Csak mert olyan aranyosak vagytok, és kommenteltek!! :* :* ❤️

16.rész

Hosszan néztük egymás Sebbel, mire mosolyogva megszólalt.

- Mi az?

- Nem akarlak elveszíteni... - a homlokát az enyémnek döntötte.

- Miért félsz ettől? – mire jelentőségteljes pillantást vetettem rá – Nem vagyok hülye, tudom, hogy két esélyes a Totoval való találkozás. De én mégis azt mondom menj.

- Ha nem jövök vissza nem is voltam igazán a tiéd? – poénkodtam egy régi idézettel, de ő komolyan bólintott.

- Szerintem hiába szakított veled, és teltek el hónapok, a kötelék még megvan köztetek. – mire nyeltem egyet.

- Nem tudom képes vagyok el teljesen elszakítani, vagy megjavítani. – suttogtam és könnyek folytak végig az arcomon.

- Akkor hagyd, hogy ő tegye meg. – simogatta le a könnyeimet – Ha benne van elég erő, akkor engedd, hogy megtegye.

- Nem tudom... - szorosan átölelt.

- De tudod. – nézett komolyan a szemembe – Tudom mennyire félsz, de ha most tisztázzátok, könnyebb lesz, és a fájdalom is enyhül. Ígérem... - jó darabig álltunk ott szorosan ölelkezve, mire végre elengedtem. Seb tekintete kérdő volt, de megráztam a fejem. Ezt egyedül kellett intéznem.

A mobilomon már egy üzenet várt, Christian kérte, hogy másnap korán beszéljünk. Gyorsan válaszoltam, majd zsebre tettem a készüléket. Kimerülten mentem le a luxuslifttel nyolc emeletet, hogy aztán percekig tipródva álljak az osztrák ajtaja előtt. Ideges voltam, és nem segített, hogy a korábban Sebbel megrendelt kajánkból végül semmit sem ettem.

Nem értettem hová tűnt az a lány, aki hónapokkal ezelőtt még szinte rátörte volna az ajtót Totóra. Felemeltem a kezem, kopogtam, vettem egy nagy levegőt, de a bejárati váratlanul ki nyílt. Döbbenten pillantottunk egymásra. Világos szürke melegítő alsót viselt, egy sötétszürke kapucnis felsővel, aminek a jobb oldalán fehér körben egy Mercedes logó díszelget. A tekintetén látszott, hogy még nem józanodott ki, de annyira részeg sem volt, mint órákkal korábban. Már nyitotta a száját, de én nem hagytam szóhoz jutni.

- Muszáj beszélnünk. Fontos. – mondtam határozottan a szemébe nézve, és közben finoman befelé nyomtam az ajtót előre lépve, közben intettem, hogy engedjen be, zavartan húzódott félre - Mond le a nőt. – közöltem egyszerűen, ahogy elhaladtam mellette, és már emeltem is a kezem – Nem akarok ehhez a megjegyzésemhez kommentet. Ismerlek. Biztos nem engem vártál szóval... - álltam meg a nappalija küszöbén zsebre tett kézzel, és néztem a kanapén szétdobált koszos ruhákat, törölközőket, mindenféle iratokat, amelyek a dohányzóasztalt is beterítették. Felé fordultam, mert mellettem állt meg.

- Ez egy hosszú beszélgetés lesz... - nem válaszolt csak némán nézett vissza rám – De visszajöhetek máskor, ha neked... – megrázta a fejét.

- Nem kell. – azzal a kanapéról összeszedte a cuccait és az üres helyre mutatott.

Némán ültem le, és idegesen tördeltem a kezem, ő pedig a kupacot a távolabbi fotelre dobta. Vettem egy nagy levegőt, és kibámultam a hatalmas nyitott üvegablakokon a sötét éjszakába. Egy kristálypohár jelent meg az arcom előtt, benne sárga folyadékkal, felpillantottam az osztrákra.

- Csak gyömbér. - elvettem egy beleittam, ő pedig leült a kanapéra, de nem mellém, hanem szinte a másik végébe.

A szép üvegmetszést nézegettem, és a buborékokat, amelyek a felszínre érve kipukkadtak.

- Nem bírom ezt tovább... - szólalt meg csendesen, mire felé fordultam – Nem akartalak bántani... De ez a történet nem csak neked fáj. – bólintottam – Akárhányszor meglátlak eszembe jut minden, és az is, hogy mit veszítettem... És ne haragudj meg, de te sem könnyíted meg a helyzetet sem nekem, sem magadnak...

- Nekem is sok minden eszembe jut, amikor látlak...

- Fáj...

- Nagyon... - mondtam csendesen és a padlót néztem – Cserben hagytál, pedig én harcoltam érted... Én annyira próbáltam harcolni! - szorult ökölbe a kezem, és sírtam.

- Tudom... Értem még magaddal is küzdöttél...

- Te miért nem tetted? – néztem rá.

- Attól féltem tönkre teszlek, ha hagyom, hogy mindkettőnk helyett te vívj meg minden csatát. – idegesen ciccentettem és elfordítottam a fejem – Akkor úgy éreztem nem hagynád, hogy segítsek. Ismerlek, csak egy módon álltál volna le, ha már nincs miért küzdeni... Hibát követtem el...- és kibámult az ablakon – Amíg élek nem felejtem el az arcot, ahogy ott a szobában a padlón felszel, élettelenül...- lehunyta a szemét és mély levegőket vett, majd megdörzsölte a szemét.

- Miért nem kerestél amikor jobban lettem?

- Már mondtam. – fordult felém – Jobb neked nélkülem.

- És ha nem jobb? – mire felhorkantott, felállt, az ablakhoz sétált és a hátát a fém keretnek vetve kibámult az éjszakába.

- Vettel olyan ember, aki igazán tud szeretni, és úgy bánik veled ahogyan kell. Nem csal meg, nem hazudik neked, és nem bánt meg folyamatosan... Mellettem sose lennél igazán boldog...

- Tényleg így gondolod? – elém fordult és a szemembe nézett – Tényleg így gondolod? – ismételtem meg.

- Akit szeretünk megóvunk mindentől, de én tönkre tettelek az Istenért! Amíg velem voltál eszméletlenre ittad magad, és teljesen kikészültél! – emelte meg a hangját.

- Én is bántottalak... - feleltem csendesen, mire a hajába túrt – Tudom, hogy van valakid... És komoly... - hallottam egy pletykát, hogy pár napja összejött valakivel, és tudni akartam igaz e.

- Nem terveztem... - fordult el újra az ablak felé – Egy éjszakának indult, de... - megrántotta a vállát – Rendes lány... Vasseurnek dolgozik, az asszisztense... - bólintottam – Kedvelem... - elfordítottam a fejem, mert újra sírtam – Megbántottalak, megint... - és hangjában önvád csenget.

- Seb rendes srác, de nem te vagy. – néztem rá, és a tekintetünk találkozott – Kedvelem, mert segít nekem.

- Még hiányzom neked. – szögezte le a padlót nézve, majd rám pillantott.

- Még szeretlek. – mondtam ki egyszerűen, és Toto arca megdöbbent – Még mindig szeretlek. – mondtam ki újra – Ha azt akarod, hogy ennek köztünk vége legyen akkor neked kell szakítanod, mert nekem nem megy.

- Ena... -kezdett bele, de a hangsúlyból tudtam a logika beszélne és nem ő.

- Nem. – álltam fel, és felemeltem a kezem – Ne a józanésszel gyere! Nem érdekel a logika! Vissza akarlak kapni. – lehunyta a szemét – De ha már nem kellek akkor a szemembe kell mondanod, és meg is kell indokolnod! – léptem oda hozzá és megfogtam a kezét – Szeretlek...- suttogtam. A csata, ami a józanész és az érzelmei között zajlott kiült a tekintetére, a vonásaira. Elengedtem a kezét, és megsimogattam az arcát, ő pedig egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. A másik kezemmel a hajába túrtam, lábujjhegyre álltam és tarkójánál fogva kicsit magam felé húztam. Hosszú pillanatig néztünk egymás szemébe, mire óvatosan megsimogatta az arcom, én pedig lehunytam a szemem, és éreztem ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon.

- Miért nem szeretsz engem? – bukott ki belőlem.