- Mi az? - kérdezte Minho türelmetlenül. - Ember?

- Halott - felelte tömören Lucy.

A szeme sarkából látta, hogy Minho és Thomas odasietnek mellé, ám a tekintete végig a testen maradt. A ruhái porosak és szakadtak voltak, de nem is ez volt a kiakasztó, hanem a feje: azon ugyanis egy műanyag zacskó volt, amit a nyakánál jó szorosan lezártak. Úgy tűnt, valaki megfojtotta vele és itt hagyta az enyészetnek, ami tette a dolgát, ugyanis már nem volt rajta bőr és hús is alig. Épphogy befedte a csontjait.

- Basszus - szaladt ki Thomas száján. Lucy sem foglalhatta volna össze jobban.

Minho egy pillantást vetett csak a hullára, ugyanis sokkal jobban érdekelte a mellette lévő asztali lámpa. Megpróbálta felkapcsolni, de nem történt semmi. Ezután a lámpával a vezetéket kezdte követni.

- Volt áramuk - jelentette ki egy idő után.

- A kunyhók között húzódó lámpákból én is rájöttem - reagált kissé szarkasztikusan Lucy. - De ne veszítsük el a fő fókuszt, ami az, hogy élelmet keressünk.

- Nem lenne könnyebb, ha minden meg lenne világítva ahelyett, hogy itt szerencsétlenkednénk ezekkel? - rázta meg az elemlámpát Minho.

- Azzal csak azt éred el, hogy felhívod magunkra a figyelmet - kontrázott Lucy.

- Minek a figyelmét? - szólt közbe Thomas. - Nekem úgy tűnik, hogy ez a hely rég kihalt. Szerintem senki sincs itt rajtunk kívül.

Ezzel Lucy sem tudott vitatkozni, mégis megmagyarázhatatlan idegesség tört rá. Minden idegszála rejtőzködni akart, bár nem tudta, mi elől, de a sötétben mindenhol fura alakokat vélt látni és minden sarkon veszélyt sejtett. Talán csak a képzelete játszott vele. Lehet jobb, ha nem veszi körül olyan feketeség, amibe bármit bele tud látni.

Sóhajtott egyet.

- Jó - egyezett bele. - Keressük meg a generátort.

A vezetékek nagyobb kábelekbe futottak össze, amiket összekötöztek, hogy ne bukjanak fel bennük. Azok a padlón futottak végig, a kunyhók labirintusából egy másik folyosóra, majd egy ajtóval lezárt területre. Lucy végig a kezében szorította a rudat, miközben belökte az ajtót és körbenézett. Egy karbantartóhelyiségbe kerültek, amiben egyre több és több kábel futott össze az épület más részeiből érkező vezetékekkel. A hatalmas kötegek azt jelezték, közel jártak.

Thomas lámpája ekkor egy kerítést világított meg, ami elzárta előlük az utat. A tövében és a lyukakon is plüssállatok pihentek, valamint játékok, néhány művirág és egy „Magasfeszültség" feliratú tábla. Az ajtót hatalmas lakat zárta le.

- Azt hiszem, megtaláltam - szólt Minho és Lucy hallotta, hogy kapcsolgatni kezd valamit. Ám az ő figyelmét jelenleg az kötötte le, ami a kerítés túloldalán volt: ott ugyanis újabb matracokat látott, amiken takarók és pokrócok hevertek, néhányon pedig szakadt ruhát is látni vélt.

- Szerintem megvan - jelentette ki diadalmasan Minho és egy kattanás után a generátor zúgni kezdett, majd mindenhol az épületben sorra gyulladtak ki a fények, és a sötétséget felváltotta a félhomály. Lucy Minhóra mosolygott, aki jellegzetes vigyorával az arcán nézett rá, ám egyik pillanatról a másikra elsápadt. - Vigyázzatok!

Lucy abban a pillanatban ugrott hátra, ahogy valami nekicsapódott a rácsnak. Vérfagyasztó sikoly hasított a levegőbe, amitől Lucy hátán felállt a szőr, egyúttal pedig a felismerés is tarkón vágta: ez ugyanaz a hang volt, amit akkor hallott, mikor bemenekítették őket a VESZETT épületébe. Most már látta is, mi volt a forrása.

Egy nő rángatta a rácsokat, miközben gurgulázva üvöltött, úgy, mint aki a saját vérében fuldoklik. A szemei helyén csak üres lyukak tátongtak, a bőrén feketén rajzolódtak ki az erek, valamint kelések és karmolások borították, amik kísértetiesen hasonlítottak az emberére. Ruhája szakadt és koszos volt, zsíros haja pedig csak úgy táncolt a levegőben, ahogy újra és újra nekifeszült a rácsnak.

- Hús! - rikoltozta. - Hús! Hús! Hús!

Lucy, Minho és Thomas azonnal egymás mellé húzódtak, miközben dermedten figyelték, ahogy a nő esztelenül rángatja a kerítést, miközben folyamatosan üvölt. Hirtelen mögöttük is ugyanez a hang hallatszott, mire megpördültek és azt látták, hogy egy férfi bukkan elő a semmiből. Ő ugyanolyan állapotban volt, mint a nő, de neki megvoltak a szemei és úgy tűnt, lát is velük, mert rájuk szegezte őrült, állatias tekintetét.

- Kaja... - vigyorodott el eszelősen. - Kaja, kaja, KAJA!

Lucy ösztönösen cselekedett. Ahogy a férfi nekik rontott, ő elkészítette a pisztolyát, majd célra tartott és lőtt. A férfi úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, a fején tátongó lyukból pedig fekete vér szivárgott. A lövés az egész épületben visszhangzott, de nagyon hamar elnyomta azt a feltámadó üvöltés és sikoltás, amit ezek a... minek is hívták őket a katonák?

- A bökött életbe, mik ezek? - kérdezte Minho szinte kiabálva.

- Buggyantak! - felelte Lucy, miközben az ajtó felé vette az irányt. - Tűnjünk el innen, most!

Thomas és Minho nem késlekedtek sokat, szorosan a nyomában járva követték őt. Azonban a Buggyantak legalább olyan gyorsan voltak, mint ők és emiatt épphogy az arcukba tudták csapni az ajtót. Azt azonban csak együttes erővel tudták zárva tartani, olyan vehemensen igyekeztek áttörni. Lucy a hátával dőlt neki, miközben ziháltan nézett körbe valami alternatív megoldás után kutatva.

Mikor észrevette maga mellett a hatalmas irattartó szekrényt, rögtön tudta, mit kell tenni.

- Minho, a szekrényt! - kiáltotta.

Minhónak elég volt egy pillantást vetni rá, hogy vegye a lapot. Míg Thomas és Lucy minden erejükkel tartották az ajtót, addig ő a szekrényhez rohant és nekidőlt, hogy az ajtó elé döntse. Mikor látták, hogy dőlni kezd, Thomas és Lucy elugrottak az útból, így a szekrény hatalmas csattanással zuhant az ajtó elé.

- Keressük meg a többieket és tűnjünk el innen! - hadarta Thomas és futni kezdett oda, ahonnan jöttek. Az épület visszhangzott a Buggyantak rikoltásaitól, szinte mindegyik az étel valamilyen változatát üvöltözte és nyilvánvaló volt, mit akarnak csinálni velük.

Mindhármukból feltört a Futár és úgy rohantak, mintha a Siratók elől kellett volna menekülniük. A nyomukban ott loholtak a Buggyantak, ráadásul szemből is közeledtek, azzal fenyegetve, hogy elzárják az egyetlen útjukat fölfelé. Lucy igyekezett annyit lelőni, amennyit csak tudott, de futás közben gyakran mellélőtt, vagy nem ölte meg őket rögtön, ami miatt több időt vesztett, mintha csak futott volna. Szerencsére így is elérték a lépcsőt és miután felrohantak rajta, a bolt felé vették az irányt.

- Hé! - kiabálta Thomas, amint befordult az utolsó sarkon. - Hé, futás! Futás, gyorsan, futás!

Lucy látatlanba tüzelt hátrafelé, miközben egy pillanatra sem lassított. Néha hallotta, hogy eltalálja valamelyiket, de nem nézett hátra, hogy biztosra menjen. Látta maga előtt, hogy a többiek értetlenül bámulnak rájuk, de amint felfogták, mi történik, mindannyian rohanni kezdtek az előttük lévő lépcső felé.

- Srácok, mik ezek? - kérdezte Aris olyan vékony hangon, amitől öt évesnek hatott, nem tizenötnek.

- Később elmondom, de most tűnjünk el innen! - kiabálta Lucy, aki utolsóként rohant és megállás nélkül tüzelt hátrafelé. Mikor látta, hogy a sereghajtó Serpenyő is közel jár a tetejéhez, koncentrált és a kék fény néhány pillanatra beragyogta a csarnokot, amíg fel nem tűnt a lány kezében a géppuska.

Ezt látva a Buggyantak viselkedése szinte azonnal megváltozott: elmebeteg kannibálokból valóságos őrültekké váltak és mindegyik üvöltözni kezdett.

- Az Angyal!

- A mocskos Angyal!

- Megöllek!

- Kikaparom a szemed!

- Mi a franc bajuk van? - kérdezte Serpenyő.

- Ne állj meg, tovább! - kiáltotta Lucy, aki közben szintén felért és gyorsan lőni kezdte a lépcsőt. Az alig három találat után darabjaira esett szét, elzárva őket az üldözőiktől. Visszaváltott pisztolyra és gyorsan igyekezett felzárkózni a többiekhez, akik már a következő lépcsőn igyekeztek felfelé.

A folyosóról újabb Buggyant közeledett feléjük, amit Lucy gondolkodás nélkül fejbelőtt. Újra és újra tüzelt, miközben lassan araszolt felfelé, így egyre jobban leszakadt a többiektől.

- Luce! - hallotta Newt kétségbeesett kiáltását. - Luce, gyere! Hagyd a fenébe, gyere már!

- Majd utolérlek titeket, menjetek! - kiáltott vissza Lucy, ám egyre inkább úgy tűnt, hogy a fiú ötlete lesz célravezető, mert ezek annyian voltak, mint egy hadsereg. Itt is, amint felért, gépágyúval ripityára lőtte a lépcsőt, majd ismét visszaváltott pisztolyra és rohanni kezdett a folyosón.

A fiúk már jó száz méterrel előtte jártak, de még így is látta, hogy most Newt volt leghátul és folyamatosan hátrafelé pillantgatott. Mikor meggyőződött róla, hogy Lucy jön utánuk, akkor kezdett ismét teljes erejéből futni, de a lány látta, hogy erősen hátráltatja a rossz lába. Lucy igyekezett minél hamarabb felzárkózni, miközben hallotta, hogy Minho mond valamit, de a rikoltozástól nem értette, mit. Ám ami ezután történt, attól minden másról elfeledkezett.

Alig ötven méterre volt már, mikor egy üvegkirakaton hirtelen keresztülugrott egy Buggyant és egyenesen Newtra vetette magát. A fiú felbukott és elterült a földön, rajta a rémlénnyel, ami igyekezett valahogy átharapni a torkát. Lucy nem is realizálta, hogy megváltoztatta a fegyverét, csak rohant teljes erővel, majd amint odaért, lendítette a jobb karját és a kalapáccsal egyenesen telibe találta a Buggyantat, ami ettől szinte a csarnok másik feléig repült.

- Jól vagy? - segítette fel Newtot Lucy, de közben holtsápadt volt a rémülettől és a keze is remegett. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne ölelje magához Newtot ott helyben, mivel ezzel értékes másodperceket vesztettek volna.

- Igen - zihálta Newt. - Kösz, Luce.

- Gyerünk, futás! - rángatta a kabátjukat Thomas, és hamarosan ott folytatták, ahol abbahagyták.

Winston bekanyarodott egy szűk folyosóra, amin rengeteg ajtó nyílt. Lucy, aki még mindig a sor végén volt, hallotta, hogy az összes kilincset sorban megrángatta, de egyik ajtó sem volt nyitva. Aztán az egyik hirtelen kivágódott, majd artikulálatlan üvöltés hasított a levegőbe, amit ezután rögtön Wintson fájdalomkiáltása követett.

- Winston! - kiáltotta Lucy, de bárhogy igyekezett, nem tudott előrefurakodni; főleg, hogy mindenki felé hátrált. Így csak hallgathatta a dulakodás hangjait, ráadásul mögöttük érkezett az utánpótlás. Így a többiekre hárult a feladat, hogy leszedjék Winstonról a Buggyantat, amíg ő a végtelen hullámot igyekezett valahogy lecsendesíteni. Közben pedig némán imádkozott, hogy a fiúnak ne legyen semmi baja.

A lövések fülsiketítően visszhangoztak a szűk folyosón, de így legalább leszűkült a célzóköre, és könnyebben találhatott célba. Aztán egyszerre azt vette észre, hogy valaki megragadja a vállát.

- Gyere Lucy, menjünk! - rángatta Teresa, mire a lány sarkon fordult és rohanni kezdett a többiek után, akik már eltűntek az ajtó mögött. Nem sokkal messzebb a Buggyant mozdulatlanul hevert a földön.

Egy parkolóházban kötöttek ki, ahol egymás mellett álltak a beporosodott és rozsdásodó autók. Lucy úgy látta, hogy Minho vezeti őket, Serpenyő és Aris támogatják Winstont, aki azért futott a saját lábán, Newt és Thomas pedig hátrafelé figyeltek, hogy lássák, jönnek-e utánuk. Lucy és Teresa kínkeservesen lassan zárkóztak fel, miközben a nyomukban még mindig ott loholtak a Buggyantak.

A lány úgy érezte, egész éjszaka futottak. Legalábbis egy örökkévalóságnak tűnt, amíg sikerült elnyúlniuk annyira az üldözőiktől, hogy legyen idejük menedéket keresni az épület egy beomlott részének törmelékei alatt. A kiáltások és az Angyalt szidalmazó rövid mondatok szünet nélkül zengték be a teret, de ezen kívül csak a zihálásukat hallották, ahogy a sötétben összehúzódtak egy apró lyukban egy masszív betontömb alatt. Lucy ösztönösen Newtot kereste, őhozzá bújt, aki védelmezően ölelte magához és a lány most hálát adott az égnek, hogy sötét volt és a többiek nem láttak semmit. A fiú nyakába temette az arcát és így próbált valahogy nyugalmat erőltetni magára.

Ám bármennyire igyekezett, ez az éjszaka messze a legrosszabb volt új élete során.