Ahogy a nap lassan ereszkedett a horizonton, Lucyt egyre csak az a probléma foglalkoztatta, hogy hol is tudnának tábort verni éjszakára. Tudta, hogy amint lebukik a nap, nemcsak rohamosan fog sötétedni, de a levegő is kezd majd nagyon gyorsan lehűlni. Addig kell egy biztonságos területet találniuk, amíg látnak, mivel az elemlámpákkal a nyílt utcán csak felhívnák magukra a figyelmet.

Igen, de hol tudnák meghúzni magukat úgy, hogy még tüzet is tudjanak rakni, hogy éjjel ne hűljenek ki?

Ám ahogy sorra mászták meg a törmelékdombokat és a kisebb homokdűnéket és a nap pedig csak ereszkedett lefelé, a lány tudta, hogy kezd kifutni az időből. Jó ideje nem is szólt egy szót sem, csak a toronyházakat szemlélte maguk körül és egyre kapkodóbb mozdulatai kezdtek feltűnni a többieknek is.

- Luce, lenyugodnál végre? - elégelte meg Newt elsőként a lány némaságát.

- Nem, mert mindjárt besötétedik és nekünk még nincs fedezékünk éjszakára - felelte ingerülten Lucy.

Mivel épp egy nagyobb homokdűnén voltak, látták maguk előtt a város határát, ahol már ritkultak az épületek és nőttek a homokdűnék, és mögötte a hatalmas sivatagot, ami felé a nap is haladt. A hegyeket még mindig csak sejteni lehetett a távolban, de Lucy bízott benne, hogy jó irányba vezeti a többieket. A rúdból készített egy hegesztőszemüveget, majd feltette és az ujjait használva megnézte, mennyi van még az égitest és a horizont között.

- Nincs sok időnk - jelentette ki, ahogy levette a szemüveget és visszaváltoztatta azt a rúddá. - Negyvenöt perc múlva lemegy a nap.

- Ezt meg honnan...? - hápogott Serpenyő, de mindenki meglepetésére Minho válaszolt a lány helyett.

- Egy ujj tizenöt percnek felel meg. Ahány ujjad fér a nap és a föld közé, annyiszor kell megszorozni. - Megvonta a vállát. - Egyszerű.

- Persze, annak, aki Futár...

- Ezt később - zárta rövidre a beszélgetést Lucy, majd Minhora pillantott. - Mit gondolsz, holnap elérjük a nyílt terepet?

Minho is hunyorítva szemlélte a horizontot és mellé lépett, hogy biztosan ugyanazt lássák.

- Azt mondom, hogy olyan két mérföld lehet, talán annyi se - vélekedett. - Ha sima lenne az út, akkor három óra alatt odaérnénk, de ezekkel a bökött roncshegyekkel tarkítva szerintem egy fél napba fog telni.

- Akkor napkeltekor indulunk majd - jelentette ki Lucy. Megelégelve a keresgélést, és mert sürgette őket az idő, kiválasztotta a közelükben a legmagasabb toronyházat, aminek viszonylag épek voltak a falai és hiányoztak az ablakai, és rámutatott. - Az egyik magasabb szinten verünk majd tábort, ahol jól rálátunk a környékre, de ami még fedve van, hogy föntről ne vegyék észre a tüzet.

- És hogy fogunk oda feljutni? - érdeklődött Winston epésen. - Merthogy a mai után nincs kedvem még többet fölfelé mászni.

- Azt bízzátok rám - söpörte félre a kérdést Lucy, majd elindult. - Gyertek, mozogjunk, még világosban akarok felérni.

Ő és Thomas magasabb tempóra kapcsoltak, amit egyedül Minho volt képes tartani, de a többiek is igyekeztek. Ennek a nagy sietségnek azonban az lett a böjtje, hogy jó néhányszor megindult alattuk a homok vagy a törmelék, és így mindig lassítaniuk kellett, mikor fölfelé vagy épp lefelé haladtak. Ennek köszönhetően húsz percbe is beletelt, mire elérték a kiszemelt felhőkarcoló lábát, amit ugyanúgy homok borított.

- Oké - zihálta Lucy. - Gyorsan felmegyek és körülnézek, addig...

- Nem - szakította félbe Newt azonnal. - Nem mész egyedül, megbeszél-

- Jó, akkor majd Thomas velem jön! - vágott a szavába ingerülten Lucy, kicsit unva már Newt folytonos anyáskodását. Az Útvesztőben még csak-csak el tudta viselni, de itt már kezdte egyre jobban idegesíteni.

Bár lehet csak a tény idegesítette, hogy nem maradhatott egyedül a gondolataival és hogy már egy nap alatt belefáradt a színjátékba, amit magára erőltetett.

Vett egy mély levegőt és lehunyta a szemét, hogy lenyugtassa magát.

- Ketten felmegyünk és körülnézünk - folytatta kicsit higgadtabban. - Egynél úgysem bírok el több embert egyszerre.

- Mi a bökött életről beszélsz te? - nézett rá pislogva Minho. - Hova akarsz te minket cipelni? Figyelj, tudjuk mind, hogy milyen erős vagy, de szerintem Serpenyő még neked is sok lenne...

- Rohadj meg - mutatott be a fiúnak szúrós szemmel a Szakács.

Lucy válasz helyett csak helyet kért, majd létrehozott egy kötélcsákányt kilövő pisztolyt, amivel megcélozta a lehető legmagasabb szintet, amit csak tudott (még így is jóval a kiszemelt emelet alatt volt). Kilőtte a csákányt, ami úgy ágyazódott be, mint a Siratók farka az Útvesztő köveibe. Megrángatta párszor, hogy biztosra menjen, majd a kezét nyújtotta Thomas felé, aki egész nap olyan fürkésző szemekkel vizsgálta, hogy Lucy alig várta, hogy kettesben legyenek, és rá tudjon kérdezni, min jár az agya. A fiú szó nélkül odalépett hozzá, majd összeölelkeztek.

- Kapaszkodj a vállamba - magyarázta neki Lucy. - Igyekszem gyors lenni, de azért összhangban kell mozognunk, hogy ne lendüljünk ki egyik irányba se. Együtt fogjuk elrúgni magunkat a fal segítségével, így szerezve lendületet, és ha fönt vagyunk, majd szólok, és jobbra rúgjunk magunkat, egyenesen az ablak irányába.

- Vettem.

Lucy meghúzta a pisztoly ravaszát, mire a csiga motorja működésbe lépett és elkezdte feltekerni a kötelet, így húzva fel őket a falon, amire ők az időnkénti elugrásokkal rásegítettek. Thomas és ő olyan összhangban mozogtak, mint mikor Albyt vonszolták fel az indák segítségével a falakon (mikor is volt az? olyan régi emléknek tűnt), és egyenletesen haladtak fölfelé. Mikor már csak egy emelet választotta el őket a csákánytól, Lucy odakiáltotta Thomasnak:

- Most!

Ő és Thomas egyszerre változtatták meg a rúgás irányát és így kilengtek jobbra, mint egy inga. Lucy belökte a fiút az emeletre, míg ő maga éppcsak megkapaszkodott az ablakok nélküli keretben. Mire behúzhatta volna magát, Thomas már ott is termett és segített neki bemászni.

- Foglak, oké? Megvagy? - kérdezgette, miközben megragadta a hóna alatt és úgy húzta be.

- Igen... igen, megvagyok, kösz - lihegte Lucy, aki csak akkor volt hajlandó visszaváltoztatni a rudat, mikor már ismét szilárd talajt érzett a lába alatt. A térdére támaszkodva igyekezett lelassítani őrülten dobogó szívét, miközben Thomas kinézett az üvegtelen ablakon.

- Basszus, de magasan vagyunk - jelentette ki kissé elhűlve. - Ha innen leesel...

- Fogtam a pisztolyt, a kötél megtartott volna - sietett megnyugtatni a fiú Lucy, majd kinézett, hogy megnézze, hol jár a nap. - Nincs már időnk föntebb menni. Gyorsan nézzünk körül, nem akarom őket lent hagyni a sötétben.

Így hát nekiiramodtak átfésülni az emeletet. A felépítéséből és a megmaradt bútorokból kiindulva ez valamiféle irodaház lehetett, de már csak nyomokban emlékeztetett rá, milyen lehetett régi önmaga. Lucy örült az összetört íróasztaloknak, mivel így a tüzelő kérdése meg volt oldva, de annak már kevésbé, hogy az összes kisebb helyiségbe - mosdó vagy ebédlőhely, ahol újabb konzervekkel gazdagodtak -, ahová benyitottak, mind Buggyantak fészkeltek, akik szinte azonnal rájuk vetették magukat. A lány gyorsan iktatta ki őket, mivel minden másodperc számított, de a nagy rohanásban azért szakított időt arra, amiért Thomast eleve magával hozta: vagyis a beszélgetésre.

- Figyelj, Thomas... - kezdte, miközben a törmelékek között araszolt.

- Igen? - fordult felé kérdőn a fiú.

- Miért néztél rám egész nap olyan furcsán?

Vetett egy pillantást Thomasra, akit mintha zavarba hozott volna a kérdés; megdörzsölte a tarkóját a szabad kezével, amiben nem a Winston által szerzett pisztolyt tartotta, majd végül kibökte.

- Csak próbáltam rajtad kiigazodni.

- Mármint? - fordult most már teljesen felé Lucy. Nem értette, mire akart kilyukadni Thomas.

- Látom, hogy viaskodsz az emlékeiddel. És azok alapján, ahogy a szökés közben reagáltál, meg amit megtudtunk a Patkányember és Ava Paige beszélgetéséből, nem nehéz kitalálni, hogy mi az igazi bajod.

Lucy erre elkapta a tekintetét. Sejtette, hogy Thomas többet tud, mint amit előad.

- Beszéltél erről a többieknek? - kérdezte halkan.

- Nem - jött a válasz. - Ez a te titkod, nem az enyém.

- Az én titkom? - nevetett fel hisztérikusan Lucy. - Hát ez jó! Milyen aranyos kis titok az, hogy emberek ezreinek vére tapad a kezemhez! Tényleg, ezt milyen jó lesz majd megosztani egy tábortűz során megejtett kellemes iszogatás közben!

- Lucy, fogalmam sincs, min mész most keresztül - hagyta figyelmen kívül a lány szarkasztikus válaszát Thomas. Önmagához képest meglepően türelmesnek bizonyult. - De nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy azt te megéled. Már nem az az ember vagy, aki régen voltál...

- Érdekes, mióta kiléptünk a Perzseltföldre, másról sem hallok az itteniektől, csak az Angyal így, az Angyal úgy...

- Ők nem ismernek téged. Ők az Angyalt ismerik, a VESZETT által kreált fegyvert. Nem Lucyt, az embert.

- Csakhogy én vagyok az a bizonyos fegyver - emlékeztette őt Lucy. Valamiért Thomas vak hite, amit iránta tanúsított, nem megnyugtatta, hanem még jobban kiborította. - Ne kezeld két külön személyként őket, mert ez a kettő egy és ugyanaz.

- Márpedig úgy fogom kezelni, ugyanis régen sem tettem másként és nem most fogok ezen változtatni.

Lucy emiatt megtorpant és döbbenten meredt rá. Mindezidáig bele sem gondolt, hogy a megtudott információk nem csak neki, hanem Thomasnak is visszahozhatnak emlékeket, hiszen ő is átesett az Átváltozáson.

Thomas is megállt Lucyval szemben és - mit ad Isten? - elmosolyodott.

- Lehet, hogy te vagy az Angyal - mondta lassan, mint aki mindenképp szeretné, hogy Lucy megértse a nézőpontját. - Lehet, hogy te voltál az, aki mindazt elkövette, ami miatt te most kínzod magad, miközben a többieknek próbálod mutatni, hogy minden rendben van. De ne felejtsd el, hogy míg te idegenekkel tettél rosszat, addig én aktívan közreműködtem abban, hogy a barátainkat berakják egy rohadt Útvesztőbe és két éven át csak néztem, ahogy néhányan megőrülnek, míg mások meghalnak. Mindkettőnket kényszerítettek arra, hogy olyasmiket tegyünk, amiket alapból soha nem tettünk volna. Épp emiatt nem foszthatod meg magad a többiek kegyelmétől, mert az az egyetlen dolog, ami segíthetne neked, hogy ne fulladj meg a saját bűntudatodban.

Lucy addig nem vette észre magán, hogy sír, amíg Thomas oda nem lépett hozzá és át nem ölelte, és az okokat keresve rá nem jött, hogy a fiú miért is teszi. Akkor viszont belekapaszkodott, önkénytelenül is támaszt keresve, hiába üvöltötte azt neki egy hang az elméjében, hogy nem érdemli meg. Úgy érezte, hogy ennyit talán elviselhet, hiszen Thomas ugyanabban a cipőben járt, mint ő.

A többiekkel azonban már más volt a helyzet. Fogalma sem volt, hogy reagálnának, ha megtudnák, mit tett a múltban, hogy mire is használta őt pontosan a VESZETT. De azt tudta, hogy bármi lesz is, Newt reakcióját nem lett volna képes elviselni, és ki akarta élvezni, amíg a fiú olyannak hiszi, amilyennek megismerte: az első lánynak a Tisztáson.

Kibontakozott az ölelésből, megtörölte a szemét, majd halványan Thomasra mosolygott.

- Ha megtaláltuk a Jobb Kart, elmondom nekik - avatta be a fiút a tervébe. - Addig szeretném, ha bíznának bennem.

- Rendben - fogadta el a döntését Thomas, de azért megszorította a vállát. - Bármi lesz is, én itt leszek neked, oké? És ne hidd azt, hogy nem érdemled meg a jobb életet, mert igenis megérdemled. Chuck... - csuklott el a hangja, de rendületlenül folytatta. - Chuck kedvéért is tovább kell menned. Mindketten tartozunk neki ennyivel.

Lucy bólintott, mivel érezte, hogy ha most megszólal, zokogásban fog kitörni. A fejével intett, hogy ideje folytatni az útjukat, mire Thomas is bólintott és így újra nekiiramodtak. Bár érezte, hogy hosszú órák beszélgetése kellene hozzá, hogy Thomas kicsit oldani tudja a bűntudatát, de ez legalább abban segített neki, hogy tudta, volt kihez fordulnia, ha esetleg rosszabbodott volna a helyzet.