Lucyt másnap reggel Crawford doktor ébresztette. Nem igazán aludt jól (Chuck halálát látta egész éjjel visszajátszásban), így elég nyűgös volt és ezt az orvosa is észrevette. Azonban mikor rákérdezett, Lucy nem mondott semmit, szóval egy idő után elengedte a dolgot.

A lány a napja felét abban a szobában töltötte, ahol meggyógyították a felületi sebeit. Az idő nagy részében a gépben feküdt és a sugár folyamatosan a mellkasára fókuszált, hogy a repedt bordáit is összeforrassza. Bár Crawford szerint még mindig nem volt tökéletes, de azt mondta, hogy a külön étrend segít majd felgyorsítani a folyamatot. A kezelés után meg is kapta az első ebédét, amiben nem érzett semmi különöset, mikor megkóstolta. Látva határozatlanságát, Crawford csak mosolygott, mondván, nem mérgezték meg az ételt. Lucy azonban egész végig lassan evett, gondosan megrágva minden falatot, miközben az orvosok testbeszédét vizsgálta. Sajnos semmit sem tudott kiolvasni belőlük.

Miután végeztek, visszakísérték őt a szobájába azzal az utasítással, hogy pihenjen és a vacsoránál majd ismét ránéznek. Lucy rögtön ki is használta az egyedüllétet és miután a szekrényből kikeresett egy fehér lepedőt, levágott belőle egy darabot, majd leült az asztalhoz és a rudat használva rajzolni kezdett. Mikor behozták, egy pillantással megjegyezte, hogy az ablakból a szoba mely részei látszanak, és ezt a képet igyekezett minél valósághűbben visszaadni a vászondarabon. Pluszba még rárajzolta önmagát, ahogy az ágyon alszik, hogy minden gyanújukat elaltassa. Ha minden jól megy, ez időt nyer neki arra, hogy a szellőzőjáratban körbejárja ezt a komplexumot és rendesen körülnézzen.

Szerencsére sikerült befejeznie a művét vacsoraidő előtt, és bár nem volt vele teljesen elégedett, így is bízott benne, hogy átveri őket vele. Gondosan elrejtette a vászondarabot, mire megjött a barna hajú nő és ismét elkísérte őt a szobába. Megint kezelték a bordáit, majd hozták a vacsorát (Lucy ugyanolyan óvatosan evett, mint a múltkor), végül visszavitték a szobájába, hogy aludjon. A lány a kis ablakon bepillantva ellenőrizte, kell-e még javítania valamin, és mikor magára hagyták, kicsit enyhített az árnyékoláson és besötétítette az egészet, mintha nem égne egy lámpa sem. Mikor kész volt, a rúd segítségével felrögzítette az ablakára a vászondarabot, majd az ágya alá mászott és lecsavarta a szellőzőrácsot. Hang nélkül lefektette a földre, majd egy utolsó ellenőrzés után bemászott.

Jól tippelte korábban: a járatok olyan szélesek voltak, ha nagyon akarta volna, akár guggolva is közlekedhetett volna bennük. Viszont itt volt a bökkenő, hogy merre induljon. Fogalma sem volt, hogyan találhatna el a többiekhez vagy merre kellene mennie, hogy bármit is kiderítsen. Végül úgy döntött, hogy fülel, és amelyik irányból hangokat hall, arrafelé fog elindulni. Néhány másodperc mozdulatlanság után balról apró neszekre lett figyelmes, így arra vette az irányt.

Bár fogalma sem volt, hová tart, de ugyanúgy megjegyezte az utat, mint korábban az Útvesztőben. Ám itt most nem előre lefixált utakon járt, hanem ő volt a felfedező, aki talán Minho lehetett és a többi Futár, mikor elkezdték feltérképezni az Útvesztőt. Most már tudta, milyen érzés is lehetett nekik nap, mint nap kijárni az ismeretlen folyosókra és egyáltalán nem irigyelte őket. Annyi könnyebbség viszont volt a dologban, hogy legalább azt tudta, hogyan jusson vissza a szobájába.

A könyöke már eléggé fájt a hideg fémen való súrlódástól, de nem lassított, csak rótta a járatokat, néha lenézett egy-egy szellőzőrácson, de az üres folyosókon kívül nem látott semmit. Kezdte elveszíteni a lelkesedését, de ha nem is zajlik itt semmi gyanús, akkor majd addig fog itt körözni, míg meg nem találja a fiúkat. Amióta felébredt a Dobozban, nem volt ennyit egyedül és ez a kis elszigeteltség ráébresztette, hogy mennyire gyűlöli a magányt.

Hiányzott neki Minho szarkazmusa és egója, meg a kihívó beszólogatásai. Hiányzott neki Serpenyő gondoskodása, és Winston „nagyfiús" megmozdulásai, amik inkább csak aranyossá tették a fiatal srácot. Hiányzott neki Teresa kemény amazon természete, ami alatt ugyanolyan kedves és megértő volt, mint amit a szeme sugallt.

Hiányzott neki Thomas, akivel szinte kitalálták egymás gondolatait, aki mellette volt, mikor mindenki mást elragadtak tőle, akit Chuck emléke már örökre hozzákötött, és aki a sorstársa lévén annyira megértette őt, mint senki más.

És hiányzott neki Newt: a mosolya, a hangja, az ölelése, az aggodalmaskodása, az összeszedettsége, a jósága, a higgadtsága és a forrófejűsége. Nem akart mást, csak bekucorogni a karjaiba, hogy soha többé ne kelljen ezzel a rémálommal törődnie. Mit meg nem adott volna érte, hogy ennyivel letudja az összes problémáját!

Hirtelen a motoszkálás hangja felerősödött, mire megtorpant; úgy tűnt, más is használja a szellőzőjáratokat. Ahogy lassan folytatta az útját előre, a zaj egyre hangosabb lett, ahogy a fémlapok apró rezgései is azt bizonyították, hogy bárki is jár itt, közel van hozzá. Lucy lassan megközelítette a következő kereszteződést, majd kilesett rajta.

Jobbra, tőle alig öt lépésnyire egy fiú kúszott a járatokban. Bár innen csak a hátsó felét látta, azt már meg tudta állapítani, hogy eléggé le volt fogyva és a mozgásából ítélve ismerte a járást. Már bekanyarodott balra, mikor Lucy halkan utánaszólt:

- Hé!

A fiú megtorpant és ahelyett, hogy megfordult volna, inkább csak rágyorsított. Lucy utána iramodott, miközben próbálta valahogy maradásra bírni.

- Várj meg! Nem kell félned tőlem, nem nekik dolgozom! Csak beszélni szeretnék!

Mikor elérte az elágazást és benézett a következő folyosóra, azt látta, hogy a fiú görnyedt háttal ül, és úgy mered rá. Kicsit beesett arca, sápadt bőre és rövid világos haja volt, kék szeme pedig csak úgy csillogott a félhomályban. Tekintetében bizalmatlanság lakozott.

- A nevem Lucy - mutatkozott be Lucy. - Két napja hoztak ide. Te ki vagy?

A fiú vacillált pár pillanatig, majd lehasalt és visszakúszott hozzá, hogy halkabban beszélhessenek.

- Aris - felelte suttogva. - Én egy hete vagyok itt. Te is az Útvesztőből jöttél?

Lucy pár másodpercig döbbenten pislogott, majd bólintott.

- Igen - felelte. - És akkor ezek szerint te is. Hányan vagytok még?

- Nem sokan - mondta Aris. - Az én Útvesztőmben rajtam kívül csak lányok voltak, mi nagyjából tizenöten menekültünk meg. Rajtunk kívül volt még két Útvesztő, onnan is nagyjából ennyien jöttek. Mióta itt vagyok, Janson minden este elhív pár embert, mikor mind együtt vacsorázunk, és azokat többé nem látjuk. Azt mondják, egy biztonságos farmra küldik őket, de én felfedeztem egy ajtót, ami mögé letakart testeket visznek be minden éjjel. Az ajtó mögé még nem jutottam be, mert oda nem vezetnek járatok, de az egyik srácnak, akinek ugyanúgy feltűnt, mennyire gyanús ez az egész, ma remélhetőleg sikerült ellopnia egy kártyát, hogy bemehessünk.

Szóval jól érezte. Janson valóban hazudott, mikor a VESZETT-ről kérdezgette. Valóban voltak más Útvesztők, de onnan már elhozták a gyerekeket, vagyis semmi oka nem volt rá, hogy kikérdezze. De akkor miért tette, mi a célja? És mit akarnak velük valójában?

- Most ahhoz a fiúhoz mész? - kérdezte, miután mindezt végiggondolta. Ha valóban amögé az ajtó mögé viszik a gyerekeket, akkor talán ott lesz a válasz az összes kérdésükre.

Aris bólintott.

- Igen. A neve Thomas, és...

- Tessék? - szakította félbe Lucy izgatottan. - Azt mondtad, Thomas? Te tudod, hol van?

- Öhm... ja - ráncolta a szemöldökét Aris. - Miért, ismered?

- Vele voltam egy Útvesztőben - mesélte Lucy. - Volt velünk még egy szőke srác, aki sántít, egy ázsiai, egy sötét bőrű fiú és egy pattanásos képű, valamint egy fekete hajú, kék szemű lány. Ismered őket?

- A lányt nem, és a többi fiút is csak látásból - felelte Aris. - De Thomasszal együtt érkeztek, szóval gondoltam, hogy az Útvesztő-társai.

Szóval Teresa sem tért még vissza, bárhová is vitték. Mindaz alapján, amit Aris most mondott, ezzel a hellyel valóban nem stimmelt valami, így még sürgetőbbé vált, hogy kiderítsék, mi folyik körülöttük.

- Tudod, hol vannak a srácaim, igaz? - kérdezte reménykedve és miután Aris bólintott, folytatta. - Vigyél hozzájuk! Kérlek!

- Oké. Kövess! - fordult meg Aris és elkezdett kúszni a járatban. Lucy szorosan a nyomában haladt, miközben a szíve egyre hevesebben kezdett verni. Hamarosan láthatja őket, láthatja, hogy jól vannak, hogy minden rendben velük, végre újra velük lehet, Newttal lehet...

Miközben az agya egyik része az útvonalat jegyezte meg, a másik a hallására koncentrált, hogy hátha meghallhatja a fiúk hangját, mielőtt elér hozzájuk. És valóban, tíz kanyar után hangokat hallott, bár túl messze volt ahhoz, hogy értse, miről is beszélnek. Azt viszont már innen kiszúrta, hogy Thomas és Newt beszélgetnek - sőt, egyenesen veszekednek...

Mikor Aris befordult balra az utolsó kanyarban, Lucy már ki tudta venni, mi hangzott el közöttük.

- ...Szerinted, ha bármivel bepróbálkoztak volna Luce-nál, akkor mi még itt lennénk? - mondta éppen Newt. Lucy szíve a torkába ugrott a hangját hallva, még úgy is, hogy most szinte izzott a dühtől. - Már rég jött volna, hogy elvigyen minket innen!

- Mi van, ha váratlanul jött és nem készült fel rá? - vágott vissza Thomas, aki legalább olyan dühös volt, mint Newt. - És ha valamivel sakkban tartják? Különben is, nem várhatjuk mindig azt, hogy Lucy majd megment minket! Nem rakhatjuk rá az összes felelősséget! Már így is több terhet cipel a hátán, mint bármelyikünk és nincs mellette senki, aki segíthetne neki!

- És ki segítene neki? Te?

- Igen, én! - jelentette ki Thomas. - Fogalmatok sincs, min megy keresztül azok után, ami Chuckkal történt! Nem tudjátok, min ment keresztül az Útvesztő előtt, fogalmatok sincs róla! Azt hiszitek, elpusztíthatatlan, pedig egyáltalán nincs így: ugyanolyan sebezhető és törékeny, mint bármelyikünk! És ha ti nem is vagytok hajlandóak feladni a kényelmeteket miatta, én nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, miközben ki tudja, mit tesznek vele!

Lucy érezte, hogy a szeme megtelik könnyekkel, de a pislogással sikerült eltüntetnie őket. Rettenetesen meghatotta, hogy Thomas ennyire aggódik érte és úgy tűnt, beigazolódott a sejtése: a fiú sokkal jobban ismeri őt, mint azt az együtt eltöltött idő indokolná. Nyilván az Átváltozás neki is visszahozott bizonyos emlékeket, amik sokkal szorosabbra fűzték a kettejük között lévő köteléket. Furcsa módon az, hogy Thomas ennyire kiismerte, nem dühítette fel és az aggódása is inkább megnyugtatta. Örült, hogy van valaki, aki előtt nem érzi szükségét, hogy erősnek mutatkozzon.

Aris ekkor ért oda a szellőzőrácshoz, aminek nekifeszült és így ki tudta lökni azt a helyéről. A fém csörömpölése félbeszakította a vitát, és addig nem szólt senki semmit, míg Aris elő nem bukkant az ágy alól.

- Szia, Thomas! - köszönt a fiú, valahova felfelé nézve. - Megvan, ugye?

- Igen - felelte Thomas, miközben elindult a szellőző felé. - Igen, menjünk.

- Öhm - habozott Aris, mire Thomas lábai megálltak. - Miközben idefelé jöttem, összefutottam valakivel. Azt mondja, a ti Útvesztőtökhöz tartozik, szóval elhoztam ide...

- Az isten szerelmére, Aris! - szólt közbe Lucy. - Engedj már ki, mielőtt ezek széttépik egymást! Nem hiszem el, két napra megyek el és már nem bírnak egymással - hogy a fenébe bírtak ki két évet nélkülem?

- Mi a...?

Miután Aris arrébb vitte a lábát, Lucy láthatta, hogy az összes fiú a szellőzőnyílás köré gyűlt és guggolva néztek be az ágy alá. A lány hihetetlenül megkönnyebbült, ahogy végignézett rajtuk: Serpenyő és Winston megkönnyebbülve néztek rá, Minhónak fülig ért a szája, Thomas olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elsírja magát örömében, Newt pedig hitetlenkedő-boldog mosollyal bámult rá, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg itt van.

Lucy miután végignézett rajtuk, sóhajtott egyet és elmosolyodott.

- Arrébb mentek, hogy ki tudjak mászni és megölelni titeket, vagy egyből megyünk és kiderítjük, mit csinálnak a többiekkel az ajtó mögött?

- Gyere ide - jelentette ki Thomas, miközben a karjaival szinte benyúlt az ágy alá, hogy minél hamarabb megérinthesse őt.

A többiek nem igazán akartak megmozdulni - nyilván mindannyian elsőként akarták üdvözölni -, de mivel Arisnek is ki kellett másznia az ágy alól, így úgy esett, hogy Lucy Thomas karjai között találta magát, aki olyan szorosan ölelte magához, hogy szinte nem kapott levegőt. A lány viszonozta a gesztust, miközben egy pillanatra lehunyta a szemét és csak élvezte a közelségét. Úgy érezte, mintha hazatért volna.

- Jól vagy? - kérdezte Thomas, ahogy elhúzódott. - Nem bántottak?

- Nem, sőt, meggyógyítottak - felelte Lucy. - De valami nagyon nem stimmel itt. Aris ideúton beavatott mindenbe, amit tudtok és az csak alátámasztotta azt, amit én megfigyeltem.

- Miért, mit láttál? - csapott le a szavaira Thomas, aki még mindig nem engedte el.

- Először is, túl modern felszerelésük van - kezdte Lucy, aki csak örült, hogy volt kivel megosztania a felfedezéseit. Ahogy kivette a vitából, Thomas volt az egyetlen, akinek ugyanolyan gyanús volt itt minden, mint neki. - Nem azt az érzetet kelti, hogy az itteniek szélmalom-harcot vívnak a VESZETT-tel. Aztán Jansontól a hideg kiráz, össze-vissza hazudozik és soha nem ad egyenes válaszokat.

- Igen, velem is ezt csinálta - bólogatott Thomas. - Valamit rejteget.

- Pontosan - értett egyet a lány. - Ráadásul Teresát sem láttam két napja.

- Mi? - sápadt el Thomas. - Én azt hittem, veled van...

- Nem - rázta a fejét Lucy. - Fogalmam sincs, hova vitték, vagy mit csinálnak vele. De talán ezt is ki tudjuk deríteni, amint bejutottunk abba a terembe.

- Te is velünk akarsz jönni?

- Még szép! - mosolyodott el Lucy céltudatosan. - Amilyen a te szerencséd, úgyis nekem kell majd kihúznom téged a plottyból, amibe juttatod magad.

- Ez mind szép és jó - szólt közbe egy igen irritált Minho -, de Thomas, megengednéd, hogy végre mi is hozzáférhessünk a Tisztás első lányához?

Thomas és Lucy a többiek felé fordultak. Minho igyekezett haragos arcot vágni, de a szeme körüli ráncok elárulták valódi érzéseit, ahogy Serpenyő és Winston is inkább megjátszott durcás képpel meredtek rájuk. Az egyetlen, aki nem illett a képbe, az Newt volt: ő úgy nézett ki, mint aki ténylegesen mérges Thomasra, amiért eddig kisajátította Lucyt.

Ebből kifolyólag, amint a lány szabaddá vált, a szőke fiú volt az első, aki magához ölelte őt. Lucy igyekezett nem túlságosan elmerülni az ölelésében, hiszen a többi srác is várt rá, de attól még mélyet szívott Newt illatából, mielőtt elengedte volna. Egymásra mosolyogtak, majd Lucy felállt, hogy talpon köszönthesse a többieket. Megölelte Winstont és Serpenyőt is, Minho azonban felkapta és körbeforgott vele.

- Tegyél le, bökött! - szorította a fiú nyakát Lucy, miközben a lábaival kalimpált. Mikor Minho három fordulat után letette, ezerwattos mosolyt villantott rá.

- Mi az, már nem is örülhetek a legjobb barátomnak? - kérdezte, mire Lucy a vállába bokszolt.

- Örülhetsz, csak legközelebb szólj, hogy készüljek hányózacskóval - vigyorgott vissza rá, majd Aris felé fordult, aki elég esetlenül álldogált az ágy mellett és csak nézte őket. - Srácok, bemutatom Arist - lépett mellé Lucy. - Neki köszönhetően végre le tudjuk leplezni, mit is titkolnak előlünk. Nélküle én sem találtam volna ide.

- Ha már erről beszélünk - szólt közbe Thomas -, akkor indulhatnánk is. Jobb, ha minél gyorsabban megjárjuk az utat, mielőtt észreveszik, hogy eltűntetek.

Lucy elgondolkodott rajta, hogy beszámol nekik a kis művészetéről, de nem akarta húzni az időt. Tényleg jobb, ha sietnek, és nem piszmognak sokat.

- Oké - bólintott, majd Aris felé fordult. - Mutasd az utat!

Aris egy szó nélkül visszamászott a szellőzőbe. Lucy követte, majd visszanézett, hogy Thomas jön-e utánuk. Mikor látta, hogy ő még az ágynál térdel, szólt Arisnek, hogy álljon meg.

- Jól van, lehet, igazatok van - mondta a fiúknak. - Lehet, hogy csak képzelődöm. De meg kell tudnunk, mi folyik itt. Falazattok nekünk! Sietünk vissza, oké?

- Oké - sóhajtotta beletörődve Newt. - De ne csináljatok őrültséget, rendben?

- Ugyan, mikor csináltunk mi bármilyen őrültséget? - szólt vissza Lucy incselkedve, hátha oldani tudja valahogy Newt feszültségét. A trükkje bevált, ugyanis a fiú nem tudta elfojtani a mosolyát, ahogy utánanézett a járatban.

- Szerintem mindketten jobban jártok, ha erre nem válaszolok - mondta. - Na, menjetek!

Lucy bólintott, majd Aris vezetésével ő és Thomas hamarosan eltűntek a szellőzőjáratok útvesztőjében.