Thomas mozdulatlanul feküdt. Csak meredt a felette lévő ágy aljára, amiben Newt pihent, de abból ítélve, hogy szinte tíz másodpercenként mindig átfordult a másik oldalára, az ő éjszakája se volt éppen nyugodt. Bár igyekezett higgadt maradni, és nyugalmat erőltetni magára, Thomas látta rajta, hogy ő is legalább annyira ideges a lányok (főleg Lucy) miatt, mint ő. Az, hogy elválasztották őket tőlük, kicsit sem volt biztató, ráadásul az étkezdében lejátszódott jelenet alapján egyáltalán nem úgy tűnt, hogy egyhamar visszaengednék őket hozzájuk. És az egy dolog, hogy Teresát elkísérték mellettük, de Lucyt azóta sem látták. Mintha elnyelte volna ez a hatalmas épület. És ez Thomasnak egyáltalán nem tetszett.

Persze, megértette a fiúk látszólagos érdektelenségét. Ők sokkal hosszabb ideig kellett az Útvesztőben éljenek, emiatt nekik már ennyi is elég volt, hogy gondoskodtak róluk és nem nyomtak percenként valami szörnyűséget az arcukba. Ám Thomas érezte, hogy valami nem stimmel. Olyan volt ez, mint a Futársága vagy az, hogy az Útvesztő ismerős volt neki már a kezdetektől fogva. Amolyan hatodik érzék.

Persze, nem ez volt az egyetlen, ami ébren tartotta őt. Ugyanis valahányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt, ahogy Chuck beugrik elé, hogy a testével védje meg őt Gally lövésétől. Hallotta Lucy zokogását, látta vigasztalhatatlan arcát, amit ráadásul mintha nem először vett volna szemügyre. Valahol az agya hátsó részében egy homályos emlék tört a felszínre, de épp csak annyira, hogy biztos legyen benne: nem ez volt az első alkalom, hogy Lucy átesett ilyen fokú kétségbeesésen. Ám hiába próbált visszaemlékezni, semmit sem tudott a körülményekről.

De ahhoz pont eleget tudott, hogy soha ne akarja ezt az arckifejezést újra látni az arcán.

Épp emiatt aggódott érte, néha már jobban, mint Teresáért. Lucy mindig igyekezett keménynek és elpusztíthatatlannak mutatkozni (fiúk között élt két hónapig, mégis mit várt?), de ez nem jelentette azt, hogy az is volt. Nem mintha nem tudná megvédeni magát, de teljesen más az, ha az érzelmei által teszik őt tönkre. Thomas nagyon félt tőle, hogy Chuck halála mennyire fogja őt megviselni, mert abból kiindulva, ahogy ő érezte magát, Lucynak nagyjából ezerszer rosszabb lehetett.

Ő mindig úgy érezte, hogy Chuck inkább volt a kisöccse, mint a fia, de attól még örömmel ment bele ebbe a „papás-mamás" játékba, ha a fiút ez boldoggá tette. Lucy azonban igazi anyjaként viselkedett és úgy is élte meg az elvesztését. Ettől függetlenül érezte, hogy az, hogy Chuck létezett és ezekre a szerepekre kérte őket, akaratlanul is összekötötte kettejüket. És az alapján, ahogy a lány viselkedett, ahogy odafigyelt rá, Thomas tudta, érezte, hogy számára ez a kötelék nem szűnt meg, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy megvédje, hogy ne veszítse el őt is.

Vagyis Thomasnak kötelessége volt ugyanezt megtenni. Tartozott ennyivel Chucknak, hogy vigyázni fog a mamájára.

Gondolataiból halk motoszkálás hangja szakította ki. Mintha egyenesen a falakból szólt volna. Thomas lassan felült, miközben feszülten fülelt, honnan is jön ez a zaj. A motoszkálás abbamaradt, majd halk, nyikorgó hang hasított bele a fiúk szuszogása által megzavart csöndbe, végül pedig egy hang is megszólalt.

- Pszt!

Thomas körbenézett a szobában, de sehol sem látott senkit. A mellette lévő ágyon Winston aludt, mint a tej, a lábainal lévőn Serpenyő, fölötte pedig Minho és Newt se mozgolódott fölötte. Mindannyian mozdulatlanok voltak.

- Hé! - szólt újra a hang, ami mintha visszhangzott volna. - Itt lent!

Thomas az ágya alá hajolt és nem tudta elfojtani döbbent nyögését.

Az ágya alatt egy szellőzőjárat kezdete volt, amiben az a srác hasalt, akire a sötét bőrű fiú felhívta a figyelmét az étkezdében. Ha jól emlékezett, ő volt itt a legrégebben és nála voltak csak lányok. Már nem volt rajta a pulcsija, csak egy hosszúujjú és a szája elé tartott mutatóujjával jelezte, hogy maradjon csöndben.

- Gyere! - mutatta, miközben elkezdett visszafelé kúszni a szellőzőjáratban. - Gyere velem!

- Mi? - fordította el a fejét enyhén Thomas, hogy ne teljesen fejjel lefelé lássa a fiút. Ha jól látta, a járat volt olyan széles, hogy még Serpenyő is lazán elfért volna benne.

- Gyere! - ismételte a srác, aki már eltűnt egy kanyar mögött. Most újra felbukkant, miután látta, hogy Thomas nem követi. - Sietnünk kell!

Thomas, jobb ötlete nem lévén és mert kíváncsi is volt, halkan lemászott az ágyáról és elkezdett kúszni a járatban a fiú után. Már három kanyar után elvesztette a fonalat arra vonatkozóan, merre mennek, de azért megjegyezte, hogyan juthat vissza a szobájába. Arról viszont fogalma sem volt, hova vezeti ez a kölyök, aki nem volt hajlandó magyarázattal szolgálni, csak azt ismételgette, hogy sietniük kell, mielőtt lekésik. Bár azt már nem kötötte az orrára, hogy miről késnének le.

A fiú végül huszonhét kanyar után egy nagyobb járatban állt meg, amiben görnyedve már fel is tudtak állni. Az egyik szellőzőrács mellett térdelt, és lefelé bámult, mint aki vár valamire.

- Mit csinálunk itt? - kérdezte Thomas harmadjára.

- Pszt! - intette csöndre újra a fiú. - Gyere ide és figyelj!

Thomas odasétált mellé és lenézett a rácson keresztül. Egy folyosószakaszt látott, amin hamarosan lépések hangja visszhangzott. Nemsokára fel is tűnt az a doktornő, akivel utoljára Teresát és Lucyt látták. A köpenye zsebéről lecsíptette a kártyáját, majd megfordult és valamire ránézett a háta mögött. Thomas lassan már azt is látta, mit figyelt.

Guruló hordágyakon egy-egy fehér lepellel letakart testet hoztak. A fejüknél kijelző mutatta a szívverésüket, az egész testüket behálózó érhálózatot és még egy csomó mindent, amit nem tudott elolvasni. Infúzióra hasonlító állvány is járt az ágyakhoz, amiknek a tartájából kék anyag folyt a beléjük. Thomas arrébb kúszott, hogy lássa, merre mennek. A doktor lehúzta a kártyáját a leolvasón, mire az ajtó kinyílt és sorban betolták a letakart testeket, szám szerint nyolcat. Azután az ajtó bezárult.

- Mi a franc volt ez? - nézett fel Thomas a fiúra.

- Minden este újabbakat visznek be - felelte. - Hogy mit csinálnak velük, azt nem tudom. Csak idáig jutottam el. Arra nem vezetnek járatok. De csak befelé viszik őket. Kifelé soha. Szerintem innen soha senki nem ment még el.

Thomas első gondolata Teresa és Lucy volt. Az, hogy elválasztották őket, hogy a vacsorára se jelentek meg és senki sem mond róluk semmit. Mi van, ha...?

Elhessegette a gondolatot. Nem akart belegondolni, hogy a letakart testek között ők is ott lehettek.

- Gyere - szólt neki a fiú egy kis idő után. - Nehogy észrevegyék, hogy eltűntünk...

- Miért mutattad meg? - kérdezte hirtelen Thomas. El nem tudta képzelni, miért nem szólt erről a többieknek. Vagy lehet, hogy megpróbálta, csak senki sem hitt neki?

- Azért, mert rád talán hallgatnak - felelte a srác. - És mert észrevettem, hogy neked is gyanús, ami itt folyik. A többiek semmit sem vettek észre; ők csak örülnek, hogy nem kell minden este Siratóktól tartaniuk.

Azzal elindult visszafelé, oda, amerről jöttek. Ám mielőtt eltűnhetett volna a járatokban, Thomas megállította.

- Várj! - szólt utána. - Mi a neved?

- Aris - felelte a fiú. - A tied?

- Thomas - mutatkozott be Thomas. - Figyelj, valahogy be kell jutnunk az ajtón túlra. Ki kell derítenünk, mi folyik itt, mielőtt szólnánk a többieknek.

- Csak kártyával lehet bejutni - mondta Aris. - Azt meg nem osztogatnak nekünk.

- Akkor el kell lopnunk egyet - jelentette ki Thomas, mire Aris szeme kerekre nyílt.

- Halálvágyad van? - kérdezte. - Ha észreveszik...

- Azt csak bízd rám - szakította félbe Thomas. - Holnap gyere át hozzánk, miután vége a vacsorának. Együtt bemegyünk és körülnézünk. Ha jól sejtem, nem akarnak megölni minket, így legrosszabb esetben én is ott végzem, ahol ők - mutatott le az ajtóra. - Ha így lenne, juttasd ki innen a barátaimat.

Aris egyáltalán nem festett úgy, mint aki maradéktalanul meg van győzve, de nem szólt semmit. Csak bólintott egyet, majd eltűnt a járatokban.

Thomas elsőként ébredt reggel és alig várta, hogy a többiek is végre felkeljenek és beszámoljon nekik a felfedezéséről. Ám a srácok nem úgy reagáltak, ahogy várta; mind szkeptikusan bámultak rá és úgy tűnt, mintha direkt mentegetni akarnák ezeket az embereket és nem látnák a fától az erdőt. Jó, elismerte, hogy jó volt végre biztonságban lenni, de ha ezek az emberek sem jobbak, mint a VESZETT, akkor miért kellene megbízniuk bennük? Sőt, akkor egyáltalán kiben bízhatnak?

A nap további része egyébként meglepően unalmas volt. Csak akkor hagyták el a szobájukat, mikor enni mentek a többiekkel, egyébként pedig maguk voltak és egymást szórakoztatták. Ám hiába próbáltak meg jókedvűnek maradni, mindig előjött ugyanaz a téma: hol lehetnek a lányok? Miért nem tudhatnak róluk semmit? Mikor az ebédnél se jelentek meg és az őrök még mindig nem voltak hajlandóak válaszolni a kérdéseikre, Thomas eldöntötte, hogy mindenképp bejut abba a terembe és kideríti, ott vannak-e.

A terv első fázisához azonban meg kellett várnia a vacsorát.

Összeszorított állkapoccsal nézte, ahogy Janson újabb embereket hív ki és közben próbált az arcáról olvasni. Ám azon kívül, hogy behízelgő módon mosolygott, semmit sem tudott kihámozni az arckifejezéséből. De ennyi pont elég volt neki, hogy ne bízzon meg benne és még inkább megerősítette abban az elhatározásában, hogy kiderítse, mi folyik itt.

- Mi lehet az ajtón túl? - suttogta.

- Figyelj, megdumáltuk - hajolt oda hozzá Newt. - Le voltak takarva, nem tudod, hogy mit láttatok. Akármit szállíthattak.

- Tudom, mi volt az, emberi testek - mondta Thomas. Kicsit ideges volt már, hogy ennyire nem kíváncsiak arra, ami körülöttük van. Mintha még mindig az a Zöldfül lett volna, aki Futár akart lenni. - Aris szerint minden este megy egy adag.

- Ki az az Aris? - ráncolta a homlokát Minho. Miután Thomas ránézett (épp egy zsömlét vizsgálgatott unottan), és mindannyian végigmérték, az Elöljáró szarkasztikusan hozzátette: - Ja... hiteles.

- És mára az utolsó név: David! - fejezte be a felsorolást Janson, mire a legtöbben tapsoltak és az őrök elkezdték kiterelni a gyerekeket az ajtón. - Köszönöm a figyelmet! További kellemes estét!

- Oké, amíg nem tudunk biztosat, csendben vagyunk és próbáljuk nem felhívni magunkra a figyelmet - mondta Newt, szokás szerint kézben tartva az irányítást.

- És ha az egyikük Lucy volt? - nézett rá Thomas, és mint mindig, ezzel sikerült elbizonytalanítania a szőke fiút. - Vagy Teresa? Lehet, hogy ti nem aggódtok miattuk, de én kiderítem, mit tesznek velük.

Azzal felállt és célirányosan elindult az elhívott gyerekek után. Úgy tett, mintha nem látná az őröket, úgy téve, mintha nem lennének ott és akadálytalanul be tudna surranni a többiekkel. Ám, mint eddig mindig, most is megállították.

- Ó, megállj! - tette ki a kezét a jobb oldali fickó. - Nem szólítottak.

- Tudom, épp csak beugrom... - jelentette ki lazán Thomas és újra megpróbált elmenni közöttük, persze eredménytelenül.

- Az neked tiltott terület, fiam - lökte vissza a férfi.

Thomas úgy csinált, mint akinek végtelenül elege van a helyzetből (ami amúgy igaz is volt) és kicsit közelebb hajolt.

- A barátaimhoz mennék, engedjenek be - kérte halkan, de határozottan.

Úgy tűnt, a férfinak is kezd elege lenni belőle, mert a vállába bökött és hátrébb tolta, bármiféle megjátszott kedvesség nélkül.

- Ülj vissza a helyedre, de gyorsan! - szűrte a fogai között.

Thomas pár másodperc szemezés után megfordult és úgy tett, mint aki beletörődve az újabb kudarcba visszasétál a helyére. Ám három kis lépés után megfordult és nekirontott az őröknek, akik épp annyival reagáltak később, amennyi időre neki szüksége volt ahhoz, hogy a férfi övéről le tudja szedni a beléptető-kártyáját.

- Tűnj innen! - rivallt rá és most már minden erejét beleadva állította meg. Thomas ezt használta ki arra, hogy lopva a zsebébe süllyessze a kártyát.

- Miért tűnjek el, mi? - szólt vissza a hitelesség kedvéért, de azért minden eddigi sértettségét beleadva lökte vissza a fickót. - Miért tűnjek el?

Szóváltásukat - és a kis harcukat - persze nem nézték tétlenül: a tisztársak már ott is teremtek és lefogták őt, hogy ne mehessen neki újra az őrnek és a folyosóról Janson is visszarohant, hogy lefogja a felnőtteket, akik szintén nem hagyták magukat.

- Itt meg mi folyik? - kérdezte, körbenézve az egybegyűlteken. Ám amint megtalálta Thomast, úgy mosolyodott el, mint aki semmin sem csodálkozik. - Thomas! Bízunk egymásban, nem? - tette a kezét a vállára, mint valami régi jó barát. Thomas elégedetten látta, hogy kicsit magasabb a férfinál. - Egy csapatban játszunk, ne feledd.

- Biztos ez? - kérdezte Thomas halkan. Ezen a ponton már értelme sem volt annak, hogy tovább játsza a naív kisgyereket.

Janson párszor megütögette a vállát és látszott a szemén, hogy nem tudja, mit is válaszoljon erre. Ám a mosolya egy pillanatra sem lohadt le.

- Na, nyomás a hálóba.

Mire a fiúk észbekaptak, már a szobájuk ajtaját nyitották ki és terelték be oda őket, mint a büntetésre ítélt iskolásokat. Amint rájuk zárták az ajtót, mindenki értetlenkedve és kissé dühösen Thomas felé fordult.

- Ezt most miért csináltad? - kérdezte Minho.

- Ne mondd már, hogy azt hitted, beengednek - ráncolta a szemöldökét Newt.

- Persze, hogy nem hittem - jelentette ki Thomas, majd előszedte a kártyát és felmutatta nekik. Mindenkinek az arca átváltott elismerővé, amint felfogták, mi történt. - De megtudom, mi van azon az ajtón túl.

- Világos - mondta Serpenyő.

- Rejtegetnek itt valamit - ismételte el Thomas, ki tudja hányadik alkalommal, miközben elindult a szellőzőjárat felé. - Ezek nem azok, akiknek mondják magukat.

- Figyelj, Tommy, ezt nem tudhatod! - állította meg Newt. - Csak azt tudjuk biztosan, hogy megmentettek minket a VESZETT-től. Adtak nekünk tiszta ruhát, adtak kaját, meg rendes ágyat. Páran elég rég kaptunk ilyeneket.

- Tudom, de...

- Sokkal régebben, mint egyesek - nézett rá jelentőségteljesen Newt. Tekintete szinte szikrákat szórt.

- Ez nem rólam szól! - veszítette el most már véglegesen a türelmét Thomas. - Érted? Vagy téged egyáltalán nem érdekel, miért nem tudunk a lányokról semmit most már majdnem két napja? Még ha ti bele is kényelmesedtetek ebbe, én akkor is kiderítem, mi folyik itt, és ha tévedtem, akkor tévedtem, de legalább tudni fogom, hogy Teresával és Lucyval minden rendben!

- Ide figyelj, Tommy - ragadta meg a pólóját Newt. Bár nem emelte fel a hangját, de olyan fenyegető hangsúllyal beszélt, hogy Thomast rendesen kirázta a hideg. Még nem látta őt ilyen dühösnek. - Jobban ismerem Luce-t bárkinél. Ismerem, mióta csak feljött a Dobozzal, ott voltam minden egyes megpróbáltatásánál, végignéztem, min ment keresztül és te ezek után azt mered az arcomba vágni, hogy nem érdekel, mi van vele? Szerinted, ha bármivel bepróbálkoztak volna Luce-nál, akkor mi még itt lennénk? Már rég jött volna, hogy elvigyen minket innen!

- Mi van, ha váratlanul jött és nem készült fel rá? - vágott vissza Thomas. - És ha valamivel sakkban tartják? Különben is, nem várhatjuk mindig azt, hogy Lucy majd megment minket! Nem rakhatjuk rá az összes felelősséget! Már így is több terhet cipel a hátán, mint bármelyikünk és nincs mellette senki, aki segíthetne neki!

- És ki segítene neki? Te?

- Igen, én! - szedte le magáról Newt kezeit Thomas. - Fogalmatok sincs, min megy keresztül azok után, ami Chuckkal történt! Nem tudjátok, min ment keresztül az Útvesztő előtt, fogalmatok sincs róla! Azt hiszitek, elpusztíthatatlan, pedig egyáltalán nincs így: ugyanolyan sebezhető és törékeny, mint bármelyikünk! És ha ti nem is vagytok hajlandóak feladni a kényelmeteket miatta, én nem fogok itt ülni ölbe tett kézzel, miközben ki tudja, mit tesznek vele!

A fiúk túlságosan döbbentek voltak ahhoz, hogy bármit is mondjanak. Newt egyenesen falfehér volt és már nyitotta a száját, mikor hirtelen kirepült az ágy alól a szellőzőrács és Aris kúszott elő.

- Szia, Thomas! - köszönt, miközben lassan kimászott az ágy alól. - Megvan, ugye?

- Igen - mutatta a kártyát Thomas. - Igen, menjünk.

- Öhm - habozott Aris, mielőtt Thomasnak lehetősége lett volna leguggolni, hogy bemásszon a szellőzőbe. - Miközben idefelé jöttem, összefutottam valakivel. Azt mondja, a ti Útvesztőtökhöz tartozik, szóval elhoztam ide...

- Az isten szerelmére, Aris! - szólt közbe egy lányhang, ami mintha visszhangzott volna. - Engedj már ki, mielőtt ezek széttépik egymást! Nem hiszem el, két napra megyek el és már nem bírnak egymással - hogy a fenébe bírtak ki két évet nélkülem?

- Mi a...?

Az összes fiú a szellőzőnyílás köré gyűlt és guggolva néztek be rajta, miután Aris arrébb vitte a lábát. Ott egy lány bámult rájuk: vörös haja szabadon hullott alá, karjain többé nem voltak zúzódások és sebek, zöld szeme pedig élénken csillogott a félhomályban.

Lucy végignézett rajtuk, majd sóhajtott egyet és elmosolyodott.

- Arrébb mentek, hogy ki tudjak mászni és megölelni titeket, vagy egyből megyünk és kiderítjük, mit csinálnak a többiekkel az ajtó mögött?