#Eli szemszöge

-Hol vagyok? Te kivagy? Mi történt? Miért vagyok itt? Ki vagyok én?- kérdések ezrei kavarogtak a fejemben.

-Eli, kicsim semmire sem emlékszel?- kérdezte egy férfi.

-Nem.- mondtam, miközben a sírás kerülgetett.

-A neved Elizabeth Montgomery. Én az apád vagyok. Evan Montgomery. Ő az anyukád Susan Montgomery.- mondta, ezek szerint, az apám. Nem bírtam tobább, sírni kezdtem. Csak zokogtam és nem bírtam megnyugodni.

-Ne sírj kicsim.- jött oda, azt hiszem, az anyám.

-Ne... ne érjen hozzám. Nem tudom kicsoda maga.- szipogtam. A nő megállt. Egy könnycsepp gördült le az arcán.

-Sajnálom. Én.. én csak...- kezdtem, de nem bírtam folytatni, a sírás felém kerekedett.

-Kérem, most menjenek ki.- jött be egy orvos, majd valamit belefecskendezett az infúziómba.

-Ettől most elfogsz aludni.- mondta, és valóban, szépen lassan elálmosodtam, majd elaludtam.

***

-Szia.- hallodtam egy hangot amikor kinyitottam a szemem. Egy férfi állt az ágyam mellett.

-Ta vagy az apám. Igaz?- kérdeztem félénken.

-Igen, kicsim. Úgy sajnálom.- mondta.

-Mi történt?- kérdeztem hangon.

-Tegnap egy jótékonysági rendezvényen vettél részt. Mikor jöttél haza felé, a sofőr elvesztette az irányítását a kocsi felett. Az árokba estetek, elájultál és beverted a fejed. Két fiú talált rátok.- mondta

-A soförrel mi történt?- kérdeztem.

-Ő kómába esett.- mondta.

-Értem. Sajnálom. Várj, miért van nekem sofőröm?- kérdeztem.

-Hát mert a lányom vagy és- nagy levegőt vett -én vagyok az elnök.- mondta ki végül.

-Hogy mi? Mióta?- kérdeztem.

-Hat éve.- mondta.

-Értem. Ne hargudj, de nekem ez így most sok. Meg kell ezt emésztenem. Kimennél kérlel?- kérdeztem elhaló hangon.

-Rendben, kicsim. Megértem. Szeretnéd, hogy behívjam az anyukádat?- kérdezte.

-Ne. Zavaros nekem ez az egész. Hagyjatok magamra.- mondtam, miközben újra könnyezni kezdtem.

-Rendben.- nyomott egy puszit a fejemre, majd kiment. Mikor az ajtó becsukódott zokogni kezdtem. Mi történt velem? Miért nem emlékszem semmire? Milyen életem volt?

***

Ki vagyok én? A kérdések ezrei kavarogtak a fejembe. Észre se vettem, hogy kinyilt az ajtó.

-Ne sírj. Minden rendben lesz.- ölelt át valaki. Nem tudtam ki jöt be, de jól esett az érintése. Percekig ülhettünk ott ölelkezve. Mikor kicsit össze szedtem magam, megszólaltam.

-Ki vagy te?- kérdeztem.

-Luke. Luke Hemmings.- mondta. Mivel elég értetlen fejet vágtam, hozzá tette:

-Én, vagyis mi találtunk rátok.- mondta.

-Köszönöm.- öleltem meg. Vissza ölelt. Szorosan a mellkasába fúrtam az arcom és újra zokogni kezdtem.