Thomas és Brenda nem bukkantak fel.

Az egész éjjelt ott töltötték és bár hivatalosan felváltva őrködtek, az eltűnteket és Buggyantakat fürkészve, Lucy biztos volt benne, hogy valójában egyikük sem aludt túl sokat. Hogy honnan tudta ezt, arra igen egyszerű volt a válasz: ő maga egy szemhunyásnyit sem aludt. Még pihenni sem nagyon tudott, ugyanis ha a tudata az öntudatlanság felé sodródott, mindig beugrott neki egy kép a múltjából, vagy a halott barátainak látványa, ami egyből visszarántotta őt az ébrenlétbe. Korábban mindig az álmai során bukkantak fel ezek az emlékfoszlányok, de most, hogy Thomas nem volt jelen, mintha már az éber óráit is egyre jobban megmérgezte volna a múltja.

Nem tudta, miért viselte meg ennyire Thomas hiánya, de az, hogy még csak azt sem tudta, él-e, sokkal jobban kiborította, mint hitte. Jobban, mint Winston halála és majdnem annyira, mint Chucké. Mintha a lénye egy része veszett volna el, amit még vissza sem kapott rendesen, de már most nélkülözhetetlennek érezte.

Ahogy közeledett a napkelte, úgy világosodott egyre jobban az ég alja a sivatag határában és így látni lehetett, hogy az éjszaka folyamán a sötét felhők szinte nyom nélkül eltűntek. Vagyis ma ugyanolyan forróság fog uralkodni, mint eddig, ami nehezebbé fogja tenni a haladást, de legalább egy idegenvezetőjük volt, aki tudta, merre kell menni és mire számíthattak itt.

A nap éppcsak előbukkant a távolban, rásütve a raktár romjaira, mikor Jorge megmozdult; felült, nyújtózkodott egyet, majd tapsolni kezdett.

- Ébresztő kölykök! Gyerünk, felkelni, egy-kettő!

A Lucy mellett alvó Minho mormogott egy sort, ami nagy valószínűség szerint káromkodások szép variációit tartalmazta, de most még ez se tudott mosolyt csalni a lány arcára. Gyorsan felült és úgy tett, mint aki most ébredt fel és reménykedett benne, hogy nem nézett ki olyan szörnyűen, hogy az feltűnő legyen.

Teresa, aki az őr szerepét töltötte be, összerezzent a váratlan zajtól. Mióta Thomasnak nyoma veszett, egyetlen szót sem szólt és annyira a gondolataiba mélyedt, hogy legtöbbször azt sem fogta fel, ha valaki hozzá beszélt. Lucynak rossz volt látni, hogy amíg az Útvesztőben Teresa egy igazi amazon benyomását keltette, addig a Perzseltföld mintha mindent kiölt volna belőle és ő semmit sem tehetett ellene. Örült volna, ha a lány egy kicsit beengedi a gondolataiba, de akkor neki is őszintének kellett volna lennie, arra pedig meg nem lett volna képes. Még nem.

Így viszont maradt a hallgatás.

Nem telt bele pár perce, amíg mindenki felkelt és indulásra készen állt, mégsem akaródzott senkinek sem megtenni az első lépést. Mindannyian a romokat bámulták, némán imádkozva, hogy bukkanjanak fel, de Lucy a józan észre hagyatkozva már tudta, hogy ha eddig nem jelentek meg, akkor már nem is fognak, hiszen a törmelékek maguk alá temették őket. Így viszont csakis a Jorge által említett csatornákon át jöhettek ki, már ha sikerült elérniük.

Megrázta a fejét és végül ő volt az, aki elsőként bontotta meg a vonalat és indult el a lépcső felé, amit még az éléskamrába vezető úton látott. Egy percig nem bírta tovább nézni a romokat és a gondolatait se bírta már elviselni. Thomas nem halott. Nem az és kész, más lehetőség nincs. És amíg nem látja a holttestét, addig nem is fogja elhinni soha.

Hogy a figyelmét elterelje, és hogy valami olyannal kösse le a gondolatait, amitől nem fog megbolondulni, Jorgéhoz fordult, aki felzárkózott mellé és feltette az első kérdését.

- Ha nem nagy gond, mesélne nekem egy kicsit a világról? Említettem, hogy az emlékeinket elvették, és bár az Útvesztő után kaptunk egy kis felvilágosítást, de nem tudom, mennyire hihetünk annak, mivel a VESZETT-ől jött.

- Az engem is érdekelne - szólt közbe a hátuk mögül Aris. - Meg szerintem a többieket is.

- Micsoda? - kérdezte Serpenyő.

- A világ - felelte Aris. - Hogy mi történt, mi a helyzet most és mégis mi a fenét akar velünk a VESZETT.

Időközben leértek a lépcsőkön és az utcán találták magukat. Az autóroncsok itt is ugyanúgy megtalálhatók voltak, mint az előzőben, de itt ténylegesen lehetett élet nyomát látni: néhány sikátorban álló autóban emberek aludtak, máshol épp igyekeztek fedezékbe húzódni a nap elől, de a legtöbben tudomást sem vettek róluk. Jorge azért így is igyekezett olyan észrevétlenül eljutni egyik romos felhőkarcolótól a másikig, mintha bármelyik pillanatban rájuk vethetné magát valaki.

A férfi csak akkor kezdett beszélni, mikor közel s távol nem volt egy lélek sem.

- Rég történt. A napkitörések teljesen váratlanul jöttek, nem lehetett előre megjósolni őket, és mire a tudósok bárkit is figyelmeztetni tudtak volna, már túl késő volt. - A hangja ugyanolyan tónusú volt, mint a katonának a helikopteren: megfáradt, elgyötört és végtelenül kimerült. - Eltörölték a bolygó lakosságának nagyjából a felét. Minden és mindenki elpusztult az Egyenlítő környéki területeken. És megváltoztatták a klímát mindenhol másutt. A túlélők összegyűltek, az egyes kormányzatok egyesítették erőiket. Nem sokkal később felfedezték, hogy valamelyik járványellenőrző-ponton elszabadult egy undok vírus. Már a kezdet kezdetén a Kitörés nevet adták neki.

Lucy hátrapillantott a tisztársakra és meglepve látta, hogy az átélt borzalmak ellenére is mindannyian feszült figyelemmel hallgatták a férfit, szomjazva minden kis információmorzsát. Ő maga is az agya teljes kapacitását állította arra, hogy befogadja és megeméssze Jorge mondanivalóját, hiszen így nem kellett a saját gondolataitól szenvednie.

Jorge elhallgatott, míg átsétáltak egy romos felhőkarcoló tövében lévő kis piacféleségen, ahol épp elpakoltak mindent és készülődtek a pihenésre. Az emberek rájuk se hederítettek, csak tették a dolgukat és láthatóan igyekeztek minél hamarabb végezni. Mindannyiukból sütött a fásultság és a reménytelenség.

- A hőmérsékleti viszonyok teljesen felborultak - folytatta Jorge, amint megint maguk voltak. - Itt az Egyenlítőhöz közel elviselhetetlen a forróság, de akik nem tudtak időben elmenekülni, vagy meghaltak, vagy elveszítették a módját arra, hogy elmenjenek, vagy Buggyantakká váltak és agyhalottként élnek. Abból, amit sikerült a rádióvevőmmel befognom, az derül ki, hogy tudósok szerint a hőmérséklet már elkezdett csökkeni, de azt csak a sarkokhoz közel lehet érzékelni. Itt még mindig akkora a hőség, hogy a legtöbben átálltak az éjszakai életmódra.

- Mi a helyzet a kormányokkal? - kérdezte Minho. - És hogy jön a képbe a VESZETT?

- Még mindig léteznek államok, csak sokkal... egységesebbek. Amikor kitört a járvány, és borzalmas tempóban terjedt, egyesítették az erőiket, technológiát, erőforrásokat, mindent, amijük csak volt, és létrehozták a VESZETT-et. Felállítottak valami őrülten kifinomult tesztrendszert, és mindent megtettek azért, hogy karanténövezeteket hozzanak létre, de ezeknek a legtöbbje mára megsemmisült és a teszteléssel se mentek semmire, mivel az emberek, akik vírusgyanúsak voltak, inkább elbujdostak, mintsem rájuk süssék a „Buggyant" jelzőt.

A nap közben egyre emelkedett és mintegy Jorge szavait alátámasztva jött a már jól ismert hőség. Lassan lekerültek a kabátok és a pulóverek, amikből takarót készítettek és a fejük fölé tartva igyekeztek védeni magukat a pusztító sugaraktól. Ám a felhőkarcolók jelenléte sokat segített, hiszen az árnyékban, még ha csak minimálisan is, de hűvösebb volt, amit mindannyian üdvözöltek.

- Eleinte még sokan hittek abban, hogy lehet valami gyógymód erre az őrületre - mondta Jorge és a hangjában most először dühöt lehetett kihallani. - Ezért is örültek a VESZETT létrejöttének. De ahogy teltek az évek és ahogy szépen begyűjtötték az immunis gyerekeket, akik aztán nyomtalanul eltűntek a sivatagban vagy északon, egyre többen vesztették el a hitüket. Az sem segített, hogy a világon mindenhol kirakták a biztonságos karanténzónákból az embert, ha megfertőződött, és a sorsára hagyták, így pedig egyre többen lettek dühösek és elkeseredettek. A kisebb, szegényebb államokban lázadtak fel először, ahol elsőként fogytak ki az erőforrásokból és nem érkezett segítség másoktól a VESZETT utasítására, mondván, hogy az nekik kell. Ezután...

Jorge Lucyra pillantott, mire a lány úgy érezte, mintha a szíve a gyomrába zuhant volna. El tudta képzelni, mi jött ezután: a VESZETT megalkotta az Angyal perszónáját és az ellene áskálódókra küldte, hogy végezzen velük. Egy tömeggyilkost csináltak belőle, hogy tovább üldözhessék a gyógymódot.

Vagy talán, hogy megőrizhessék a hatalmukat, mivel rájöttek, hogy a gyógymód nem létezik.

Lucy a kabátja rejtekében megrázta a fejét, jelezve, hogy Jorge ne beszéljen az Angyalról. A férfi pedig szerencsére vette a lapot.

- Ezután bukkant fel a Jobb Kar, néhány évvel ezelőtt. Először nem igazán volt nagy jelentőségük, a föld alatt szerveződtek össze a világ különböző pontjain, összegyűjtve a tapasztalataikat, a megmaradt erőforrásaikat és tervezni kezdték, hogyan tudnák megbuktatni a VESZETT-et. Voltak olyan országok, ahol önként adták fel a karanténzónákat és a bennük élő embereket beszervezték a Jobb Karba, míg a gyerekeket igyekezték elrejteni a VESZETT elől. Az áttörés akkor jött, mikor egy éve sikerült egy labort megtámadniuk és kimentettek egy csapat immunis gyereket valahol Európában. Azután a VESZETT elvágta a globális kommunikációt, hogy a Jobb Kar különböző csoportjai ne tudjanak beszélni egymással. Azóta külön egységenként igyekeznek meggyengíteni a VESZETT-et, kalózadók és minden őskori technikát használva.

- Szóval azok, akik a hegyekben vannak - kérdezte Aris -, csak az itteni csapat? Rajtuk kívül vannak még mások is?

- Úgy hiszem - bólintott Jorge. - Mivel innen nem messze a sivatagban van az egyik legnagyobb VESZETT létesítmény, így jó ideje mozognak a környéken. Jó ideje nem mutatkoztak, mivel olyan öt hónapja volt egy nagyobb betörésük Ázsiában és nem sült el túl jól, így mindenki meghúzta magát a világ más részein. Szinte lehetetlen őket megtalálni, és még ha sikerül is, nem fogadnak be könnyen, ami érthető, hiszen így tudtak eddig rejtve maradni a VESZETT elől. De egy csapat immunis gyereket nem fognak elhajtani, és így minket sem. Ez a mi esélyünk eljutni a Menedékbe, a helyre, ahová a Jobb Kar a gyerekeket viszi. Ahol nem éget a nap és nincs vírus sem. Úgyhogy ti vagytok a mi esélyünk a túlélésre, ezért nem fogtok itt elpatkolni nekem, világos?

Mindannyian bólintottak és ezután nem kérdeztek többet. Lucy biztos volt benne, hogy mindenkinek az agyát szétfeszítik a kérdések, de ennyi információ után nem igazán tudták, hogyan is tegyék fel őket. Még ezeket sem tudták megemészteni rendesen, így a nap további részében, amíg arra figyeltek, hogy észrevétlenül átvágjanak a városon, ezen rágódtak. Hála az égnek annyi új dolgot kellett feldolgozniuk, hogy egyikőjük se kérdezett rá az Angyalra, ami hatalmas megkönnyebbülés volt. És ami még jobb volt, hogy egyetlen Buggyantba se futottak bele, mivel Jorge elmondása alapján aki már kezdett megőrülni, azt vagy megölték, vagy a Buggyantföldre küldték a többi őrülthez, így Lucynak nem kellett újra ölnie.

Így viszont a gyalogláson kívül semmire se kellett összpontosítania, ami azt eredményezte, hogy már délután kettőkor olyan fáradt volt, hogy állva képes lett volna elaludni.

Szinte elsírta magát örömében, amikor Jorge kijelentette, hogy éjszakára megpihennek az egyik romos felhőkarcoló még állva maradt szintjén. Mivel a legtöbben éjjel mozdultak ki, így olyan helyet kellett keresniük, ahol a tűz nem látszik majd, és így őrködniük is kellett, de Lucyt ez nem zavarta. Örült, hogy egy kicsit kiengedhetett és átadhatta a vezetést Jorgénak, még ha így több ideje is maradt a saját gondolataira. Ám olyan fáradt volt, hogy bízott benne, hogy ebben az állapotban legalább a rémálmok el fogják kerülni, hiszen az agyának nem lesz ereje, hogy létrehozza őket.

Akkor még elképzelni sem tudta, hogy ezen az éjszakán szembe kell majd néznie a legnagyobb félelmével.