1.rész

A világ legnevetségesebb dolgának tartottam amikor Bella Swan a Twilightban képtelen tovább élni az életét az Edwarddal történt szakítás után, és csak vegetál. Mindig úgy éreztem nincs olyan földi erő, hatalom, érzelem bármilyen trauma, vagy történés, ami képes egy értelmes emberi lényél ilyen katatón állapotot kiváltani. Hiszen az ember erős, képes bármit leküzdve tenni a dolgát. De nagyot tévedtem. És csalódtam... Magamban...

A szakítás utáni első pár hét történéseiből semmire sem emlékszem. Hónapokkal később Gery mesélte el, hogy Christiannal a padlón fekve, a sírástól kimerülten, ájultan találtak meg. Napokig nem vettem fel a telefont és aggódni kezdtek, aztán az angol rám törte az ajtót, és kórházba vittek. Az első emlékképem Mass arca, és ölelése, majd valamit beszélt hozzám, de nem tudom mit vagy miről. Azt tudom, hogy ideges és dühös volt. Majd újra elnyelt a köd, és a tompaság.

A második, ami felrémlik Dietrich, ahogy Massal, és Christiannal üvöltözik a kórházi szobámban. A vita végén a kezembe nyomta a telefonját, a képernyőn egy szerződéstervezet volt, és közölte „Elég volt a depresszióból! Dolgozz! Az majd segít!."

A Totóval történt szakítás után csupán két dolog élt bennem elemi erővel, a fájdalom, és a bénító tompaság. A mellkasomban egy tátongó űr keletkezett, amitől napközben alig kaptam levegőt, éjszaka pedig nem tudtam aludni vagy ha igen, rémálmok gyötörtek.

Úgy törtem apró darabokra, mint egy földre esett üveglap, és nem volt kiút. Nem volt bennem erő, akarat, sem szándék, hogy összeszedjem magam, és összeillesszem a lelkem darabkáit. Nem létezett semmi csak egy létminimalizáló monoton, üres körforgás. Dietrichnek igaza volt, a munka segített. Nem, nem tovább lépni, túlélni. Munka, evés, munka, egy kevés alvás. Az élet ennyiből állt csupán, én pedig nem is reméltem többet, nem is akartam. Túl kevés volt ez egy teljes élethez, de túl sok a teljes lemondáshoz, vagy akár a halálhoz. Megrekedve bolyongtam az élők közt, lélektelenül, érzéketlenül, üresen. A sötétség és a fájdalom beborított és én átadtam magam nekik. A lány, aki egykor voltam, eltűnt egy festett és csinosan öltözött maszk mögött.

Egyik perc a másik után, egyik óra másik után, majd az idő egy hosszú végtelen folyammá olvadt, és az órák napokká, majd hetekké nőttek. Én mégsem érzékeltem a változást, sem az idő múlását. Egy nap csupán két szakaszra bomlott számomra. A nappalra amikor az első sugarakkal már a papírhalmok és laptop előtt találtak, és az éjszakára, amely nem tartogatott mást csak kínt, szenvedést, fájdalmat, és gyötrelmeket.

Egy ideig nem utaztam a versenyekre, Dietrich nem engedte. Bár sosem mondta ki nyíltan, de attól félt Totónak még a látványa is végzetes lenne számomra. Nem így volt. Nem tudták, de kezdetben minden egyes nap az étkezési szünetekben a netet bújtam, utána néztem mi van vele. Amíg a többiek trécselve, jó kedvűen ettek a kantinban, én az irodámban ültem és utána szimatoltam. Megláttam róla egy képet, vagy cikket, és a lassan a kicsit is enyhülő fájdalom újra erősebb, élesebb lett a mellkasomban. Szükségem volt erre a szalmaszálra, amibe görcsösen foggal és körömmel ragaszkodtam. Bármibe ami vele kapcsolatos volt, és ami kiváltott belőlem némi érzelmet, még ha az nem mást csak a fájdalom újra felszínre törését jelentette is. Nem hagytattam enyhülni a gyötrelmet. Ha ugyanis enyhült, akkor méginkább magányos és elárvult lettem. Bármi jobb volt, mint az érzéketlen tompaság, még a szenvedés is.

Az egyik nap annyira beletemetkeztem a keresgélésbe, hogy csak akkor eszméltem fel, mikor a monitor lassan lefelé hajolt. Észre sem vettem ahogy bejött valaki. Felpillantottam és Verstappennel találkozott a tekintetünk, de ő szólalt meg előbb.

- Minek kínzod magad? – kérdezte élesen, a gép felé mutatva – Ennek semmi értelme.

- Max, ez... - sóhajtottam fel kimerülten, de a szavamba vágott.

- Eltelt három kicseszett hónap. Mit drámázol még mindig? -mutogatott továbbra is a gépre, és széttárta a karját.

- Tessék? – álltam fel ingerülten – Nem drámázom! Hogy képzeled ezt a kioktatást? Hogy jössz te ahhoz hogy...

- Nem volt a férjed! Nem éltél vele tíz évig! Dugtatok és annyi! - vágta a képembe ingerülten és szigorúan, és közben az arcomba hajolt - Elmúlt! Zárd már le cseszd meg! – húzta el maga előtt a kezét nyomatékosítva ezzel a mondandóját – Mi értelme ennek a temetés hangulatnak? Csak szétbaszol vele magad körül mindent! – mutatott körbe immár kiabálva, vöröslődő nyakkal – Vedd már észre, hogy a barátaid és a munkatársaid szeretnek, és hiányolnak! Ha meg ez ennyire terhes neked a családias légkör, meg a törődés, ami itt van, akkor el lehet húzni a faszba! Menj át a picsába Mercihez és nézd az első sorból, hogy kúrja az assziszt csajait Wolff! Attól majd biztos szebb lesz minden!

Éppen valami kemény visszaszólásra készültem, de nem jött össze, megelőztek.

- Max! – szólalt meg egy dühös és határozott hang az ajtó felől, Christian állt ott marha pipa arccal és ingerült testtartással – Azonnal takarodj ki Ena irodájából! -mutatott az ajtó felé a hüvelyujjával - Mégis mi a faszt képzelsz magadról te hülye, idióta, infantilis barom? Megháborodtál?

- De hát ez a csaj nem egy porcelán cicababa! – magyarázkodott, miközben az egyik kezével felém a másikkal maga felé mutatott a holland, miközben az angol felé fordult – Ideje végre magához térnie! Eleget abajgattátok má'! És nekem is elegem van ebből a kriptahangulatból meg a lábujjhegyen járkálásból mert neki éppen fáj a szíve a faszfej osztrák fasz miatt!

- Mi az, hogy rendbe tenni és abajgatjuk? – fakadt ki Horner visszamutogatva Maxra, majd a holland fejére– Az, hogy te egy csiga érzelmi szintjén vagy attól még őt igenis nagy trauma érte! Te istentelen vadbarom! – itt megrándult a szám széle. Zseniálisan épületes és választékos stílusú eszmecsere zajlott előttem. Doktori fokozatú magas röptű színvonalat képviselt. Erre gondolatra majdnem felröhögtem.

- Trauma? Milyen trauma? Kétlem, hogy a Wolffal való dugás trauma lett volna! Ne basszál fel Chris! -ironizált nagyhanggal - Aaaaaaz trauma volt, amikor ÉN -mutatott magára - kórházba kerültem mert a falnak ment a kocsi! Az a trauma!-mutatott magára – Ez -mutatott körbe - kibaszott brazil szappanoperás dráma királynősködés!

Rólam kiabáltak egymással, de közben észre sem vettek. Szórakozottan ültem fel félig az asztalra, egész jó volt a műsor, őszintén élveztem. Nem is tudtam, hogy Maxnak ilyen jól meg a vezetőséggel szembeni szájkarate. Persze az FIA-val jól tudod cirkuszolni, az nem volt kérdés, az kevésbé volt vicces, ez annál inkább. Az előadásra egyre jobban tetszett, aztán jött a dörgedelem.

- Mi a faszt csináltok? Mi ez a szar cirkusz itt? – lépett be Chris háta mögött Dietrich recsegő hangon, először az ideges fejű angolra nézett, aki Maxra mutatott így az öreg tekintete a megszeppent hollandra vándorolt, aki állta a sarat szemtelenül. Az osztrák felhúzta a szemöldökét mire Max csak lazán meg megrántotta a vállát, Christian erre idegesen karjait széttárva a térdére csapott, és megint Maxra mutatott.

- Látod? Erről beszélek! Semmi, de semmi...- kezdte volna a tiszteletlenségről szóló monológot, de ez úttal a lemezt nem hagytak lejárni.

- Elég már! – intette le Hornert, mire az a szemét forgatta, de nem mondott semmit, és hátat fordítva a szobám másik sarka felé sétált – Ide figyelj te kis taknyos tetü! – emelte fel a mutató ujját az öreg és rámutatott Verstappenre, aki meg felém pillantott. Mateschitz követte a tekintetét, majd felsóhajtva témát váltott – Te jól vagy aranyom? -mire mindenki hírtelen ránézett.

- Jó kis csapat ez, itt zajlik az élet! -mosolyogtam rá és közben finoman az asztalra öklöztem, mert a helyzet több mint komikus volt. Mindannyian megdöbbentek. Max törte meg a pillanatot.

- Kurva jó! Visszatértél! Köszi! Akkor jössz végre enni? – kérdezte ingerülten.

- Köszönöm kérdésed, igen én is éhes vagyok, szeretnék enni valamit. – pillantottam rá gúnyosan.

- Akkor gyere! -fordított nekem hátat és az ajtó felé indult zsebre tett kezekkel.

- Elbűvölő a stílusod Max, igazán. Apádtól tanultad? -mentem utána a telefonom felkapva.

- A pályán szart se ér se a kedvesség se a jó modor. – és közben legyezgetve terelte ki a még mindig döbbent Mateschitzet és Hornert, majdnem felnevettem.

- Juttasd eszembe, akkor is, amikor Masi éppen rádoszt egy újabb büntetést szabálytalan előzés miatt, és illetlen viselkedésért. -emlékeztettem az oroszországi leszorítással elért előzésére -És nem a pályán vagyunk, csak mondom.

- Az a múltkori eset faszság volt! – emelte fel a mutató ujját – Azaz előzés rendben volt! A szabálykönyv... - de közben megszólalt a telefonja, elővette, és azonnal fogadta a hívást – Majd később elmondom miért volt fasz Masi! – azzal a telefont a füléhez tartotta - Szia édes! – szólt bele kedvesen mosolyogva, majd minket otthagyva előre sietett.

- Még mindig a Piquet lány? – kérdeztem Christianra pillantva felsóhajtva.

- Ahha. Újra köztünk? - nézett végig rajtam fürkészően.

- Azért nem kell túlozni, nem voltam, vagyok annyira kikészülve. – mire Didi felhorkantott mögöttem én meg hátra fordultam – Mi van? – kérdeztem számonkérően miközben az öreg jelentőségteljesen nézett rám.

- Relatív kis szivem...- dünnyögte, de mielőtt válaszolhattam volna Chris megszólalt.

- Maradjunk annyiban, hogy padlón vagy, és aggódunk érted. – veregette meg finoman a vállam.

- Jól vagyok, nem leszek öngyi, sem most sem akkor, ha látom tudjuk kit. – morogtam magam elé.

- Voldemortot? – kérdezte Chris felröhögve.

- Le kellett csapnod ezt a magas labdát mi? – vágtam finoman oldalba, mire nevetve széttárta a karjait.

- Amúgy még találó is. Wolff the Prince of Darkness.

- Ne! – nyögött fel az angol.

- Még lovaggá ütik, mint Hamiltont? – nevettem fel – Az lenne csak a szép Sir Wolff. hajlonghatnál előtte, mire Chris nagyon szúrós szemekkel nézett rám.

- Sir Faszfej. – közölte Dietrich.

- Tetszik! – csaptam az öreg vállára kacagva és elindultam a folyosó felé– De pontatlan vagy! Sir Hiszti és Herr Faszfej! – az osztrák kérdezni akart valamit, de a szemközti irodából kijött Newey.

- Sziasztok. -köszönt szerényen, én bólintottam válaszul – Dietrich lenne egy perced számomra, ha véget ér a beszélgetésetek? Rövid lennék.

- Máris viheted, csak csevegünk. – legyintgettem hogy viheti is a nagy főnököt.

- Köszönöm. Dietrich arra gondoltam, ha esetleg... - és közben már terelte is át irodájába, én meg még mindig mosolyogtam. Hornerrel találkozott a tekintetünk, ő komoly lett.

- Beszéljünk. -lépett vissza a küszöbről az irodába és közben bezárta az ajtót.

- Chris.

- Ne. – emelte fel a kezét megadóan – Ena. – nézett rám komolyan.

- Köszönöm, neked és csapatnak is. Maxnak is, igaza volt. Hálás vagyok nektek, amiért nem küldtetek el sem a Totóval való affér alatt, sem az után. Pedig lett volna rá okotok.

- Ez nem igaz! – tagadta, én pedig jelentőségteljesen néztem rá.

- Mindketten tudjuk, hogy lett volna! Elég sok hibát vétettem, és nem igazán vettétek hasznomat. Inkább kiborítottam mindenkit. Sajnálom, amiért el kellett viselned azokkal az állandó éjszakai munka emaileket és hívásokat... - mire legyintett – Komolyan Chris. Csodálom, hogy Geryvel még szóba álltok velem.

- Tudtuk, hogy szükséged van egy kis támogatásra, és türelemre. – mosolygott kedvesen én pedig grimaszoltam és felsóhajtva kinéztem az ablakon.

- Mikor jön az új ember? – tettem fel a kérdést, és rá pillantottam, Chris meglepett arcot vágott – November vége van. Szükség lenne pár hétre, hogy zökkenő legyen az átállás, és gyorsan képbe tegyük. A szezon vége őrültekháza lesz, már ha jól sejtem, akkor erre nem lesz idő.

- Kiről is beszélünk pontosan? -kérdezte zavartan.

- Az utódom. Az új menedzser. – magyaráztam higgadtan közben Chris teljesen megdöbbent – Rendesen be akarom tanít...

- Te miről beszélsz? – támadt nekem idegesen– Most mondtad, hogy jó itt neked, akkor mi a szarért mennél el? -mutogatott idegesen - Agyfaszod van vagy mi?

- Parancsolsz? – hökkentem meg, nem ehhez a stílushoz voltam szokva.

- Mi szar ez az utód duma? – kiabált - Hülye vagy?! – teljesen ledöbbentem a cirkuszán.

- Erről akartál beszélni nem? -kérdeztem higgadtan széttárt karokkal.

- Nagy szart!– veszekedett tovább emelt hangon.

- Mi? – néztem rá zavartan.

- Mi a fene folyik itt már megint? Mi ezaz üvöltözés? – rontott be kopogás nélkül az osztrák.

- Ena el akar menni bassza meg! – mutatott rám Horner.

- Hülye vagy Ena? Mi a fasz bajod van velünk? Miért nem jó itt neked? – fakadt ki az öreg mennydörögve.

- Ti keresgéltek a helyemre! A múltkor hallottam fél füllel amikor elcsíptem a megbeszélésetek végét! Csak eddig tapintatból nem hoztátok fel! – emeltem fel a hangom én is végre.

- Nem a helyedre, melléd! Asszisztenst keresünk neked! – mutatott rám az angol ingerülten.

- Hogy mi? – döbbentem le.

- Egyedül ez sok neked! -intett az asztalomon lévő kupacokra - Kell valaki, aki alád dolgozik mert elveszlesz a papírmelóban! Nem titkárnőnek vettünk fel, hanem csapatvezető menedzsernek! Fel sem merült, hogy elengedünk! Ne baszd fel az idegeimet ilyen marhaságokkal légy szíves!

- Azért nem kell kiabálni, nyugi. – és közben kézmozdulatokkal is próbáltam csitítgatni.

- Ne boríts ki cseszd meg! – dühöngött csendesebben, de én már mosolyogtam.

- Oké nyugi Christian, relax. Relax... Nagy levegő.... -cukkoltam nyugtatgatva, válaszul bemutatott nekem és elnevettünk magunkat.

- Eszedbe se jusson elmenni innen. – pillantott rám Didi – Itt szükség van rád.

- Ez fenyegetés? – cukkoltam.

- Fenét. Ne idegesíts kislány.

- De hát olyan szeretni való csajszi vagyok, kész cukormáz. -rebegtettem rájuk a szempillám amint végül mind jót nevettünk.

U.I: Pardon, belekeveredett egy karakter a másik sztoriból, javítottam. Bocsi!! :)