Szélviharként rontottam be a kávézó ajtaján, horrorfilm fodrászokat megszégyenítő hajzuhataggal, levegőért kapkodva. Ahogy a társaságra néztem, amelynek mindegyik tagjának szempárja frontálisan ütközött a pillantásommal, azonnal tarkó vakargatásba kezdtem, amolyan végső kétségbeesésem jeleként. 

Az agyam ezerrel kattogott, olyan hangerővel, ami minden mást elnyomott. Nem tudtam hova tenni Nam akcióját és még inkább képtelen voltam megérteni, miért kavarognak bennem ilyen érzések.

Azonban nem hátrálhattam meg. A díj, amelyért ma odahurcoltam magam túlságosan értékes ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam. Nagy levegőt vettem, s szemeimben szinte visszatükröződött az Indonéziából importált, értékes életelixírem, amelyért jakuzákkal kötekednék, hogy akár egy csészét is megkóstolhassak belőle. 

Nagy levegőt vettem s ólom léptekkel, robot módjára vánszorogtam Nam felé, majd érzelemmentesen, minden tekintetet szorgalmasan kicselezve bámultam a mennyezetet. 

- Merre szaladtál? Valami baj van? - jött a kérdés a velem szembenülőtől-

- Ehh...hát...tudod... -őrlődtem a válaszon, még mindig az égnek emelve fejemet- ... elfelejtettem...lekapcsolni a...sütőt, igen a sütőt! Egyébként nem gondolkoztatok még rajta, hogy milyen harmónikus a mennyezet vakolata? Ez a letisztultság és finom elegancia. Azt hiszem megyek és megkérdezem, milyen technikával oldották meg, hogy ilyen tekintetcsalógató legyen. -áradoztam, mire a csapat többi tagja is felfele pillantott-

- Nam, a barátnőddel minden rendben van? Miért mélyed bele ennyire egy sima fehér plafonba? -uralkodott el a kínos csend-

- Hmph, nem értitek a tárgyak művészi értékét. A finom vonalak és a kidolgozott textúrák összességét csupán az igazán tiszta lelkű teremtmények érthetik. -mosolyodott el, s remegő, ökölbe szorított kezeimre csúsztatta sajátját-

- Ez még mindig csak egy egyszerű fehér plafon... Furcsa egy pár vagytok. -kezdett bele mindenki hangos vihogásába-

A találkozó hamarosan véget is ért, s az idő haladtával tulajdonképpen teljes mértékben feloldódtam és képes voltam úgy viselkedni, mitha semmi sem történt volna a mai napon. Mintha nem romboltam volna össze örökre a barátságunkat. Mintha nem követtem volna el életem legnagyobb baklövését. Mintha Nam furcsa akciója meg sem történt volna. 

Biztosra vettem, hogy csupán hiányzik a barátnője és össze volt zavarodva, azonban ez az én érzéseimen mit sem segített. Azt terveztem, hogy mellette állok a végsőkig és ugyan olyan kapcsolatunk lehet idővel, mint mikor oppa még élt. A baleset óta képtelen vagyok kontollálni az érzelmeimet. Próbálok elfutni a múltam elől, de akármennyire is igyekszem és haladok előre végül mindig utolér.

...

Nam mögött haladva hazafele, egy szó sem jött ki a torkomon, csupán csendben ballagtam utána, lehajtott fejjel, mire elhatározásra jutottam és úgy döntöttem, ha nem tudok elszaladni a múltam elől, akkor a szemébe kell néznem és meg kell mutatnom neki, hogy hiába gyorsabb nálam akkor sincs esélye ellenem.

- Nam, a barátnőd... Még mindig szereted igaz? -álltam meg, s mereven bámultam sötétbarna szemeibe- 

-megtorpant egy pillanatig, majd válaszolt- Hehe, már én se tudom, hogy valóban így van-e. Nem mintha számítana ez valamit is. Egyébként sem ez volt az első alkalom, hogy megcsalt. Nevetséges igaz? Én is csak pár napja tudtam meg. Pedig először olyan hasonlónak tűnt hozzá... -kuncogott szomorú tekintettel-

- Nos, bárhogy is legyen azt, amit a vécé ajtóban mondtam felejtsd el. -mondtam ki komoly arckifejezéssel, mire Nam megdermedt- Legalábbis a sajnálkozós részét. Már nem a gyerekkori barátomként tekintek rád és nem is oppa miatt kezdtem el így érezni. Ha valami gondod van ezzel, akkor mondd el másnak, mert engem nem érdekel! -fontam keresztbe karjaimat-

Nam elkerekedett szemekkel ácsorgott, s fagyasztott hering módjára, élettelenül szobrozott előttem. Pillantásán lassan megcsillant a lámpafény. Szeme sarkánál fegyülemlettek a sós könnycseppek, s arcán végigfolyva érte el a talajt egyik a másik után. Ledöbbenten vizslattam az előttem sírdogáló fiút, miközben halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon miért itatja az egereket épp most. 

- T-t-te... mi a halálért sírsz? Akkor se vonom vissza a vallomásom, ha árvizet okozol! -kapálóztam rémültem-

- Ajánlom is te dinka. Ha visszavonod beleöntöm az Indonéz kávéd a vécébe és felveszem kamerára, ahogy lehúzom. -törölte le könnyeit, majd felém indult-

Közvetlenül előttem állt, s én szinte nyakat törő muzdulattal emeltem fel fejem a rettentő magas fiúra aki mostanra már gyengéden mosolyogva nézett bele mélyen szemeimbe. A következő pillanatban mellkasában találtam arcomat, s karjai erősen, mégis melengetően szorítottak a fiúhoz. A szívdobogása talán még az enyémnél is gyorsabb volt, s illata édes, mégis férfias volt, akárcsak ő maga. Ujjai derekamnál és hátamnál összeszorultak, s úgy tartott, mitha az élete függene tőle. Akár egy félénk kisgyerek az első oviba íratásnál, aki képtelen elengedni az anyukáját.  

Összezavarodtam s nem értettem mit kéne tennem, vagy mondanom. 

Igazság szerint, ez mindig is így volt. Nam soha nem osztotta meg velem az érzéseit, s ezért irigy voltam oppára, akivel viszont minden megbeszélt. Akár a sziámi ikrek összetartottak, míg engem minden fontos dolgoból kivontak. Sokszor duzzogtam gyerekesen, mivel hiába álltam közel hozzájuk, mindvégig titokban pusmogtak az orrom előtt.

***

Ismét iskola idő, nekem azonban egy másodpercig sem az angol órán jár az agyam. Bár én még mindig jobban kapizsgáltam a dolgokat, mint Yoongi.

- What inspires you? -tette fel a tanár kérdését, a szokásos érdekes, koreai achcentussal fűszerezve-

- ... Insfire? -hangzott el a válasz(?), amelytől mindketten büntetésben részesültünk-

Pedig valljuk be, ebben volt humorfaktor. Bár Yoongi és a tanárúr nem értékelte a folyosón is visszhangzó fuldoklásom a röhögéstől.

...

- Joonie~, milyen lányok jönnek be? -billegtem, szempilláimat  megrebegtetve-

- Hmm, azt hiszem olyanok, mint Narie. -kacsintott rám édesen-

- Ahh, miért nem vagy együttműködőbb? Tudtam, hogy csak le kellett volna támadjalak valami sötét sikátorban... Máskor a B terv mellett döntök. -duzzogtam fáradtan-

- Még mindig nem késő azt választani. -mosolyodott el, s zsebretett kezekkel férkőzött közelebb-

- ... Ne süss el jobb vicceket, mint én, komolyan igyekeztem. -törtem le egy kicsit-

Nam sóhajtott egy hatalmasat, majd megforgatta szemeit s szó nélkül odébbállt. Bár pesze biztosan fárasztó lehet, ha egy hozzám hasonló személy minden percben bepróbálkozik nála, miközben másba szerelmes. Viszont ez nem tántorít el attól, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik. 

Mivel a romantika terén Tae szintjén állok, segítségként egy emberre számíthattam... 

...

Bevonszoltam Jin-t a takarító szertárba, az ebédjével a kezében, és tulajdonképpen a szájában is, s elszántam néztem szemébe, ahogy a seprűknek támasztottam. 

- Jin, te jóban van Nam-mal, szerinted milyen lányok tetszenek neki? -faggatóztam hevesen-

- Oh, mióta vagy szerelmes belé? -tömte magát érzelemmentesen-

- ... Hmm, igazából nem tudom... De ne térjünk el a a tárgytól, szóval? -szorítottam egyre közelebb a felmosókhoz-

- Te régebb óta ismered és nekem kell tudnom? Gondolom olyanok, mint ez exe... -nyújtott felém is egy falatot, amit szó nélkül el is fogadtam-

Éppen a számban volt az evőpálcika, mikor az ajtó megnyikordult, Nam pedig ijedt tekintettel bámulta az érdekes pozíciót. A szemében egyszer csak ismét a kamu randi utáni szomorúság tükröződött. Élettelenül hajtotta le fejét, miközben én gondtalanul majszoltam Jin főztjét.

- Nam, milyen lány az exed? -kérdeztem teleszájjal-

Felkapta a fejét, majd eltávolodtam Jin-től és lenéző tekintettel pillantottam rá vissza.

- Ez a zabagép használhatatlan információkat mond csak, amiket már amúgy is tudok... De most, hogy itt vagy, te vagy a tökéletes alany, ennek megválaszolására. -bólogattam magammal egyetértve-

- Ezért vagytok itt ketten, ebben a pozícióban? -váltott ismét kimerültre arckifejezése, s szinte homlokára volt írva, hogy "Mire is számítottam ettől?"-

A hangulatot a telefonom csengése zavarta meg, amelyben egy ismeretlen hang kért, hogy vegyem magamhoz, amit oppa a végrendeletében rámhagyott. 

Tudtam, hogy van végrendelete, mivel akkor írta, mikor kiskorában a náthája miatt, azt hitte az lesz az utolsó napja, de soha nem gondoltam volna, hogy rámhagyott benne valamit.

Az igazgatóval beszélve végül hamarabb hazaengedtek a részvét nyilvánításuk miatt, így tornádó módjára igyekeztem ajummához, ahol már várt egy öltönyös úriember, aki egy kis füzetet tartott a kezében. 

A bézs borító és az oppa által ráeszkábált bombabiztos lakat, amelyet még láncokkal is rögzített, rengeteg emléket idézett fel. Pontosan tudtam, hogy az oppa hőn szeretett naplója. Soha nem értettem miért kezdte el egyszer csak írni, viszont azt hiszem itt az ideje, hogy megtudjam.

***

Nagyon aprók voltunk még, mikor ennek a naplónak a története kezdődött. Akkoriban kezdtek egyre többet sugdolózni oppa és Nam. Egy nap nagyon mérges lettem, mivel úgy éreztem kiközösítenek és elfutottam a közeli játszótérre, ahol bebújtam a piros hengerbe, ahol hárman szoktunk játszani. Persze azért bújtam ilyen egyértelmű helyre, hogy biztosan megtaláljanak, mert nem erősségem a várakozás. Ahogy sejtettem nemsokára oppát láttam guggolni a cső egyik végénél, s mérgesen bámultam, hogy biztos legyek benne, hogy rosszul érzi magát a tettei miatt. 

Oppa elmosolyodott, s mellém ülve megsímogatta a fejem.

- Joonie megkért, hogy tartsam titokban, úgyhogy most nem mondhatom el neked, de ne légy mérges. Ha ilyen nagyok leszünk, akkor majd elárulom neked, ha nem meséled el Joonie-nak. -tárta szét karjai, hogy megmutassa mekkorák is leszünk akkor-

- Ígéred? -nyújtottam mancsom kisujj esküre, amit vigyorogva viszonzott-

- Nem árulkodhatok, mert én jó kisfiú akarok lenni, de fogd ezt a kulcsot a naplómhoz. Ha mostantól akarok bele írni, tőled fogom elkérni és akkor meg tudod számolni mennyi titkot kell elmondanom mikor akkorák leszünk, mint a fa Joonie-ék kertjében. -érintettük össze hüvelykujjunkat az eskü megpecsételésére-

Az esküt végülis megtartotta. Nam-ék kertjében egy óriási fenyőfa volt, így bár nem szándékosan, de egy soha be nem valósuló ígéretet kötöttünk oppával. A kulcsot azóta is a nyakamban hordom, akár egy amulettet.

***

Heló, heló, heló, heló! Hmm, nos éppen azt terveztem, hogy törlöm ezt a történetet, de egy kedves nézői komment visszarángatott a billentyűkhöz és úgy döntöttem mégis befejezem egy jó hosszú kihagyás után, ami  tulajdonképpen azért jött létre, mert nekem nem tetszett a sztori, de örülök, hogy valaki élvezi és jól szórakozik közben. :D Igyekszem mostantól hozni a részeket, ha ez a kis krumpli itt mellettem engedi (az új 7 hetes kiskutyusom, aki úgy néz ki, mint egy sétáló, szőrös krumpli XD)