Bár talán mindannyian reménykedtek, de Winston másnap reggelre se lett jobban. Ugyanúgy zihált és verítékezett és a motyogása is egyre hangosabb lett: olyannyira, hogy, amint az a reggelinél kiderült, senki se nagyon tudott aludni tőle az éjjel.

- Nagyon remélem, hogy nincs ébren, hogy ezt hallja - suttogta sejtelmesen Minho, miközben a beteg fiúra pillantott -, de ti vagytok a tanú rá, hogy ha nem fogja be, én fogom elhallgattatni, de annak nem fog örülni.

- Mitől lehet ennyire beszédes kedvében? - firtatta Thomas. - Szerintem azóta nem hallottam ennyit dumálni, hogy ismerem.

- Mert nem is jártatta ennyit a száját, Zöldfül - erősítette meg Newt. - Lázálmai lehetnek. Valahogy lejjebb kéne vinnünk azt, mielőtt bármit is csinálunk.

- Nem pazarolhatjuk el a vizünket - vitatkozott vele Serpenyő. - Még át kell vágnunk a sivatagon és így is épp csak elég lesz, ha beosztjuk.

- Szerintem már az csoda lesz, ha addig nem szárad ki - vélekedett Aris. - Vagy egy liter vizet vesztett az éjjel, ha nem többet.

Teresa, aki eddig egy szót sem szólt, épp azon igyekezett, hogy egy kis vizet itasson meg Winstonnal. A fiú úgy kortyolt, hogy Lucy szerint akár mérget is itathattak volna vele, azt is gondolkodás nélkül lehúzta volna. Mikor elemelte a szájától a palackot, Winston kinyitotta a szemét és a láztól csillogó szemekkel meredt a lányra.

- Még - követelte.

- Nem lehet - rázta a fejét Teresa. - Spórolnunk kell, nem ihatsz meg mindent egyszerre...

- MÉG! - visított fel Winston, mire a lány ijedten ugrott hátra és mindenki más is hátrahőkölt.

- Haver, nyugodj meg! - próbálta csitítani őt Serpenyő. - Majd később iszol, nem kell ezt...

- ADJATOK INNI! - kapott a palack után Winston, mire Minho odaugrott hozzá és leszorította.

- Majd később kapsz, de most pofa be! - szólt rá erélyesen, de Winston nem tágított: rúgkapált és kiabált, miközben eszelős tekintetét továbbra is a palackra szegezte. Hamarosan Newt és Thomas is besegítettek neki, de nem nagyon bírtak vele.

- Menjetek arrébb! - kiáltott rájuk Lucy, aki a rúdból egy egyszerű baseball-ütőt csinált és amint szabad volt a célpont, teljes erejéből fejbeverte Winstont, aki ettől kiterült és visszatért a csendes ziháláshoz.

Néhány másodpercig csak a fiúk zihálása törte meg a csendet, míg Aris, Serpenyő és Teresa túlságosan megrendültek voltak ahhoz, hogy szólni tudjanak.

- Basszus - nyögte ki végül Thomas.

- Pontosan - értett egyet Newt. - Ez meg mi a fene volt?

Lucy senkire sem nézett, csak visszaforgatta Winstont a fekhelyére, hogy leplezze, mennyire remeg a keze. Pontosan tudta, miért jött ez az értelmetlen dühkitörés a fiútól, de képtelen volt kinyitni a száját, hogy elmondja a többieknek is. Tudta, hogy ezen a ponton már mindannyiukat veszélybe sodorta, de nem akarta még csak felvetni sem azt a jövőképet, hogy neki meg kelljen ölnie Winstont.

A közjáték a nap további részére meg is határozta a hangulatukat. Miközben várták, hogy a vihar, ami még az éjjel sem múlt el, végre csendesedjen, idegesen pislogtak Winston felé, aki nem tért magához többet; vagy ha igen, nem adott róla jelet. Legalább motyogni nem motyogott, ami lehetett jel arra, hogy a lázálmai végre elmúltak.

Lucy órája szerint délután három is elmúlt, mire a szél végre csendesedni kezdett. Négyre pedig már ismét állt a levegő, ami végre tiszta láthatárt jelentett, így Thomas ki is mászott, hogy megnézze, milyen messze vannak még a hegyektől. Lucy nem merte itthagyni a többieket Winstonnal, így nem mozdult, Teresa viszont Thomas után ment, amit a lány biztató jelnek tekintett: legalább az ő társaságát kereste.

- Na mit láttok? - kérdezte Newt, aki kimászott a peremre, hogy érdeklődjön.

- Már nincs messze! - szólt vissza Thomas néhány másodpercnyi csönd után.

- Nem volt túl meggyőző - ereszkedett vissza közéjük Newt.

Lucy szerette volna feldobni őket valamivel, de mivel ő sem tudta, milyen messze is vannak pontosan azok a hegyek, nem tudott semmi megnyugtatót hozzászólni. A szeme szinte végig Winsonra tapadt, úgy figyelte minden mozdulatát, ahogy - és ettől a felismeréstől felfordult a gyomra - a vadász a vergődő prédáját. Gyűlölte, hogy fejben már átállt arra, hogy Winston többé nem Winston, hanem csak egy Buggyant, aki potenciális veszélyforrás a többiek számára.

Épp emiatt, mikor a fiú hirtelen megmozdult, gyorsabban reagált, mint ahogy bárkinek esélye lett volna felfogni, mi történik. Winston a táskájába nyúlt, majd előkapta belőle a pisztolyt, amit még a VESZETT-nél szerzett, és a fejére célzott vele. Ám mikor meghúzta a ravaszt, Lucy már sikeresen ellökte a kezét, így a golyó a semmibe repült.

- Hé, Winston! - kiáltotta Serpenyő.

- Add azt ide! - szedte ki a pisztolyt a fiú kezéből Lucy. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, nem kap levegőt. Winston azonban nem adta fel; úgy nyúlt a fegyver után, mint a fuldokló az utolsó mentsvárért és úgy tűnt, most is bármire képes azért, hogy megszerezze.

- Mi a fenét csinálsz? - értetlenkedett Minho.

- Engedd el Luce-t! - próbálta leszedni Lucyról a fiút Newt.

Winston végül feladta: négykézláb térdelt, köhögött és a vér, ami feltört a torkán, inkább olajra hasonlított.

- Mi történt? - érkezett meg Teresa és Thomas rohamtempóban.

- Nem tudjuk! - mondta Serpenyő riadtan. - Egyszer csak felkelt, fogta a pisztolyt és...

- Ha Lucy nem reagál, lelőtte volna magát - fejezte be Aris.

- Winston... - térdelt le a fiú mellé Thomas. - Winston, mi van...?

A fiú ismét köhögött és fekete vért hányt, mire Thomas önkénytelenül is távolabb lépett. Lucy csak szorongatta a pisztolyt, mintha ez segítene neki megőrizni az ép eszét. Winston végül zihálva fordult a hátára, hogy kipihenje az előző igénybevételt.

- Egyre... terjed... - szólt aztán félig sírva, miközben felhúzta a pólóját.

Lucy a szája elé kapta a kezét, míg mindenki másnak elakadt a lélegzete. Serpenyő elfordult, ő nem bírta nézni. A fiú hasáról már eltűntek a kötések, csak cafatokban maradt néhány gézdarab. A karmolásokból kiindulva lilára voltak színeződve az erek és úgy feldagadt a hasa, mintha hatalmas lila és fekete férgek nőttek volna ki a bőréből. A lány lehunyta a szemét. Tudta, hogy ez mit jelent. Számtalanszor végignézte már.

Mégsem akarta elhinni, még most sem, hogy a Buggyant férfinak igaza volt.

Winston visszahúzta a pólóját és könyörögve nézett rájuk. Szemében most, dacára mindennek, értelem csillogott, jelezve, hogy pontosan tudja, mit beszél.

- Nem fogom túlélni - mondta. Megint kinyújtotta a kezét, egyenesen Lucy felé. - Lucy... kérlek... ne hagyd, hogy belőlem is olyan... legyen...

A lány a szeme sarkából látta, hogy mindenki ránéz. Lelki szemei előtt arctalan emberek tucatjai sejlettek fel, akik szintén így könyörögtek neki, hogy ölje meg őket, mielőtt Buggyantakká válnak. Nem bírta elviselni, hogy most Winston életéről kell döntenie. Úgy szorongatta a pisztolyt, mintha az élete függött volna tőle, még az ujjai is teljesen elfehéredtek.

Végül, több másodpernyi mozdulatlanság után, Newt döntött helyette. Odalépett hozzá és ráfogott a pisztolyra. Az ujjaik egymásra csúsztak, miközben a fiú mélyen Lucy szemébe nézett. A lány rögtön megértette. És hagyta, hogy Newt elvegye tőle a fegyvert.

- Newt, várj... - próbált közbelépni Thomas, de Lucy sorompóként kinyújtotta elé a karját, hogy elzárja az útját.

Newt lassan Winstonhoz sétált és letérdelt mellé. Szemét könnyfátyol borította, de így is megtalálta barátja kezét, hogy felemelje azt a pisztolyra, amit gyengéden a mellkasára fektetett.

- Köszönöm, Newt - suttogta Winston. Hangja remegett a hálától. Nyelt egyet. - Most... menjetek, jó?

- Ég veled, Winston. - Newt hangja azonban a visszafojtott sírást remegett. Így is elcsuklott a hangja a mondat végén. Felállt, majd megragadta a táskáját és senkire sem nézve elindult.

Aris volt a következő. Nem ismerte olyan rég Winstont, de az ő arcáról is sütött a bánat, ahogy kimászott a veremből. Minho és Serpenyő azonban előbb letérdeltek Winston mellé, vetettek rá még egy utolsó pillantást, aztán ők is elindultak. Thomas Teresa felé fordult, aki úgy bámult rá, mintha ez az egész az ő hibája lenne. Végül elviharzott.

Lucy és Thomas ott maradtak. Thomas valóban úgy festett, mint aki magát hibáztatja a történtekért. Lucy megfogta a kezét, hogy valahogy erőt adjon neki.

- Semmi baj - pihegte Winston, aki mintha olvasott volna a gondolataiban.

Thomas arcán csak folytak le a könnyek.

- Bocsáss meg - suttogta. Elengedte Lucy kezét és ő is kimászott a veremből. Winston azonban még utánaszólt, mielőtt eltűnt volna szem elől.

- Thomas... - Megvárta, míg a fiú visszafordul, majd így szólt: - Vigyázz rájuk.

Thomas már semmit se tudott mondani rá. Csak bólintott, majd a többiek után sietett.

Lucy így kettesben maradt a fiúval. Csak néztek egymásra, miközben Winston némán kérlelte őt, hogy ő is menjen el. A lány azonban nem bírt mozdulni, csak állt ott, mint akit odaszögeltek a földhöz.

- Menj, Lucy - kérte végül Winston reszelős hangon.

- Nem - rázta a fejét a lány. Megacélozta a szívét, majd letérdelt Winston bal oldalára, és a két keze közé fogta a bal kezét. - Nem hagyom, hogy egyedül tedd meg. Itt maradok a végsőkig.

- Lemaradsz a többiektől... - ellenkezett erőtlenül Winston, de a lány nem hagyta magát.

- Majd utolérem őket. Elvégre Futár volnék - rándult meg a szája széle. A gombóctól a torkában nyelni sem tudott, az ő arcán is folytak le a könnyek, de nem mozdult. Két kezével simogatta Winston balját.

- Tudom - mosolyodott el Winston. - Az első lány Futár.

Winston lihegett, ujjai pedig a pisztolyt markolták. Lehunyt szemmel próbálta rászánni magát a cselekvésre. Lucy csak nézte a pattanásos arcát, ami szürke volt, miközben a fejében akaratán kívül is végigpörögtek a Winstonnal kapcsolatos emlékei. Látta, ahogy ez a fiú üdvözölte őt az első próbanapján, hogy ő volt az első Elöljáró (Elöljáró volt, te jó ég, szinte teljesen elfelejtette), aki előtt bizonyítania kellett, és aki tényleg megdicsérte őt Newtnak, mikor az este érte jött. Aki a képessége felfedése után kitartott mellette, hogy legyen Futár és soha egy pillanatig sem kételkedett benne.

Ám most mégis cserbenhagyta. Hagyta, hogy ez megtörténjen vele és mindegy, mennyire próbálkozott, most itt állt és várta, hogy Winston megtegye azt az utolsó lépést, ami kiszabadítja ebből a pokolból.

- Nem megy - suttogta a fiú végül. - Előtted nem...

- Sok embert láttam már így - mondta Lucy, fáradhatatlanul simogatva tovább a fiú kezét. Morbid módon már nem félt beszélni neki a múltjáról és talán a szíve mélyén bízott benne, hogy a fiú bocsánatot ad neki a vég előtt. - Voltak, akik engem kértek meg, mert ők maguk nem tudták megtenni. Ha... - nyelt egyet. - Ha szeretnéd, megteszem neked.

- Nem - vágra rá Winston. - Ezt a terhet nem tehetem rád.

- Már így is sok van a rovásomon - mondta lemondóan Lucy. - Emberi fegyver voltam a VESZETT kezében. Gyilkos vagyok. Számtalan embert öltem meg.

- De ezek közül egyik se volt a barátod - érvelt Winston. - Ugye a barátodnak tartasz?

- Hát persze, bökött - sírt Lucy, de közben egy halk nevetés is elhagyta a torkát. - Azért vagyok még itt. Nem hagyom, hogy egyedül menj el. A végsőkig elkísérlek.

- Örülök... - mosolygott Winston, majd utolsó erejét összeszedve a halántékához emelte a pisztolyt. - Lucy...

- Igen? - hajolt közelebb a lány.

- Mondd meg neki, mielőtt késő lesz - mondta Winston. - Mielőtt úgy jár, mint én. Mondd el neki. A világot jelented számára. Ne félj tőle, hogy meggyűlöl. Mondd el neki...

Tudta, kiről beszél Winston. Persze, hogy tudta.

- Rendben... - zokogott halkan. - Megmondom neki.

- Szereted őt?

Nem volt értelme tagadni. És szíve sem volt ahhoz, hogy hazudjon.

- Igen - suttogta majdnem hang nélkül.

Winston halványan elmosolyodott, mint aki számított erre a válaszra.

- Akkor légy boldog vele, Lucy - kérte, majd lehunyta a szemét. - Megérdemled.

Vett két mély levegőt, de az ujja helyett a szája mozgott: ha a lány nem lett volna olyan közel, nem hallotta volna, mit mondott.

- Megmondom Chucknak, hogy üdvözlöd.

Mielőtt Lucy reagálhatott volna, Winston meghúzta a ravaszt és a fegyver elsült.