5.rész

Seb spagettit rendelt, és valami drága vörös bort. Az ágyra települtünk le, ő a hátát a támlának vetve, én meg mellette törökülésben. Kettőnk közül nekem ment jobban az evés, ő csak piszkálta a villával az ételt.

- Legalább pár falatot küzdj le. – mondtam csendesen.

- Nem megy. – majd maga mellé tette a tányárját, elvette az éjjeli szekrényről a borospoharát, és a félig teli pohár pár pillanat múlva majdnem üres lett, de nem tette vissza– Mi az? -kérdezte összevont szemöldökkel mikor látta, hogy őt nézem.

- Nem emlékszem az elmúlt évtizedből olyan esetre, fényképre, felvételre, amin komolyan iszol...

- Nem most kezdem el. – morogta, bólintottam, ő meg a szemközti falat nézte – Amúgy csámcsogsz.

- Hogy mi? – kérdeztem megdöbbenve.

- Alig van itt öt perce a kaja, és te több mint a felét megetted... - pillantott rám.

- Mondtam, hogy éhes vagyok. És nem csámcsogok! – mire jelentőségteljes arcot vágott – Ne idegesíts!

- Akkor is csámcsogsz, és úgy eszel, mint akit éhezik... - nézett rám vizslatóan.

- Seb, szar napom volt, és reggel óta nem volt időm semmire. Ne cseszegess.

- Oké. – és a fala bámulva beleivott a poharába.

- Egyébként te is ehetnél valamit, ha ilyen tempóban iszol tovább fél óra alatt berúgsz, aztán hányni fogsz. – csipkelődtem és egy újabb adag tésztát tömtem a számba ezúttal látványosan.

- Te se cseszegess engem...

- Nem biztos, hogy ki tudlak cipelni egyedül, mielőtt rókázol.

- Jogos. – tette le a poharat, és felvette a spagettit.

Negyedórával később mindkettőnk tányérja üres volt. Seb mellé feküdtem, kezemben a félig töltött pohárral. Némán iszogattunk, és bámultuk a szemközti bézs színű falat, és a kikapcsolt lapostévét.

- Ki kezdi? – törte meg a csendet.

- Te. – ittam bele a borba.

- Meddig tudod a sztorit? – fordult felém.

- Elakartad vinni nyaralni valami szigetre.

- Jah igen. Utána jött nálad a Wolff katasztrófa. – mutatott rám a pohárral.

- Atombomba volt az, de jah. – morogtam magam elé, Seb bámult maga elé, miközben kiitta a második poharat is. Az üveg mellette volt a padlón, felvette és kiöntött magának egy harmadikat. Aztán felém fordult, és az enyémet is majdnem teljesen tele töltötte. – Ha ilyen iramban piálunk kell még egy üveg.

- Ugyanez jó? – és felvette az éjjeli szekrényen lévő szállodai vezetéknélküli telefont.

- Édes vöröset, sült krumplit meg sütit. – közöltem, csönd lett, rá pillantottam, engem fürkészett.

- Sült krumplit, és sütit? -kérdezett vissza érdeklődve, és még éppen hogy józanul.

- Sült krumplit kecsappal, és csokis browniet. Gond?

- Tudsz élni. – hümmögte, majd továbbította a kérést a szobaszervíz felé.

Nagyot sóhajtva visszadőlt a párnákra, félig kiitta a poharát, és lehunyta a szemét.

- Ne bámulj Ena... - morogta, csukott szemmel.

- Rendben... - megint a falat néztem velünk szemben, újra hallgattunk.

Nem akartam sürgetni, semmi értelme sem láttam, a kérdésekkel csaj fájdalmat okoztam volna, azt meg nem akartam. Tudtam, Seb úgyis elmondja magától a történet instant verzióját, amint erőt gyűjtött, vagy eléggé berúgott. Hallottam, ahogy újabb pohárt tölt meg.

Kicsit lentebb csúsztam és a plafont bámultam. Fő a változatosság. Mély csönd telepedett közénk.

- Szédülök bassza meg. – nyögte egy idő után.

- Mennyire rúgtál be? – sóhajtottam fel.

- Nem 'tom... - nyögte, közben kopogtak.

- Maradj átveszem a kaját.

Mire felálltam és kinyitottam az ajtót, a pincér eltűnt, udvariasan otthagyta a zsúrkocsit, én meg betoltam. Seb a fejét fogva az ágyon feküdt.

- Menjünk a fürdőbe?

- Adnál egy kis vizet?

- Ahha.

Kivettem a minibárból egy üveg hideg ásványvizet, segítettem neki felülni, majd a kezébe adtam. Szinte az egészet megitta, aztán visszadőlt a párnákra. Találkozott a tekintetünk.

- Ki ne mond...

- Nem mondok én semmit. -emeltem fel a kezeimet megadóan.

- Ne is...-nyögte.

- Most jobb? -mire résnyire nyitott szemmel rámnézett.

- Nem tudom, tompa vagyok, és nem fáj.

- Akkor jobb. És a hányinger?

- Ne előttem egyél. – felnevettem.

- Rendben. – paskoltam meg a lábát, újra farkasszemet néztünk.

- Elvittem nyaralni... - bukott ki belőle, én pedig bólintottam – Rosszul lett, fáradékony volt, és álmos.... Először azt hittünk megint terhes... De aztán az egyik reggelre furcsa foltok lettek a testén... - lehunytam a szemem, aztán megfogtam a német kezét, éreztem, nem tudja kimondani.

- Leukémia... - könnyek folytak a szeméből miközben pislogva bólintott.

- Alig három hónap alatt vitte el... Nem tehettem érte semmit, néztem ahogy belehal... - ütött az ágyra aztán felült törökülésbe – El kellene magyaráznom a gyerekeknek, de.... – piszkálta a farmerja szegélyét – Hogy? – tárta szét a karjait és rám pillantott.

- Hány évesek? – nem tudtam visszaemlékezni az életkorokra.

- Emilie hét, Mathilda hat, Michael még kettő sincs. – finoman a térdét veregettem nyugtatólagosan, ő pedig kérdőn nézett rám.

- Nem tudok tanácsot adni...

- Anyám azt mondja azért próbálkozzak... nehogy azon reménykedjenek egyszer hazajön az anyjuk.

- Egyetértek... Próbálj őszinte lenni...- könyökét a térdein nyugtatva az arcát a kezeibe temette – Nem mondom azt, hogy el tudom képzelni a fájdalmad, és a veszteséged, mert nem tudom. De az biztos, hatalmas csapás és fájdalom ért.

- Mindenki azt várja viseljem el emelt fővel... - nyögte még mindig ugyanabban a pózban, amiben az előbb volt.

- Elvesztetted a nőt, aki szeretsz, itt maradtál özvegyen három kisgyerekkel, és a saját csapatod meg közben éppen méltatlanul kitett a fenébe. Azt hiszem ezaz a helyzet szivi, amikor jogod van mindent leszarva nem méltósággal és fapofával elviselni mindent.

- Nem tudom mit csináljak Ena... - nézett rám, én pedig gondterhelten szusszantottam – Kérlek legyél velem őszinte, és ne finomkodj.

- Seb, szerintem nem vagy olyan lelki és fizikai állapotban, hogy vezess. Jelen pillanatban szerintem ön és közveszélyes lennél a pályán. Őszintén és a legeslegjobb szándékkal mondom, menj el egy pszichológushoz, és kérj szakvéleményt magadról. Meg segítséget a gyerekekhez. A Ferrari szerintem örülne, ha végre kint tudhatna a csapatból, nekik ez még kapóra is jönne. Az Astonnál is jó pont lenne, hogy mire kezdődik új szezon remélhetőleg már összeszeded magad, és oda tudsz koncentrálni. A gyerekeidnek már csak te vagy, jelenleg hosszú távon gondolkodj magadról, és a karrieredről. Mindenki meg fogja érteni, ha most egyet visszalépsz azért, hogy később kettővel előrébb lehess. És nem, én nem fogom azt mondani, hogy hagyd abba a versenyzést, még fiatal vagy hülyeség lenne, a történtek fényében is.

- Örülök, hogy a józan ész hangján beszéltél hozzám. Te vagy az egyedüli.

- Nem ítélem el a családod amiért ők mást mondtak. Védeni akarnak, de néha pont nem erre van szüksége az embernek.

- Most nem dönthetek érzelmi alapon, hülyeség lenne. De nem vagyok olyan állapotban, hogy átlássam a lehetőségeket...

- Seb, adj a magadnak időt. Időt a sírásra, a dühre, a kétségbeesésre, a továbblépésre, és egy rendszer kialakítására a gyerekekkel. Menj haza, törődj a családoddal. Pár hét múlva, ha egy kicsit megnyugodtál újra beszélünk a karrieredről.

- Jó...

- Oké.

- És te?

- A Wolff sztorihoz még nem ittam eleget. – nevettem fel keserűen - De ha még többet iszom. Két lehetőség lesz, -mutattam az ujjammal - vagy kibaszottul berúgok és partit csinálok a szobádban táncolva és üvöltve. Vaaagy lemegyek a recepcióra, kiderítem hol lakik az a fasz, addig verem az ajtaját míg ki nem nyitja, aztán elsőkörben istentelenül pofon vágom, majd lesmárolom, és eszméletlenül megdugom. Az részletkérdés, hogy a kurvát kirángatom e a szobájából folyosóra, vagy édes hármas lesz. – sóhajtottam fel.

- Ezt komolyan mondtad. – hökkent meg a német.

- Mert komolyan is gondolom...- hosszan fixíroztuk egymást.

- És melyik verzióban segítsek? A balhés partiban, vagy abban, hogy – mutatta fel a mutató ujját – pontosítok, Wolff megdugjon téged.

- Ne hagyj inni, ha még két pohárral megiszok, akkor túl nagy lesz a bátorságom bármelyikhez.

- Oké.

- Együnk. – álltam fel, és a zsúrkocsihoz mentem.

Pár perccel később egymás mellett ültünk törökülésben, köztünk egy hatalmas adag kecsappal leöntött sültkrumplival. Én végül megittam még egy pohár bort, amitől valóban túl jó kedvem lett, és nevetve röhögtem meg hangoskodtam. Sebnek sikerült leennie a pólóját, én meg magamra borítottam a pia egy részét. De végül hajnal egy tájban mindketten kidőltünk.