Édes álmomban fordultam egyik oldalamról a másikra mikor valami megszakította azt. Az a micsoda pedig a hotel szobám ajtaja felől érkező eszeveszett dörömbölés volt. Próbáltam a fejemre szorítani a párnát, hátha abba marad, de a hang csak tovább erősödött.

-Ne már.. – keltem ki a meleg kényelmet nyújtó ágyból és sétáltam a szoba bejáratához – Jövök már. – mérgelődtem továbbra is, miközben kinyitottam az ajtót, ami elválasztott korai látogatómtól.

-Jó reggelt neked is kislányom, jól aludtam én is köszönöm. – találtam szemben magam szülőapámmal.

-Jó reggelt apu, vagy inkább hajnalt. – ásítottam egy nagyot nőiesen – Hány óra van? – sétáltam vissza a szobába.

-Fél tíz lesz hamarosan, gondoltam szólok, hogy elkészülhetnél már, mert tízre a pályánál kell lennem és azt mondtad, hogy jössz te is. – sétált be mögöttem és hagyta becsapódni az ajtót.

-Mennyi idő az út a pályáig? – kérdeztem aput miközben a bőröndömet túrtam fel valami normális ruha után kutatva.

-Ha nem megyünk bele nagyon a csúcsforgalomba, akkor 10 perc. – nézett rá telefonjára apu – Szóval van kb 15-20 perced elkészülni.

-Ezt most te sem gondoltad komolyan ugye? – nevettem fel.

-De igen, különben itt maradsz. – indult el az ajtó felé – Lent megvárlak a kocsinál. Kell valami reggeli az étkezőből? – fordult még vissza az ajtóból.

-Válassz nekem valami péksüteményt – gondolkodtam el – Uuu apu kérek szépen még egy kávét is, tudod, hogy szeretem.

-Hogyne tudnám Samie, tejjel és eszméletlenül sok cukorral, amitől még mindig nem értem, hogy nincs cukorbetegséged. – ingatta meg fejét.

-Nevezhetjük csodának? – tártam szét karomat, majd el is nevettem magam.

-Hogyne.. Csodának.. Lementem Samie, majd gyere. – hagyott magamra apu.

Miután megejtettem egy gyors tusolást és raktam arcomra egy leheletnyi sminket, hogy elfedjem a szemeim alatt újra és újra megjelenő sötét karikákat, amik az utóbbi idő terhe miatti kialvatlanság okoz.

Kész csoda, hogy éjjel tudtam aludni, lehet a tegnapi utazás merített ki ennyire. Hisz mióta anyu meghalt sokszor ébredtem fel éjjel sírva és olyankor van, hogy órákon keresztül csak a közös emlékeinket idézem fel, majd mire sikerült volna ismét álomba szenderülnöm, már világosodott és nem tudtam igazán érdemben kialudni magam.

Sminkem elkészítése után gyorsan felkapkodtam magamra a világos nadrágomat és a fekete rövid ujjú pólómat. Miután lábamat is belebújtattam fehér tornacipőmbe kistáskámba pakoltam telefonomat és a pénztárcámat, majd végül pedig napszemüvegem a fejem tetejére biggyesztettem.

Futólépésben hagytam el a szobámat alaposan bezárva az ajtót, majd pedig siettem a lift felé. Ami természetesen a földszinten volt én pedig az épület nyolcadik szintjén. A kijelzőn lehetett látni, ahogy lassan emelkedik a felvonó.

Csengőszó jelezte a lift megérkezését, ezért léptem is volna be, ha nem ütközöm össze valakivel. Ennek hála kiesett a táskám a kezemből és tartalma a földön végezte.

-A francba. – hajoltam le mérgelődve, hogy összeszedjem a dolgaimat.

-Máskor jobban is figyelhetnél. – jegyzi meg egy brit akcentussal rendelkező hang.

Ettől a reakciótól nekem sem kellett több, felegyenesedtem dolgaimmal együtt a kezemben és szembe találtam magammal egy nálam fél fejjel magasabb, göndör barna hajú sráccal, kinek szeme szikrákat szórt.

-Már nem azért, de te rontottál ki a liftből, mint egy félőrült. – vetettem szemére.

-Akkor legközelebb talán nem kellene az utamba állnod és akkor nem ütköznénk össze. – mondta szemrehányóan.

-Nem én álltam az utadba, te szemét. – mondtam mérgesen.

-Jó mindegy, nincs időm se energiám ilyen kislányokra pazarolni az időmet. – hagyott ott minden további szó nélkül.

Mérgelődve tettem meg az utat a lifttől a mélygarázsban várakozó apáig, aki már a kocsiban várakozott.

-Nem hiszem el, hogy vannak még ilyen parasztok a világon. – mondtam mérgelődve miközben bekötöttem a biztonsági övemet.

-Mi történt? – kérdezte apu miközben átnyújtotta a reggelimet egy papírzacskóban és a kávémat egy elviteles pohárban.

-Valami paraszt nekem jött mikor be akartam szállni a liftbe, és még ő volt felháborodva, miközben az én dolgaim estek le a földre. – haraptam bele mérgelődve a teljes kiőrlésű kakaós csigámba – Látom odafigyelsz a táplálkozásomra. – mutattam fel a csigát.

-Ne mérgelődj ezen, nagy valószínűséggel többet úgyse fogod látni. – legyintett apu miközben kikanyarodott a mélygarázsból a napsütéses utcára.

Pont annyi idő alatt sikerült elfogyasztanom a reggelimet, mint amennyi idő az út volt a pályáig. Kezemben a kávés pohárral szálltam ki a kocsiból, majd megkerülve azt csatlakoztam apához a fémkapukhoz vezető úton.

-Ez mindig legyen nálad, ha itt vagy. – nyújtott át nekem egy nyakba akasztható kártyát apu, amin a nevem volt a képemmel és a csapat logójával.

-Köszi. – akasztottam bele a nyakamba – Talán ne hagyom el. – nevettem fel.

-Leköteleznél vele. – mondta miközben utána én is lehúztam a beléptetőnél a kártyát.

A kapu mögött valami elképesztően nagy káosz uralkodott. Tele volt a hely a média dolgozóival, akik interjúztatták az embereket.

-Itt mindig ennyi ember van? – kérdeztem apától már majdnem a Mercedes motorhome-ja előtt.

-Vasárnap többen lesznek. – mondta és végszóra belépett a motorhome-ba.

Magamban azon gondolkodtam, hogy mégis mire vállalkoztam.

-Lewis végre itt vagy. – hallottam meg apa mögül egy mély férfi hangot.

-Sajnálom Toto, feltartottak. – nevetett fel apa és maga mögé mutatott, azaz rám.

-Semmi probléma. – legyintett ezek szerint Toto a csapatfőnök.

-Toto had mutassam be neked a lányom, Samantha ő Toto, Toto ő Samantha a lányom. – mutatott rám apu.

-Samantha örülük, hogy megismerhetlek. – nyújtotta felém kezét.

-Én is örülök, hogy megismerhetem Uram! – fogtam vele kezet.

-Tegezz csak nyugodtan. – engedte el kezemet – Ott voltam édesanyád temetésén, kérlek fogadd őszinte részvétem.

-Köszönöm szépen. – hajtottam le fejem, hogy megpróbáljam elrejteni a bánatot az arcomról.

-Kezdhetjük akkor? – szakította meg apu a kínos pillanatot. – Samie jössz velem?

-Persze. – mondtam, bár akkor még fogalmam sem volt mibe egyeztem bele.

-Fel vannak készítve az újságírók ugye? – nézett apa jelentőségteljesen Totora.

-Ne aggódj Lewis, ki van nekik adva, hogy miről nem kérdezhetnek. – nyugtatta meg apát az osztrák.

-Akkor menjünk. – hívott engem és kiléptünk a tűző napsütésbe.

Kíváncsian várom véleményeteket a történetről. :) -B