nap. A süvítő szél nem könnyítette meg az elalvást, de szerencsére olyan fáradtak voltak mind, hogy ezzel együtt is tíz perc kellett hozzá, mire a mindig utolsóként elalvó Lucy is öntudatlanságba sodródott.

Tompa, szürke reggelre ébredtek, amely - legnagyobb döbbenetükre - vastag felhőréteget hozott magával. Ugyanez a reggeli fény azonban még nyomasztóbbnak mutatta a körülöttük elterülő sivatagot. A város most már nagyon közel volt, mindössze pár órányira. Ránézésre ugyanolyannak tűnt, mint a korábbi, ahonnan jöttek, de az épületek magasabbak voltak és épebbek; néhánynak a tetejét elnyelte az alacsonyan függő ködréteg.

- Bökd meg! - hallotta Lucy Serpenyő káromkodását. - Hogy a fenébe kerültek ezek ide?

- A sivatagban is kell, hogy essen időnként - jött Minho válasza. Kiabálniuk kellett, hogy túlharsogják a szél üvöltését. - Siessünk, mielőtt a fejünkre szakad az ég.

- A reggelit kihagyjuk, majd eszünk, ha találtunk fedezéket - tápászkodott fel Lucy is és felkapta a hátizsákját. - Gyerünk, indulás!

Az előzőekhez képest rohamtempóban kezdtek igyekezni a város felé. A lány tudta, hogy aggódnia kellene az emberek miatt, akik ott várhatják őket, de jelen pillanatban jobban aggasztotta ez a gigászi viharfelhő, ami felettük gomolygott. Az arcukat és a ruhájukat vastag rétegben fedte be a por, amit a szél kavart fel és Lucy úgy érezte, hogy ha egyszer végre újra zuhany alá kerül, a hajából legalább két vödörnyi homokot fog majd kimosni.

Minél közelebb értek a városhoz, a szél egyre viharosabbá vált: az erős szélrohamok egyenesen hurrikánszerű, félelmetes széllökésekké fokozódtak. A világ mintha elveszett volna az üvöltő és süvöltő levegő szorításában. Lucy úgy érezte, mintha a szél bármelyik pillanatban letéphetné a haját és a ruháját, vagy a hátáról a táskáját. Szorosan kapaszkodott belé, miközben örült, hogy nem széllel szemben kell menetelniük. Ahogy fokozódott a szél ereje, úgy gyorsítottak ők is a tempón és végül már futottak a város felé. Ha a lány jól saccolta, ebben a tempóban fél óra alatt el is érik. Csak addig húzzák ki valahogy az elemek tombolását.

A szél ütötte-csapkodta őket, és miközben a felhőtakaró egyre vastagodott, és félelmetesen örvénylett fölöttük sötétlila, már-már fekete valójában. Olyan sötét volt, mintha éjszaka lett volna, de Lucyt ez izgatta a legkevésbé: félelmében egyre inkább sürgette a többieket, miközben ő és Thomas egyre magasabb tempóra kapcsolt, míg Minho sereghajtóként ügyelt rá, hogy senki se maradjon le.

Ahogy közeledtek a városhoz, Lucynak egyre nagyobb nehézséget jelentett, hogy lássa is, merre tart. A porral telítődött levegő vastag barna köddé sűrűsödött, ezt minden lélegzetvételnél fájdalmasan érezte. Belement a szemébe és felgyűlt benne, s a szeme könnyezéssel védekezett, a por és a nedvesség találkozásának pedig az lett az eredménye, hogy folyamatosan törölgetnie kellett a felgyűlő sűrű trutymót. A nagy épület, amely felé igyekeztek, kísérteties, ködbe vesző árnyként imbolygott a porfelhőtől félig elvakított szemük előtt: és mintha a szemük láttára nyújtózott volna egyre magasabbra és szélebbre, mint valami alvó óriás. A szél csípőssé durvult, megszórta őket mindenféle hordalékkal: homokkal, kavicstörmelékkel. Ez már konkrétan fájt. Időnként egy-egy nagyobb tárgy is elzúgott mellette, rendszeresen halálra rémítve őt. Egy faág. Valami, ami leginkább egy egérre emlékeztetett. Egy tetőcserép. Papírlapok és fecnik, megszámlálhatatlan mennyiségben. Úgy örvénylettek a levegőben, mint a hópelyhek.

- Gyertek! - kiáltotta hátra. - Mindjárt ott vagyunk!

Amint az utolsó szó elhagyta a száját, lecsapott az első villám.