13.rész

Az elkövetkező pár nap csendesen telt el, hónapok óta először nem érdekelt mi van az osztrákkal, nem nyomoztam utána. Úgy tűnt végre kigyógyultam és tovább léptem.

Kedd reggel Christian jött be az irodámba.

- Szia! A válaszom igen, igen és igen. – mondtam miközben fel sem néztem a laptopomból.

- Hogyan? – kérdezett vissza zavartan.

- Igen jól vagyok, igen veled ebédelek és igen megyek Katarba.

- Mi az, hogy jössz Katarba? – lépett az asztalomhoz, mire felpillantottam.

- Megyek, old meg. – hosszan néztük egymásra, ő pedig lassan bólintott.

- Rendben. – emelte fel a kezeit megadóan, hátat fordított, én meg újra a monitorom bámultam, de mielőtt kilépett az irodámból utána szóltam.

- És legközelebb ne avatkozz az életembe. Ha a jövőben esetleg mégis felmerülne benned, jusson eszedbe, a fénysebességnél is gyorsabban foglak kibaszni ebből a csapatból. – majd felnéztem a laptopom mögül – Csak a miheztartás végett szivi. – mosolyogtam rá gúnyosan, ő pedig döbbenten állt a küszöbön.

- Ez tekintsem fenyegetésnek? – vonta fel a szemöldökét.

- Leszarom minek veszed Horner. De ha mégegyszer hozzám küldöd Totót, két perccel később kivarázsollak ebből a csapatból. – és csettintettem - Stimmt?

- Stimmt. – válaszolt idegesen.

- Szuper. Ebédnél találkozunk. – majd újra az emailjeimmel foglalkoztam.

Christian továbbra is kedves maradt, de érezhetően tartotta a távolságot Szerdán este érkeztünk meg Katarba, még szinte ki sem léptünk a gépből máris megcsapott a meleg száraz levegő. Alig vártam, hogy a légkondicionált szállodában legyek. Mire a szobámba értem leizzadtam, és kikészültem. Lemondtam a többiekkel közös vacsit, egy hűsítő zuhany után, fürdőköpenyben vártam szobapincért. Így gyanútlanul nyitottam ajtót, amikor kopogtattak.

- Hello. – köszönt mosolyogva miközben egy doboz csokit nyomott a kezembe – Ráérsz egy kicsit, vagy dolgozol? – és már be is jött.

- Neked is szép estét. Segíthetek valamiben? – mentem utána miközben már a hatalmas üvegablakok előtt áll.

- Kellemes szoba. – nézett körbe – Fantasztikus a kilátás...– pillantott rám határozottan.

- Ez a váratlan látogatás arról szól, hogy ne fenyegessem a pasid vagy mi? Mire akarsz kilyukadni Gery? – fontam össze magam előtt a kezem.

- A fiúk kedvelnek téged. Én is. Ez a csapat egy család... - kezdte, de közbe vágtam.

- Nem érdekel a hegyi beszéd! Ha csak ezért jöttél mehetsz is! – közöltem határozottan.

- Már pedig végighallgatsz! – emelte meg a hangját.

- Szerinted Chris mit fog szólni ahhoz, ha megtudja, hogy itt jártál? - kérdeztem gúnyosan csípőre tett kézzel. Tudtam, ez betalál, Chris sose engedte volna ide, pláne nem számonkérésre.

- Veled ellentétben én sokkal rendesebb pasit választottam, nem olyat, aki kihasznál majd eldob, mint a szemetet. – válaszolt élesen.

- Szeretem azt a naivitást, ami belőled árad. – nevettem fel.

- Mondja a lány, aki összejött Totóval és beleszeretett. – mosolygott rám, én pedig visszamosolyogtam.

- A nő, aki elszerette más férjét, majd hozzáment. - hümmögtem - Mond csak az előtt vagy az után lettek erkölcseid, hogy lefeküdtél vele? Apropó tudtad, hogy terhes a felesége vagy ő csak járulékos veszteség volt? Ha jobban meggondolom mindegy is. Te úgyis mindig a híres pasikra hajtottál. - folytattam negédesen.

Gery arca elkomorult, majd pár pillanatig némán bámultunk egymásra.

- Azokból az emberekből is ellenséget csinálsz, akik szeretnek és törődnek veled mert a barátaid...

- Ha ilyen barátaim vannak, akkor ellenségekre sincs szükségem. – mondtam egyszerűen.

- Sebastiannal is így bánsz?

- Miért nem hívod fel és kérdezed meg, ha ennyire érdekel? – kérdeztem semlegesen és közben a bal oldali falnál lévő bárpulthoz mentem és töltöttem egy narancslevet, Geryt nem kínáltam. Mikor megfordultam ő még mindig engem bámult, döbbent arccal.

- Ez az egész nem arról szól, hogy véletlenül mondtunk vagy tettünk ellened valamit, amivel megbántottunk. Toto miatt vagy ilyen igaz?

- Nem értem miért játsszátok mindannyian a kurva pszichiátert. - tártam szét a karom – Ennyi időtök van fos önsegítő könyveket olvasni? Hihhetetlen! – beleittam a poharamba.

- Rendben. – emelte fel a kezeit megadóan – Elmegyek. – majd az ajtóhoz sétált, de amikor megfogta a kilincset visszafordult – A barátaid vagyunk, szeretünk, és számíthatsz ránk. Tartsd észben.

- Feltétlenül. – szóltam vissza higgadt nyugodtsággal, ő pedig fejcsóválva kiment.

Leültem a kanapéra, a lábamat pedig feltettem a dohányzóasztalra, miközben a halántékomat masszíroztam. Csöngött a mobilom. Seb volt az. Nem vettem fel, küldött egy üzenetet.

„Beszélhetünk, vagy velem is bajod van? Napok óta nem tudlak elérni! Örülnék, ha hallhatnám a hangod...Seb. Jah egyébként az ajtód előtt állok."

„Jó. Nem érdekel."

Tényleg nem beszéltem vele mióta Toto nálam járt, és az üzeneteire sem válaszoltam. Elszigetelődtem tőle is. Kopogtak, de nem érdekelt. A harmadiknál meghallottam a német hangját.

- Seb vagyok! – kelletlenül odasétáltam, a nyelvemen volt egy csípős beszólás amikor kinyitottam, de le is nyeltem amikor megláttam az arcát. Borzalmas állapotban volt.

Némán nyitottam szélesebbre az ajtót, hogy bejöjjön, de megrázta a fejét.

- Csak tudni akartam, hogy jól vagy. Nagyon aggódtam érted, teljesen eltűntél, azt hittem megint padlón vagy és bajod esett. - mondta csendesen. Az arca nyúzott volt bár borotvált, a szeme alatt fekete karikák és nagy táskák éktelenkedtek. A haja kócosan meredezett minden felé, és nagyokat pislogott.

Nem tudtam mit mondhatnék, a padlót fixíroztam, csendben álltunk, majd felpillantottam és a tekintetünk találkozott.

- Ennek a duzzogásnak semmi értelme. Gyerekesen viselkedsz. – közölte egyszerűen.

- Te meg egy öntelt faszfej vagy! – csattantam fel – Miért nem mész vissza a srácaidhoz? Téged úgyis csak ők érdekelnek, más nem! - az arca ingerülté vált, én pedig összeszorítottam a számat. Tudtam mekkora hülyeséget mondtam.

- A gyerekeim elvesztették az anyjukat, én pedig a feleségemet! Mégis mit kellene tennem? – tárta szét a kaját idegesen - Egy érzéketlen önző kis liba vagy! Hiba volt rád időt vesztegetni! – közölte dühösen.

- Akkor menj. – mondtam csendesen – Nem rabolom tovább az idődet.

- Szerintem sincs értelme sem ennek a beszélgetésnek, sem ennek az egésznek! -mutatott finoman rám majd magára.

- Mondtam, akkor menj, keress valakit, aki jobban megfelel az igényeidnek... Részemről jó. - rántottam meg a vállam kelletlenül, miközben közben elbámultam a válla fölött. Valójában egyáltalán nem akartam, hogy elmenjen, a szoros ölelése után vágyakoztam. De a Totoval történt beszélgetés belülről teljesen lecsupaszított. Nem hagyott hátra mást csak a határtalan ürességet, a végtelen rettegést az újabb sebektől, és az érzéketlenség álarcát. Rettegtem az elutasítástól, és Seb esetleges újabb vádló szavaitól, attól mit mondana, vagy tenne, ha ezek után megkérném, öleljen át. A félelem teljesen megbénított, nem voltam képes kimondani semmit, és nem tudtam mozdulni. Minden idegszálammal igyekeztem tartani magam, nem akartam összeomlani, ezért meredten bámultam a német mögötti falat. Annyira koncentráltam, hogy észre sem vettem amikor az ujjaival az arcomhoz ért. Ijedten rezzentem össze, és zavartan pillantottam rá. A kérdő tekintettel nézett rám, azonnal átöleltem a mellkasába temetve az arcom. Gyengéden simogatta a hátam.

- Seb... Sebas... - ennyit tudtam kinyögni sírva, mire felsóhajtott, és óvatosan kicsit eltolt magától. Az ujjait az állam alá csúsztatta, finoman felemelte a fejem, így egymás szemébe néztünk. Már nem volt dühös, csak együttérző. - Én nem... - szipogtam, egy pillanatra lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt. De nem tudtam befejezni a mondatot, mert megcsókolt, gyengéden, törődően, tele érzelemmel. Viszonoztam, és vágyakozóan egymásba gabalyodtunk. Amikor később nehézkesen elváltunk egymástól, a homlokát az enyémnek döntötte. Lehunytam a szemem, és újra könnyek folytak végig az arcomon, ő pedig óvatosan letörölgette. Rápillantottam, a tekintettünk pedig találkozott.

- Nem azért foglak elveszíteni, mert Ő megint megbántott, te pedig fájdalmadban mindenkit elzavarsz magad mellől. – mondta komolyan - Ha egyszer úgy döntök, hogy elmegyek, az azért lesz mert Te már mást szeretsz, és nem lesz helyem többé a szívedben.

- Seb... - simogattam meg az arcát.

- Nem vagyok vak. Láttam, az előbb hogyan viselkedtél. Megint megsebzett igaz? Ezért van ez távolságtartás, és vagdalkozás. – némán bólogattam, ő pedig az arcomat cirógatta. Olyan kedvesség és szeretett áradt belőle, hogy éreztem, kezdek elpirulni, halványan elmosolyodtam.

- Sebas, a múlt héten To... - kezdtem zavarosan, de hírtelen újra megcsókolt. Ezúttal kicsit szenvedélyesebbek voltunk, és mire eltudtunk szakadni egymástól már bent voltunk az előszobában. A kezem mellkasára tettem, így pillantottam fel rá.

- Ne nézz így... - suttogta rekedten, elmosolyodtam – Hiányoztál. – mondta komolyan, az ujjaimat a hajába fúrtam és magamhoz húztam – Ena... - motyogta halkan, mégis jelentős hangsúllyal.

- Maradj itt ma éjjel. – susogtam, mire hatalmasat sóhajtott – Kérlek. – lassan eltávolodott, a szemembe nézett, kisimított egy tincset az arcomból.

- Rendben... – de ebben a rövid mondatban is volt egy finom hangsúly, mire bólogattam, és én is felsóhajtottam. Egyikünk sem volt kész semmire, a pillanatnyi fájdalomcsillapítás következményeitől pedig mindketten féltünk. Szükségünk volt a másikra, és ha most elkapkodjuk a dolgokat, akkor többet is veszthetünk, mint egy könnyed románcot.