Helló mindenki! Kim Nari vagyok. Most éppen korom feketében nézem végig, ahogy a szüleim sírjánál tisztelegnek az elmosódott alakok, akikből a könnyeimtől szinte semmit sem látok. A bátyám életéért éppen küzdenek a közeli kórház műttőjében. Sajnos nemrégiben úgy alakult, hogy családi kirándulásra mentünk, hogy kiszakadjunk a szürke hétköznapokból. 

<><><>

Mint mindig, oppa és én animekarakterekről veszekedtünk a hátsó ülésen, miközben telefonos MMORPG-s játékon fejlődtünk együtt. Mindig is összetartóak voltunk. A szüleinkkel egyikünk sem jött ki, de mi mindig ott voltunk egymásnak. Oppa és én szétválaszthatatlanok voltunk. Mosoly gördül a szám szélére, ha csak rá gondolok, hogy pár napja még azon veszekedtünk, hogy ki nem csalt pókerben. Egyértelmű...egyszer sem játszottunk szabályosan. 
Oppa bartnője állandóan azt hajtogatta, hogy olyanok vagyunk, mint két tojás. Noona egy gyönyörű lány, aki humoros és nagyon tehetséges manikűrös. Három éve vannak együtt és olyanok, mint egy álompár. Valószínűleg most a kórház várótermében zokog. Rosszul érzem magam... Nekem is ott kellene lennem. Ezek az emberek, mind sajnálkozóan figyelnek engem és próbálnak lelket önteni belém. 

Egyedül maradtam... A mellkasomhoz emelem a kezem és összeszorítom. Fogalmam sincs miért történt ez velem. Úgy érzem, mintha minden szétesett volna. A szívem összeszorul és egy sötét szobában keresem a fényt, ami nem mutatkozik. Nem bírok gondolkodni, csak a földre támaszkodva bámulom azt, miközben a könnyeim, mint esőcseppek hullanak egymást követve. Hangjuk, mikor a talajra csobbanak tízszer olyan hangosan visszhangzik a fülemben. Súgó és rekedtes hangot hallok, majd valaki megáll előttem. Biztosan hozzám beszél, de én csak a cseppek morajlását észlelem. 

Mire letöröltem a könnyeim a duzzadt szemeimről, ráeszméltem, hogy már késő este van. A terem kiürült körülöttem és egy idős ajumma toporzékolt előttem, halvány mosolyt csalva arcára.

- Még nem hallottál rólam, de mostantól ennél az ajummánál fogsz lakni. -hajolt közelebb hozzám, szelíden mosolyogva-

- ...Nem megyek sehova, én a bátyám mellett maradok, szüksége van rám. -emeltem vissza fejem a föld felé-

- Jungsik már eltávozott... Az imént hívtak a kórházból. Sajnálom Nari. -szegezte le tekintetét, mire én a padlónak feszülve ragadtam meg a hajam-

- Nem. Ez nem lehet. Ő nem hagyna magamra. NE HAZUDJON NEKEM! -tápázkodtam fel, ordítozva-

Az ismeretlen ajumma csak magához húzott, és mivel elég magas vagyok, a mellkasomra hajtotta fejét. Biztosan megértette, hogy hogyan érezhettem akkor magam. Mintha kitépték volna a szívem. Az életem egy égő papírhoz hasonlított. Lassan égett el és én csak nézni tudtam. 

....két héttel később...

- Nagyi! A súlyzós dobozom még lent van? 

- Nari, minek kellenek neked ilyen sületlenségek? Te egy fiatal hölgy vagy. 

- Igen persze, persze. Szóval akkor igen?

- Áhhh... -rázta meg a fejét- Egyébként holnap el ne késs az első napodon!

- Nyugi, majd próbálom játszani a normálisat, és veszek fel fekete harisnyát, hogy eltakarjam a tetoválásom, ahogy mondtad. -fogtam meg a vállát-

- Ne légy tiszteletlen az idősekkel! -húzta össze szemöldökét-

- Én? Sohaa.-vigyorodtam el-

Miután a nagyi evés közben kioktatott az aegyo rejtelmeiről, és megbeszélte magával, hogy kevesebbet kéne ennem, lefeküdtem aludni, hogy az első napomon ne legyek olyan, mint a többin leszek, nagy valószínűséggel. Akárcsak egy élő hulla.

Az iskola hatalmas és rendkívül csicsás. Az állam leszakadt, hogy mindenki milyen igényesen jár ide. Értem én, hogy Seoul, de ez a sok cuki, rózsaszín dolog és gwiyomizás a bartnők/barátok! között... Ehhez rendesen meg kell magam erőltetni. De az ajumma ki fog nyírni, ha nem játszom a városi iskoláslányt. 

- Gyerünk Nari, te vagy a legkirályabb, te vagy az Isten! Menni fog! -bíztattam magam, cseppet sem olyan fejjel, mint aki hisz ebben-

Az igazgatói irodába érve, amit a nagyi jóvoltából eltéveszthetetlenül meg tudtam taláni, találkoztam az osztályfőnökömmel, aki egy rendkívül kedvesnek tűnő egyén. Ő látszólag jobban örült ennek, mint én.

***

- Figyelem osztály!!! Megjött az új tanulótársatok! -suhant be előttem-

Gyerünk, most itt az idő, hogy életemben először cuki legyek.

- Annyeonghaseyo, én Kim Nari vagyok, remélem barátok lehetünk. -hajoltam meg mélyen, látszólag tökéletes az alakításom-

- Mondj magadról valamit Nari-ah. Van hobbid, vagy kedvenc sütid? -fordult felém az osztályfőnök-

Ó, hogy a faszom... Hobbi? Nem mondhatom, hogy az edzőteremben izzadás, meg a pizzazabálás Tera közben. Kedvenc süti? A proteishake meg a hamburger annak számít? Ezt be fogom szopni.-kezdtem el izzadni-

- Nos... Én szeretek... gyöngyöt fűzni és takarítani...és hát, izé a kedvenc sütikém meg az epres süti....azthiszem -ezeket még kimondani is fájt, de az arckifejezésekből ítélve, jobban hangzott kívülre, mint ahogy én érzékeltem-

- Rendben, ez nagyon aranyos volt Nari-Ah. Ülj le Min Yoongi mellé, az a fiú az leghátul, aki végigaludta az egészet. KELJ FEL YOONGI!-csapott egy hatalmasat az asztalra-

Leültem mellé, majd meghajoltam felé.

- Nari vagyok, örvendek! -mosolyogtam-

- ..Oké? Csak ne szólalj meg túl gyakran. Fáradt vagyok és nem is hiszem, hogy érdekelne. -tette vissza a fejét-

Ahh...Legalább a padtársam jófej, kár hogy én egy retardáltat játszom...-támaszkodtam azzal a tenyeremre-

- Mivan? Elgurult a gyógyszered? -kérdezte gúnyolódva egy ismerős hang-

- Namjoon? Te meg mi a fa...Mármint: Ohh, te is itt vagy? Úgy hiányoztál! -léptem a lábára a hátam mögött ülő, gyerekkori barátomnak-

- Te rohadék!- emelte fel a hangját-

Ezután a tanár lecsitította Namjoon-t, én pedig korgó gyomorral próbáltam emberi adag kaját enni. Úgy látszik a sors megszánt engem, mert egy fiú random odaült elém és a reggelijéből kínált.

- Szia, én Kim Seokjin vagyok, úgy látom nagyon szomorúan eszel.-tömte közben a fejét-

- A nagyim egy hernyóra való adag kaját csinált nekem... Ha már a reggelit se húzza ki, lehet itt fogok éhenhalni. -mondatta ki velem a korgó gyomrom-

- Pfffff. Ismerős érzés. Egyszer egy vendégségbe csak 3 szelet tortát ehettem és azt hittem az lesz az utolsó napom. - váltott röhögésből ijedtre-

- Együtt érzek, mindig ezt csinálják... Az emberek nem éreznek empátiát a gyomrom iránt. -helyeztem a tenyeremet a vállára és egyetértően bólogattunk-

- Legyél az evő pajtim és adok a kincsemből! -húzogatta fel le a szemöldökét-

- Szent Seokjin, te egy angyal vagy. -csillogtak a szemeim a megmentőmet bámulva-

Éreztem a hátam mögül, mintha valaki kést szúrogatna a tarkómba. 

- Mi a baj Namjoon oppa? Sajnálom, hogy nem vettelek figyelmebe. Ha szeretnéd fűzök neked nyakláncot. -bámultam rá, önelégült mosollyal-

- Úgyse bírod sokáig... Már azon is csodálkozom, hogy bevették ezt a hatalmas baromságot...-tette keresztbe a kezeit-

- Haha, én is. -öklöztem vele össze-

Örülök, hogy a régi emlékeim közül legalább egy valami megmaradt. Születésünktől fogva együtt játszottunk, mivel a szomszéd házban lakott. Mikor tíz évesek lettünk Seoulba költöztek a szüleivel, az apukája munkája miatt. Rengeteget sírt, mivel mindig együtt játszottunk. Furcsa látni őt félig felnőttnek. De örülök, hogy ő sem változott túl sokat. Úgy tűnik beilleszkedett és végre rajtunk kívül is szerzett barátokat. 

- Igaz is Nari. Hogy van a bátyád? És a szüleiddel még mindig rosszban vagytok? -mosolygott rám, fülig érő szájjal-

- ..... 

- Nari? 

- Anya édesanyjánál lakom most. -viszonoztam a mosolyt-

- Minden rendben? -szomorúan húzta össze szemöldökét-

- Áhh.. ezt nem mondanám. -vakargattam meg a tarkómat-

- Ehetünk, hatalmas Seokjin-sama? -fordultam felé, elterelve a témát-

Namjoon-on látszott, hogy aggódik. Nos igen, nem erősségem az érzelmek kimutatása. Ezt ő is tudja, biztosan ezért nem is kérdezett semmit. Nagyjából nyolc évesek lehettünk, mikor beleesett egy elhagyatott erdei ház mellett lévő kútba. Keservesen sírt és órákig senki nem találta. Elszöktem, hogy megkeressem. Mivel a szüleink soha nem figyeltek ránk, ez látszólag nem is tűnt fel nekik. Megtaláltam és azonnal leugrottam hozzá. Nem volt nagyon mély a kút, de persze mi meg túl aprók voltunk és nekem eltört a lábam. Nem figyelve a fájdalomra öleltem át, a zokogó Namjoon-t.

Megtaláltak minket és rögtön kimentettek. Neki nem esett semmi baja, ezért rögtön a szüleihez futott. Ekkor derült ki a sérülésem. Én csak mosolyogtam Namjoon-ra. Örültem neki, hogy végre örömében sírt. Oppa nagyon leszidott, de büszke is volt rám, amiért ilyen bátor voltam. 

- Gyerekek, ma hármas csoportokat alkotunk. Elmondom a csoportok vezetőit, és a másik kettő tagot. -rontott be rögtön a földrajz tanár- 

Szélsebességgel el is hadarta a mondandóját. Én a mellettem ülő csipkejózsikával és egy Jeon Jungkook nevű sráccal kerültem egy csapatba. Mivel Yoongi nem egy aktív tag, én meg csak ma jöttem, ezért Jungkook lett a csapat vezetője. A mi témánk Japán lett. Jungkook elég szégyenlős fiúnak tűnik. Folyton egy szőke hajú lányt bámult, miközben a feladatot magyarázták. 

- Hmmmhmhmmm... Barátkozzak vele? Besegíthetek. - kacsintottam rá perverz mosollyal-

- Shhh! Miért csináljátok ezt velem, te meg Yoongi? - vágott rögtön kétségbeesett fejet, miközben hevesen hadonászott-

- Csak rádnézek és egyből kényszert érzek rá, hogy szivassalak vele. -vontam meg vállaimat-

- De  hisz előbb még aranyos lánynak tűntél. - biggyesztette le a száját-

- Baz.. Ehh, igen. Csak úgy gondolom nagyon összeilletek és azon tűnődtem összetakaríthatnék- e nálatok a gyöngysorommal. - húzódtam messzebb a székemmel -

- Szóval ezt értette Namjoon "úgy sem bírod sokáig" alatt. Nem vágom miért csinálod, de hagyd abba, semmi értelme az előbbi mondatodnak. - mormolta álmosan Yoongi-

- Áhh, tudom...ez jutott eszembe. De még van fél óránk, szóval Jungkook, te addig folytasd a szemmel vetkőzetést, én meg addig Yoongivan megálmodom a projectünk. -hajtottam le a fejem, evés után mindig álmos leszek-

- De én nem. Srácok, én tényleg nem azért nézem. Héj, hallotok? Ne aludjatok már!

-