Beletelt egy kis időbe, mire Lucy magához tért a sokkból. Már az kiborította, hogy a bőrére varrták a rohadt nevüket, ezzel is mutatva, hogy soha nem fog megszabadulni tőlük, bárhova is megy. De ez a Teremtő-kísérlet, meg X5-ös alany... mi a francot jelent ez?

- Amikor bekötöztél... - kezdte kicsit remegő hangon. - Tudod, a Tisztáson az egyik támadás után... Akkor nem láttad ezt rajtam?

- Nem - rázta a fejét Teresa. - Bár az is igaz, hogy akkor magadon hagytad a melltartód. Valószínűleg eltakarta.

- És mi a fene az a Teremtő-kísérlet?

- Fogalmam sincs. De ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy annak a részeként kaptad a képességedet. De mi az, hogy az Angyal?

- Thomas azt mondta, hogy ez volt a nevem - magyarázta Lucy. - Nem tudja, mire kaptam vagy miért neveztek így, de emlékezett rá. Én pedig arra, hogy sokan ezen a néven ismernek, de azt nem tudom, hogy miért. Viszont nem is ez aggaszt, hanem az X5-ös... - Rémisztő gondolat hasított az agyába. - Mit gondolsz, szerinted vannak a VESZETT-nél még olyanok, mint én?

- Nem tudom - felelte Teresa, majd hirtelen elsápadt. - Nézd meg, hogy rajtam is van-e!

A lány megfordult, így Lucy végignézhette a hátát. A bőre hófehér volt és a sebektől eltekintve teljesen érintetlen.

- Nincs - mondta, mikor Teresa visszafordult. - És a fiúkon sincs, mert láttam volna.

- Nocsak, kukkoltál? - vigyorodott el kajánul Teresa, mire Lucy akaratlanul is elvörösödött.

- Nem! Arról nem tehetek, hogy néha póló nélkül rohangáltak fel-alá a Tisztáson. - Azt nem tette hozzá, hogy mikor Newt a Justinos eset után visszavitte a Táborba, elsőként volt alkalma végignézni a hátán és látta volna, ha lett volna rajta tetoválás. - És ne feledd, hogy Minho volt az Elöljáróm.

- Jogos - ismerte el Teresa.

Bár nem igazán léptek túl a furcsa feliraton, de úgy döntöttek, majd kikérik Thomas véleményét, hátha ő többre emlékszik (azért mikor Lucy felvette a melltartóját, leellenőrizte és tényleg nem látszódott a pántjától a tetoválás). Ő már rég rövidujjúban és farmerban állt, indulásra készen (a rudat a cipőjébe rejtette), mikor Teresa még mindig a hajával szenvedett, így Lucy besegített neki a kibontásában, amiből az lett, hogy végül befonták egymás haját. Rendesen elhúzódott, de így legalább volt idejük beszélgetni, amitől az egész olyan lett, mint egy pizsamaparti.

Lucy igazság szerint nem bánta. Ő maga se tudta, milyen nagy szüksége volt már arra, hogy egy kicsit lány is legyen, ne csak tisztárs.

Tisztában voltak vele, milyen hosszú időt töltöttek itt, de őszintén szólva csak azért jöttek ki a zuhanyszobából, mert látni akarták, hogy a fiúkkal minden rendben van-e. Így egy közös pillantás után benyitottak a helyiségbe, amit mondtak nekik és tátva maradt a szájuk.

A terem nagyobb volt, mint a Tábor alsó szintje. A két fal mentén íróasztalok sorakoztak egymás mögött katonás rendben, amiken különböző lombikok, kémcsővek és mindenféle műszerek álltak. Baloldalon az íróasztalokat két futópad váltotta fel, végül pedig a terem legtávolabbi pontján egy-egy orvosi ágy foglalt helyet, amiket függönyökkel lehetett elválasztani a szoba többi részétől.

A fiúk (ahogy sejteni lehetett) már mind itt voltak és az orvosok rendesen körbeugrálták őket. Ide-oda kísérgették őket, leültették, dolgokat adagoltak be beléjük, mérték a pulzusszámukat, vért vettek tőlük és még sok olyasmit csináltak, amihez Lucy nem értett. Az egyetlen, aki ezalól kivétel volt, az Minho volt, aki a futópadon teljesítette épp a megszokott kilómétereket, méghozzá olyan könnyedén, mintha levegőt vett volna.

Lucy és Teresa egy kis ideig esetlenül álldogáltak az ajtóban, ám az egyik orvos észrevette őket és kedvesen rájuk mosolygott.

- Á, lányok! Már kezdtünk aggódni, hogy eltévedtetek. Üljetek le azokra az ágyakra, az orvosotok még nincs itt, ott megvárhatjátok.

A lányok bólintottak, majd elindultak a székek felé. Azonban alig tettek meg két lépést, mikor azt vették észre, hogy Newt felpattan és aggódó arccal feléjük - vagyis, ahogy kiderült, Lucy felé - siet.

- Uramisten, Luce! - suttogta sápadtan. - Mi történt veled?

Lucy először értetlenül bámult rá, aztán rájött, hogy a fiú a karjait borító sebekre, zúzódásokra és véraláfutásokra célzott.

- Emlék a Siratóktól - vonta meg a vállát. - Csúnyán néznek ki, de egyáltalán nem fájnak. Nincs miért aggódnod.

Newt pislogás nélkül meredt rá, majd hitetlenül megrázta a fejét (Lucy figyelmét nem kerülte el, hogy a jobb szeme alatt neki is volt egy apró vágás).

- Még mindig szörnyű vagy - szólt bujkáló mosollyal. - Kicsit sem figyelsz oda magadra.

- De ha egyszer nem fájnak, akkor mit törődjek velük? - tárta szét a karját Lucy.

- Hé, be lett fonva a hajatok? - szólt közbe a futópadról Minho.

- Ühüm - fordult felé mosolyogva Lucy. - Kedvünk volt hozzá és befontuk egymás haját.

- Mi van? - háborodott fel Winston. - Pizsipartit rendeztetek és minket meg se hívtatok?

- Ha bejöttél volna, ott helyben betörtem volna az orrod - villantott rá egy fehérfogas mosolyt Lucy, mire Winston kicsit belesüllyedt a székébe, hátha így eltűnhet előle.

- Én meg elég érzékeny helyen rúgtalak volna meg - tette hozzá Teresa ugyanolyan stílusban.

- Oké, oké, fogtam! - emelte fel a kezeit megadóan Winston. - Jesszus, nem kell leharapni a fejem.

- Ne mozogj annyit! - szólt rá az orvosa. - Különben nem találom meg a vénád.

- Neked is vissza kéne jönnöd - sétált oda hozzájuk egy kopasz, körszakállas férfi. Szavait Newtnak címezte. - Még nem fejeztük be a kezelésed.

- Jó, megyek - bólintott Newt, majd halványan Lucyra mosolygott. - Légyszi, ne kerülj bajba úgy öt percig, oké?

- Nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek te előadod, Newt - tiltakozott Lucy, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni a pillangókat a gyomrában, amik azonnal röpködni kezdtek, ahogy meglátta a fiú mosolyát.

- Ja, persze, hiszen ott van Tommy - jelentette ki halálkomoly arccal Newt, miközben visszasétált a helyére.

- Hé! - kapta fel a fejét Thomas, mire mindenki elnevette magát. Még az orvosok között is voltak, akik nem tudták megállni mosolygás nélkül.

- Örülök, hogy ilyen jó a hangulat - lépett be egy női doktor a terembe. Afrohaját szoros kontyban rögzítette a feje felső részén, fehér köpenyt viselt, nyaka körül pedig fonendoszkóp lógott.

- Jó estét, Crawford doktor! - köszöntötte őt a Thomasnál ülő férfi.

- Jó estét! - köszönt vissza Crawford. - Minden rendben van az újakkal?

- Eddig minden.

- Akkor jó. - Azzal megállt a két lány előtt. - Ti volnátok Lucy és Teresa, igaz?

A két lány bólintott. Crawford végignézett rajtuk, majd Lucyhoz lépett és végigtapogatta a zúzódásait a bal karján.

- Elég csúnya sebek - jegyezte meg. - Jobb, ha az elkülönítőbe viszünk.

- Elkülönítő? - visszhangozta Lucy, mire az összes fiú felkapta a fejét.

- Vannak gépeink, amikkel gyorsan el tudjuk tüntetni ezeket, de előtte meg kell néznünk, nem fertőződtek-e el, illetve vannak-e olyan állapotban, hogy kezeljük őket - magyarázta Crawford. - Egy darabig még nem találkozhatsz a többiekkel, de csak addig, amíg a sebeid szövődménymentesen be nem gyógyultak.

Lucy igyekezett pókerarcot vágni, de a szíve közben eszeveszett tempót diktált. Különválasztják őt a fiúktól? Mégis mennyi időre? Mit fognak vele csinálni?

- Jobb, ha téged is megnézünk - fordult Crawford Teresa felé. - Fő a biztonság. Kérlek, most gyertek velem.

A két lány egymásra nézett, majd követték a doktort ki a teremből. Az ajtóban azért Lucy visszanézett - a fiúk mind aggódva pillantottak rájuk -, mielőtt végigmentek volna egy sor újabb folyosón, hogy egy újabb ajtón belépve egy kisebb orvosi szobában találják magukat. Ott egy furcsa gép fogadta őket a szoba közepén, ami Lucyt a CT-re emlékeztette (fogalma sem volt, honnan tudja, mi az). Itt is orvosok ténykedtek, ahogy eddig minden helyiségben, ahol jártak - ám Lucy nagy lelki nyugalmára mindannyian nők voltak.

- Rátok bízom az ifjú hölgyet - lökte beljebb Crawford gyengéden Lucyt. - Főképp felületi sérülési vannak, de szeretném, ha röntgennel a csontjait is megnéznétek, nincsenek-e elrepedve. Teresát átviszem a másik szobába.

- Igenis, doktornő - felelte az egyik fehér ruhás, barna hajú nő, majd miután Crawford és Teresa eltűntek, odalépett hozzá. - Kérlek, vedd le a pólót és a nadrágot, hogy lássuk, milyen sérüléseid is vannak pontosan.

Lucy (ügyelve rá, nehogy a rudat észrevegyék) teljesítette a kérést, majd miután az orvosnő végigtapogatta a sebeit, elmondta a kollégáinak, mit hogy állítsanak be a gépen, ami közben zúgni kezdett.

- Kicsit szúrni fog - figyelmeztette Lucyt. - De elősegíti a sejtregenerálódást. Próbálj mozdulatlan maradni, amíg dolgozunk, rendben?

A lány bólintott, majd hanyatt ráfeküdt az asztalra, amit szép lassan betoltak a hengerbe. Lucy úgy érezte magát, mintha egy fehér koporsóban feküdne, de a zúgás abszurd módon megnyugtatta, hogy nem temették el élve. Hamarosan aztán érezte, hogy a lábánál valami szurkálja a bőrét, de nem tudott felkelni, hogy megnézze, mi történik. Így csak bámulta a kapszula tetejét, miközben próbálta elnyomni az ingert, hogy megvakarja a lábát.

A szúró érzés aztán egyre feljebb haladt, és Lucy érezte, hogy az ágy lassan kifelé halad a hengerből. A hasánál volt a legrosszabb, de valahogy kibírta mozdulatlanul, meg már látta is, hogy apró lézersugarakra emlékeztető vonalak haladnak végig a sebein, amik nyomán azok szinte nyom nélkül eltűntek. Lehet, hogy nem tudta, kik ezek az emberek, de hogy valami nagyon menő gépeik voltak, az biztos.

- Rendben - szólt a barna hajú nő. - Most fordulj hasra, hogy a hátadat is kezelhessük. A röntgen szerint néhány bordád megrepedt, de egyik se súlyos. Azért, hogy gyorsítsuk a gyógyulásod, különleges diétában részesítünk, amik segítik a csontjaidat gyorsabban rendbehozni. Ezért egy darabig nem ehetsz a többiekkel, de biztosíthatlak róla, hogy ez csak pár napig fog tartani. Szerencsére már van olyan fejlett az orvostudomány, hogy ennyi idő alatt kezelhessünk.

Lucynak egyáltalán nem tetszett ez az egész, de nem tette szóvá. Csak átfordult a hasára, majd visszatolták a hengerbe és minden kezdődött elölről. Miközben kezelték, azon gondolkodott, hogy miért kap ő kiemelt figyelmet. A srácok is biztosan tele voltak sebekkel, de mégis csak őt és Teresát különítették el. Mi folyik itt valójában?

Kétségeit igyekezett leplezni, ahogy kiszállt a gépből és visszavette a ruháit. Szerencsére azokhoz nem nyúltak, mert érezte a rudat a cipőjében, és ez meg is nyugtatta egy kicsit. Legalább volt fegyvere, amivel megvédhette magát.

Az orvosnők ezután átkísérték egy külön szobába, ahol egy ágyon, egy asztalon és széken, valamint egy szekrényen kívül nem volt semmi más. Egy ajtó nyílt onnan, de az is csak a fürdőszobába vezetett. Azt mondták, hogy majd holnap elkezdik a kezelését, de addig is pihenjen. Azzal rázárták az ajtót és magára hagyták.

Lucynak első dolga volt átnézni a szobáját biztonsági kamerák után kutatva, de nem talált egyet sem. A szekrényben nem talált mást női ruhákon kívül, de azok mind élükre hajtogatva, szépen kivasalva várták, hogy felvegye őket. Ez csak növelte a bizalmatlanságát. Itt minden túl tiszta volt, túl modern, túl... egyszerű. Egyáltalán nem azt a benyomást keltette, hogy az itt élők macska-egér harcot vívnak a VESZETT-tel.

Azonban a szoba átvizsgálása közben felfedezte, hogy az ágya alatt nyílik egy szellőzőrács, ami mögött egy egész folyosórendszert vélt felfedezni. A rácsot azonban rendesen lecsavarozták, így nem volt más megoldás, mint a rúd. Már épp egy csavarhúzót akart készíteni, mikor hallotta, hogy valaki közeledik, így gyorsan felmászott az ágyára és úgy tett, mint aki most készülődik az alváshoz. Hallotta, hogy lehúzzák a kártyát, majd kinyílt az ajtó és Janson lépett be rajta.

- Ne haragudj, hogy zavarlak - mosolygott rá, amitől Lucynak hányingere támadt. - Csak pár szót szeretnék váltani veled.

Megvárta, amíg Lucy beleegyezően bólint, majd az ágyhoz húzta a széket és leült a lánnyal szemben. Lucy igyekezett teljesen közömbös arcot vágni, de erre minden akaraterejére szükség volt.

- Ne aggódj, nem foglak sokáig feltartani - mondta Janson. - Ma este csak egy kérdésem van. Úgy éreztem, addig jó megkérdezni, amíg frissek az élmények.

Lucy már sejtette, hova megy ki ez az egész, de még mindig nem szólt semmit. Ki akarta várni, hogy Janson tegye fel a kérdést, és közben az arcának minden rezdülését elemezte. Ám a férfi is legalább olyan jól uralkodott az arckifejezésén, mint ő.

- Mire emlékszel a VESZETT-ről? - Mikor látta, hogy Lucy vonásai megkeményednek, gyorsan hozzátette. - Nem kell félned. Csupán szeretnék tisztábban látni. Tudni azt, mivel állunk szemben. Tudod, nem a tiétek volt az egyetlen Útvesztő a kísérleteik során.

Lucy itt nem tudta visszafogni magát: leesett az álla.

- Tessék? - hebegte. - Voltak mások is?

- Vannak mások is - helyesbített Janson. - Ők még mindig náluk vannak. Ezért teszem fel neked ezt az egyszerű kérdést, hogy hátha tudsz segíteni nekünk abban, hogy merre lehetnek. Tudod, őket is szeretnénk kiszabadítani.

Bár a hangja teljesen őszintének hatott, Lucy látta a halántékán az ütőerét, ami kicsit jobban pulzált, mint kellett volna, jelezve, hogy elég szaporán ver a szíve. Vagyis hazudott. Azt még nem tudta, miben, de azt igen, hogy hazudott. Ami azt jelentette, hogy ő sem lehetett vele őszinte.

Becsukta a száját és néhány másodpercig Janson barna szemeibe bámult. Érezte, hogy a férfi is tisztában van vele, milyen játékot űz, de egyelőre nem tette szóvá. Talán ki akarta várni, mit lép.

- Tudom, hogy nekik dolgoztam - felelte lassan, jól átgondolva minden szavát. Egyszerre kell mindent és semmit mondania. - Tudom, hogy felküldtek az Útvesztőbe. Tudom, hogy végignézték, ahogy gyerekek tucatjai halnak meg, miközben a kisujjukat sem mozdították. Tudom, hogy nekik ez mind csak egy beteg kísérlet, hogy minket tanulmányozva gyógymódot találjanak erre a járványra. De közben gyerekeket gyilkolnak. - Hangja olyan kemény volt, mint a kő. Érezte az ujjain Chuck vérét, és látta lelki szemei előtt, ahogy kileheli a lelkét. - Tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni azt, amit velünk tettek.

- Ez azt jelenti, hogy... - kezdte finoman Janson, miközben úgy vizsgálta őt a tekintetével, mint valami veszélyes állatot. Lucy annak is érezte magát. - Hogy ellenük vagy, mindegy, mit tudsz meg?

- Semmit sem kell tudnom róluk - vágta rá Lucy. - A fiút, akit a fiamként szerettem, a szemem láttára ölték meg. És ha tovább akarják veszélyeztetni a családomat - hajolt előre, jelezve, hogy kicsit sincs megilletődve -, akkor számoljanak vele, hogy mindenüket fel fogom égetni. Miután megmutattam nekik a bennem fortyogó haragot, a napkitörések számukra semmiségek lesznek.

Janson arckifejezése nem változott, de a halántékán lüktető ér jelezte, hogy Lucy szavai egyenesen célba találtak. A lánynak vissza kellett fojtania az önelégült mosolyt.

- Értem - bólintott Janson kicsit esetlenül, miközben felállt. - Ha valóban így véled, nagy hasznunkra lehetsz majd a jövőben. Mi itt mind a VESZETT ellen vagyunk, csak hogy tudd.

Lucy nem mondott semmit, csak figyelte, ahogy Janson visszaviszi a széket az asztalhoz, majd szó nélkül távozott. Az ajtón lévő kis ablakon látta, hogy az ajtaja előtt őrök jelentek meg és időnként bepillanatottak, mintegy ellenőrizve, hogy ott van-e még. Így nem volt más választása, mint leoltani a lámpát és nyugovóra térni. Ám amíg el nem aludt, csakis egy dologra tudott gondolni.

Valami egyértelműen nem stimmelt ezzel a hellyel és amint lehetősége lesz rá, kideríti, mi az.