Mikor Lucy odaért az úticéljához, egy pillanatra megtorpant, ugyanis Mary épp Jorgéval és Thomasszal beszélgetett. Zihálva próbálta lecsillapítani őrülten dobogó szívét, de az a fiú látványára a torkába ugrott és még erőteljesebben pumpálta a vérét. Jorge eközben megölelte Thomast, majd bement a sátorba, míg a fiú esetlenül elköszönt Marytől és már elsétált volna, de ekkor észrevette Lucyt és megtorpant. A lánynak ennél nem kellett több: odarohant hozzá, a nyakába ugrott és sírni kezdett.

Tudta, hogy Thomas most legalább annyira össze lehet zavarodva, mint mikor megérkezett a Dobozzal, de Lucyt most nem érdekelte. Csak szorongatta a nyakát és szabadjára engedte az összes érzelmet, ami azóta gyűlt benne, hogy megismerte a fiút. Vagyis újra megismerte. Merthogy azóta volt az élete része, amióta megszületett.

Alig tudta elhinni, hogy azok után, amin keresztülmentek, most itt állt és magához ölelhette a testvérét.

- Lucy? Hé, Lucy, mi a baj? - jutott el hozzá Thomas hangja és ekkor tudatosodott benne, hogy a fiú már jó ideje próbálja felhívni magára a figyelmét. Gyorsan elengedte őt, de képtelen volt megszólalni, annyira túlcsordult érzelmekkel.

Csak nézte az arcát, tanulmányozta a vonásait, a szeme alakját, a haját, az ajkát és az orrát. Bár nem látott egyértelmű hasonlóságot, de tudta, egyszerűen tudta, hogy az előtte álló fiú az ő vére.

Az ő kisöccse.

- Én azt hiszem, tudom - szólt közbe mosolyogva Mary. Megvárta, amíg Lucy ránézett és csak utána folytatta. - Elolvastad a fájlt, igaz?

Lucy csak bólogatni tudott, miközben igyekezett megtörölni a szemét. Hitetlen mosolyra húzódott a szája.

- Alig hiszem el - söpörte ki a még mindig kicsit nedves haját a szeméből. - Hány év van köztünk?

- Egy - felelte Mary. - Illetve, igazából másfél. Te két hónap múlva leszel tizennyolc, ő pedig fél év múlva tölti be a tizenhetet.

- Mi van? - kapkodta a fejét közöttük Thomas. - Miért fontos az, mekkora a korkülönbség közöttünk? Lucy, mi a fenéről van szó?

Lucy csak megrázta a fejét, miközben rövid nevetés tört fel a torkából. Fogalma sem volt, hogyan is kezdjen neki, hiszen ez nem olyasmi volt, amivel csak úgy simán előhozakodhat. Határozatlanságát látva Mary közelebb lépett.

- Akarod, hogy én meséljem el? - ajánlotta fel kedvesen, de Lucy a fejét rázta.

- Nem, nekem kell elmondanom. - Hirtelen eszébe jutott az üzenet, amit a múltbeli önmaga írt és ezen felbuzdulva megragadta Thomas kezét. - Már tudom is, hogyan. Mindent köszönök, Mary!

- Ez volt a legkevesebb azok után, amit értünk tettetek - mosolygott rájuk a nő, majd elsétált.

- Oké, már semmit sem értek - rázta a fejét Thomas.

- Majd meg fogod, de most gyere, mutatnom kell valamit! - húzta maga után a fiút Lucy, nem törődve senki mással maga körül. Hiába látta a Jobb Kar embereinek gyanakvó és megvető pillantásait, nem foglalkozott velük, mivel sokkal fontosabb dolgokkal kellett figyelnie.

A sátorban aztán egy mozdulattal arrébb söpörte a holmiját, leültette Thomast a helyükre, és a kezébe nyomta a táblagépet.

- Ez az a gép, amiről Mary beszélt, amit én adtam neki fél éve - magyarázta kicsit hadarva. - Elküldette nekem Vince-szel és találtam rajta egy fájlt, amiben egy üzenet volt magamnak, amiben leírtam kicsit sejtelmesen a legfontosabb dolgokat, ha esetleg elfelejtenék mindent.

- Ejha, alapos vagy - biccentett elismerően Thomas, miközben a táblagépet nézegette.

- Igen, de nem ez a lényeg - legyintett türelmetlenül Lucy, majd előrenyúlt és megkopogtatta a képernyőt, hogy ismét felvillanjon az üzenet. - A legtöbb része számodra nem releváns, viszont az utóirat nagyon is. Olvasd el és érteni fogod.

Ezután csönd ereszkedett rájuk vagy fél percig, míg Thomas elolvasta az utóiratot. Lucy közben figyelte az arcát: először elkerekedett a szeme, majd eltátotta a száját, aztán elakadt a lélegzete és mikor dolga végeztével letette a táblagépet maga mellé (a kezei enyhén remegtek) és felnézett rá, a szemében könnyek csillogtak. Néma kérdésére Lucy válaszolt.

- Te vagy az, Thomas - suttogta, de még így is megremegett a hangja. - Emlékszem. Ahogy elolvastam, emlékeztem.

- Én is... - próbált megszólalni, de elcsuklott a hangja. - Úgy... úgy hívtalak, hogy... nővérkém?

Lucy bólogatni kezdett, miközben újra kicsordultak a könnyei. Hallani ezt Thomas szájából olyan boldogságot váltott ki belőle, mint mikor Newt először mondta neki, hogy szereti. Nem csoda, hogy ők ketten maradtak meg neki az Átváltozás után: elvégre ki másra kellene emlékeznie, mint a szerelmére és az öccsére?

- Nővérkém - mondta ki még egyszer Thomas és hitetlenül felnevetett. Arcán könnyek csillogtak. - Úristen, te vagy a nővérem. A testvérem. Én... én alig hiszem el...

- Miért, én szerinted hogy reagáltam? - vágott a szavába Lucy. - Azok után, amiket együtt csináltunk, kész csoda, hogy mindketten itt vagyunk. Mikor belegondoltam, hányszor vesztettelek el majdnem...

- Ne is mondd, Jézusom! - temette a tenyerébe az arcát Thomas. - Sürgősen le kell szoknunk erről.

- Nem hiszem, hogy menni fog - nevetett fel Lucy, de a hangja továbbra is meg-megbicsaklott. - Elvégre az Útvesztő előtt is együtt vágtunk bele a VESZETT elleni áskálódásba, ami nagyjából egy öngyilkos küldetésnek felelt meg. És aztán együtt éltünk túl egy éjszakát a Siratók között...

- Együtt küzdöttünk Teresa érdekeiért - folytatta a felsorolást Thomas. - És Chuck...

Lucy megdörzsölte a szemét, de a könnyek csak nem akartak elfogyni. Úgy sejtette, hogy a benne túlcsorduló boldogság nem tud más formában távozni, mivel ha benne maradt volna, előbb-utóbb felrobbant volna tőle.

- És aztán együtt vezettük végig a többieket a Perzseltföldön - mondta -, miközben neked tudtam egyedül beszélni az emlékeimről.

- Végig ott voltunk egymásnak - csóválta a fejét Thomas -, és még csak nem is gyanakodtunk, miért, olyan természetesnek tűnt...

- Mert mi mindig ketten voltunk a világ ellen - fejezte be Lucy, mire Thomas a szemébe nézett és végül szorosan magához ölelte. A hajába temette az arcát, miközben egész testében remegett, ahogy próbálta elfojtani a zokogást. Lucy a füle mellett hallotta, ahogy a fiú levegő után kapkodott, miközben ide-oda hintázott ölelés közben. Ő csak simogatta a haját és közben hálát adott mindennek, ami eszébe jutott, hogy nem vették el tőle a testvérét. Hogy legalább ő megmaradt neki a családjából.

Lucy nem tudta, mennyi ideig maradtak így. Egy idő után már csak egymásnak dőltek, noha nem engedték el egymást, de úgy tűnt, mintha elaludtak volna. Már nem sírtak, csak ültek csukott szemmel, szuszogva, egymásnak dőlve. Lucy érezte a Thomas ereiben lüktető vért, amiről most már tudta, hogy közös bennük. Még mindig alig tudta megemészteni a tényt, de közben mégis olyan magától értetődőnek tűnt, hogy nem is értette, hogy nem gyanakodott korábban.

Úgy tűnt, Thomas is hasonlón gondolkodhatott, mert sok-sok percnyi hallgatást követően így szólt:

- Soha nem fordult meg a fejemben, hogy lehet egy testvérem - motyogta Lucy nyakába. - A szüleimre se nagyon akartam gondolni, mert bár sejtettem, hogy meghaltak, de mégis fájt, hogy semmit sem tudtam felidézni róluk. Arra pedig nem is akartam gondolni, hogy esetleg nem voltam egyke, mert az még jobban fájt volna, ha lett volna, de közben elvesztettem és még csak nem is emlékeztem rá.

- Egyetértek - sóhajtotta Lucy. A sok sírástól kicsit kimerültnek érezte magát, de ez jóleső fáradtság volt. Könnyedén el tudott volna aludni ott, Thomasnak dőlve, de még annyi mindenről kellett beszélniük a többiekkel, hogy még nem dőlhetett ki. - Én sem gondoltam soha rá, hogy többen lehettünk a családban. A szüleim se jutottak eszembe soha, annyira arra fókuszáltam, hogy túléljek. Pedig milyen magától értetődő! Szerintem a többiek ezt bármikor rávágták volna, ha kérdezik őket.

- Képzeld el az arcukat, mikor megtudják - kuncogott Thomas. - Minho szerintem kitér majd a hitéből...

- Serpenyő meg közli, hogy külön-külön se volt egyszerű velünk, de együtt aztán kész rémálom leszünk...

- És Newt, te jó ég...

- Szerintem tényleg szívrohamot fog kapni - kuncogott Lucy is. - Így is folyton halálra aggódja magát miattunk.

- Akkor tegyük azt, amit a múltbeli éned javasolt és próbáljuk visszafogni magunkat - javasolta Thomas.

- Mennyibe fogadunk, hogy egy hétig se fogjuk kihúzni, amíg nem csinálunk megint valami hülyeséget?

- Ne is gondoljatok rá, mert esélytelen, hogy addig kibírjátok - szólt közbe egy hang.

Lucy és Thomas egyszerre ültek fel és pillantották meg a mosolygó Newtot, aki a sátor ajtajában állt karbatett kézzel és nézte őket.

- Mióta állsz ott? - kérdezte Lucy.

- Most jöttem - felelte a fiú. - Vagy fél órája várunk titeket odafönt, de sehol senki, így jöttem megnézni, mi van veletek. Nem gondoltam, hogy egy ilyen megható jelenetre érkezem, kár, hogy nem hoztam zsepit.

Lucy grimaszolt, majd Thomasra nézett, aki csak a szemét forgatta. Ám mindkettejük szája sarkában mosoly bujkált.

- Te mondod el, vagy én?

- Majd én - vállalta magára a feladatot Lucy. - Úgyis van valami, amiről beszélni akarok vele. Te menj és avasd be addig a többieket.

- Kár, hogy nem tudom majd lefotózni Minho arcát - sajnálkozott Thomas, majd még egyszer megölelte Lucyt, legalább ugyanolyan szorosan, mint az előbb. Azután felállt, intett Newtnak, mikor elment mellette és magukra hagyta őket.

- Minek örültetek ennyire? - kérdezte Newt és elfoglalta Thomas helyét a lány mellett. - Még soha nem láttam Tommyt ennyire elérzékenyülni.

Lucy felvette a táblagépet az ágyról, majd, miután még egyszer utoljára hitetlenül megrázta a fejét, mesélni kezdett.