- Hogy hozzuk ki a többieket? - kérdezte Lucy, miközben a Toronynak nevezett hely felé tartottak, ahová a tisztársakat vitték. - Őrzik őket?

- Nem, nincs rá szükség - mosolyodott el Jorge. - Egyelőre csak elmondjuk nekik a tervet. Téged látszólag megkötözlek, hogy ha valaki megjelenne, akkor úgy tűnjön, téged is foglyul ejtettünk. Ha tiszta a terep, oldozd el őket és várjatok, amíg Brenda értetek nem megy.

- Ön mit fog csinálni addig?

- Összepakolok itt néhány dolgot és megpróbálom leszerelni az embereket, hogy feltűnés nélkül le tudjunk lépni. Nem egyszerű dolog kordában tartani ennyi kisemmizett és mindenre elszánt embert. Néha már rosszabbak, mint a Buggyantak, mivel nekik még megvan az ép eszük, bár nem mind szeretik használni.

Jorge rövid nevetést hallatott.

- A legtöbbüknek elég lenne az, ha a barátaidat visszaadnák a VESZETT-nek egy kis élelemért, miközben téged a legkülönbözőbb módokon kicsinálnának. Nem igazán érdekli őket már semmi más a saját boldogulásukon kívül és nagyon sokan így vannak ezzel a Perzseltföldön. Veszélyes ez a magunkfajtáknak, akik még képesek látni a nagyobb képet.

Lucy nem szólt semmit, csak követte Jorgét. Meg tudta érni az emberek megváltozott látásmódját: azoknak, akik egyik pillanatról a másikra a pokolban találták magukat és rengeteg szörnyűségnek voltak szemtanúi, elég hamar el lehetett venni a hitét egy szebb jövőben. Sajnálta itthagyni ezeket az embereket, de abban igaza volt Jorgénak, hogy itt a túlélés volt a tét, és hogy már az kész csoda lesz, ha a tisztársak közül mind eljutnak a Jobb Karhoz.

Kiértek a nagy erejű lámpák hatósugarából és már csak egyszerű kis villanykörték mutatták az utat. A kinti sötétség baljóslatú félhomályba burkolta a csarnokot, ám ekkor elérték a Tornyot, ami egy hatalmas henger alakú lyuk volt az emeletekbe vágva, a tetőtől egészen a földig. Lucynak földbe gyökerezett a lába, amikor észrevette a barátait: a lábuknál fogva voltak belógatva a mélység fölé, úgy forogva lassan körbe, mint a felakasztott kolbászok.

- Most komolyan - nézett rá Jorgéra, aki még csak nem is volt hajlandó leplezni a mosolyát. - Ezt muszáj volt?

- Nem kivételezhetek senkivel, hermana - tárta szét a karjait tehetetlenül a férfi, de a szeme azt sugallta, hogy kicsit élvezi a dolgot. - Még ha a te útitársaid is.

- Lucy! - tört ki örömében Thomas. - Jól vagy? Nem bántottak?

- Ne érte aggódj, kölyök - szólt Jorge, mielőtt Lucynak esélye lett volna válaszolni. - Ti jelenleg rosszabb helyzetben vagytok, mint ő. Az embereim már azon gondolkoznak, mennyiért is adjanak el titeket a VESZETT-nek. Én hagyom, hadd ötleteljenek, ám közben az Angyallal... bocsánat, Lucyval - javította ki magát, mikor meglátta a lány figyelmeztető pillantását - sikerült megállapodnunk. Egyelőre még lógnotok kell egy kicsit.

- Sok vér ment a fejembe, vagy ez a bökött beszél hülyeségeket? - nyöszörögte Minho a szokásos „teszek mindenre magasról" stílusában.

- A lényeg az, hogy segít nekünk - vette át a szót Lucy. - De óvatosnak kell lennünk, nehogy az emberei gyanút fogjanak és riasszák a VESZETT-et. Egy darabig még itt kell maradnunk, amíg Jorge előkészít mindent a távozásunkra.

- De nagy kebelbarátok lettetek hirtelen - élcelődött Newt, aki még úgy is igyekezett gyilkos pillantásokat vetni Jorgéra, hogy közben fejjel lefelé lógott.

Jorge valamiért rendkívül szórakoztatónak találta Newt megszólalását, de nem fűzött kommentárt a dologhoz. Helyette Lucyhoz fordult.

- Jobb, ha minél előbb túlesünk rajta, mert néhányan szeretnek a körmömre nézni. Lánc vagy kötél?

- Mi van? - háborodott fel egyszerre Thomas, Newt és Minho, de Lucy csak leintette őket.

- Tudom, hogy nehéz, de most az egyszer maradjatok csöndben! Meg kell őriznetek a hidegvéreteket és csinálni, amit mond, különben sosem jutunk ki innen!

Ezután visszafordult Jorgéhoz és válasz helyett levette a rudat az övéről és miután kiválasztott egy szimpatikus oszlopot, odasétált hozzá, szemre belőtte, milyen nagy lehet a kerülete, majd készített egy vastag és nehéz láncokból álló övet, amivel oda lehetett kötözni őt az oszlophoz. Ám hátul csupán egy csat tartotta össze a láncokat, ami a legkisebb erőfeszítésre kioldódott, így Lucy bármikor kiszabadulhatott, ha úgy tartotta kedve.

- Tessék, tegye fel - nyújtotta oda Jorgénak. - És igyekezzen minél több időt nyerni. Ahogy nézem, eltart majd egy darabig, mire leszedem őket.

- Hjaj, mindig meglepődök a kreativitásodon - sóhajtotta színpadiasan Jorge, miközben Lucy leült az oszlop tövében és várta, hogy a férfi rögzítse a csatot az oszlop túloldalán. - Látod azt a kart a peremen? Ami mellett ott van a csörlő a kötéllel?

- Igen - bólintott Lucy.

- Ha a perem felé tolod, lejjebb engedi őket és úgy ki tudod húzni őket a veremből. És aztán semmi magánakció, értve vagyok? Megvárjátok, amíg ideküldöm Brendát, ő pedig elvezet titeket a lelépési pontra.

- Fogtuk, Jorge - engedett meg magának egy félmosolyt Lucy.

- Hé, Jorge! Itt vagy? - szólalt meg egy reszelős hang, és a lámpák fényében hamarosan megjelent Barkley kopasz feje, szakálla és kissé foghíjas vicsora. Mikor észrevette a férfit, a tekintetét végigjáratta a tisztársakon, majd ismét ránézett. - Mit csinálsz itt?

- Csak elbeszélgettem az új barátainkkal - tárta szét a karját Jorge. - Valamint biztosra mentem, hogy az Angyal ne próbálkozhasson semmivel, amíg el nem döntjük, mi legyen velük. Ő hajlandó lenne a biztonságukért cserébe segíteni nekünk, de ez persze nem garancia rá, hogy nem támad azonnal hátba, amint úgy érzi, lehetősége van rá. A napot és az éjszakát itt töltik, aztán holnap a többiek elé visszük őket és közöljük velük, mire jutottunk. Délre hívj össze mindenkit a csarnokba, ahol elmondom, mit sikerült megbeszélnem az Angyallal.

Még egyszer végignézett rajtuk, aztán elsétált.

- Azért csak fel a fejjel! - szólt vissza, mielőtt eltűnt volna.

Barkley még néhány másodpercig időzött, szép lassan végignézve mindannyiukon. Mikor Lucyhoz ért, ökölbe szorult és látszott, nehezen tudja visszafogni magát attól, hogy péppé verje. Úgy tűnt, ő itt Jorge legnagyobb ellenlábasa.

Lucy nem bírta ki, hogy ne húzza az agyát, csakhogy indokot adjon Jorgénak arra, hogy egy kis időre eltűntesse ezt a fickót a képből.

- A főnököd nem örülne neki - mosolyodott el úgy, mint aki pontosan tudja, hogy hatalma van felette. Ami így is volt. - Nem hiszem, hogy megdicsérne, ha a hevességed miatt ugrana minden megállapodás.

- Kussolj, te kis ribanc! - vicsorogta Barkley. - Ha rajtam múlna, a hullád már rég a Buggyantak között heverne, hogy lakmározhassanak belőle!

- Úúú, micsoda nagy szavak! - húzta a száját Lucy.

- Lucy, mi a fenét csinálsz? - sziszegte neki Thomas, de a lány rá se hederített. Csak rendíthetetlenül mosolygott, élvezve ezt a kis játékot és egyáltalán nem érdekelte, mit gondolnak róla most a többiek. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: túlfeszíteni a húrt, mert biztos volt benne, hogy Jorge még figyelte őket és úgy érezte, ő is csak az alkalomra várt, hogy végre kiszedje a képből ezt a pasast.

- Tudod, nem vagy ám olyan tökös legény, mint amilyennek hiszed magad - járatta tovább a száját Lucy. - Csupán egy hataloméhes dögevő vagy, aki az úr akar lenni a szemétdombon ahelyett, hogy egy egyszerű paraszt legyen a paradicsomban. Lehet el kellene kezdened gondolkodni, akkor talán többre vihetnéd, mint a szemétben turkálni egy olyan helyen, ahonnan mindenki, akinek volt egy kis esze, már rég elhúzta a csíkot.

Barkley ökle akkorát csattant a bal arcán, hogy Lucynak fogalma sem volt, hogy nem tört el az orra tőle. Hallotta a tisztársak kifakadását, érezte a vér ízét a szájában, de nem volt ideje kiköpni, mert ekkor újabb ütés érkezett, ezúttal jobbról. Várta a harmadikat, de az nem jött, de így legalább ki tudta nyitni a szemét, hogy lássa, mi történik.

Úgy történt, ahogy sejtette: Jorge visszajött és elkapta a férfi csuklóját, mielőtt újra lesújthatott volna. A lány kiköpte a vért, majd a fejét nekidöntötte az oszlopnak és úgy figyelte az előtte kibontakozó jelenetet.

- El akarsz cseszni mindent, Barkley? - mennydörögte Jorge. - Fogalmad sincs, milyen nehéz volt megállapodni vele, úgyhogy azt ajánlom, most azonnal takarodj innen, különben behajítalak a Buggyantak közé éjszakára. Mostantól semmi beleszólásod nem lesz az ügyeinkbe és örülj, hogy nem nyírlak ki most azonnal. És most tűnés!

Barkley vetett még egy gyűlölettől izzó pillantást Lucyra, aki továbbra is mosolygott, bár a szeme körüli izmok kicsit fájtak, majd dühösen elviharzott. Jorge a fejét csóválta, majd lenézett a lányra.

- És ezt muszáj volt? - mutatott a távozó férfi után.

- Legalább nem lesz több gond vele - vonta meg a vállát Lucy, mire Jorge hitetlenkedve bámult rá.

- Jó látni, hogy még mindig ugyanolyan őrült vagy, mint voltál - jelentette ki, majd a tisztársak felé intett. - Szedd le őket, egy óra múlva dél, addigra szeretnék eltűnni innen.