– Minden rendben lesz kincsem, itt leszek melletted, maradj erős! – csókolt homlokomra szerelmem, miközben besegített a kocsi hátsó ülésére, már hatalmas pocakomon tartva kezét, ahogy én erőtlenül rogytam karjai közé.

A mai napig érzem azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Minden levegővétel nehezemre esett, lépni is alig tudtam. Rengeteget szenvedtem, minden perc óráknak tűnt, ahogy pedig már kezemben tarthattam az én kisfiamat, minden gyönyörűnek hatott, ami eddig nem. Ennek pedig már két éve. Akkoriban semmi sem volt annyira fontos nekünk, az egész családnak, mint a kis jövevény biztonsága, szeretete, ő volt a mi karácsonyi ajándékunk. Tehát abban az évben elmaradt a várva várt ünneplés. Következő évben úgy gondoltuk, hogy megadjuk a módját, de... Másképp alakult. Talán ide vezethető vissza az, hogyha már csak rágondoltam a karácsonyra, rögtön görcsbe rándult a gyomrom.

Ahogy ideérkeztem gondolatmenetemben, megráztam fejemet és folytattam a diós sütemény krémjének kavargatását. Jobb, ha vissza sem gondolok arra, ami tavaly ekkor történt, nem veszek tudomást arról, hogy mi történt. Számomra már nem létezett „karácsony varázsa", a „szeretet ünnepe", nem volt többé ilyen gondolatom.

Majd átvészelem és ez is el fog telni, mint egy átlagos hétvége. Semmivel sem másabb, csak mindenki meg volt őrülve az üzletekben, megnőtt a sorban állás időtartama, aztán majd' másfél óra ácsorgás után az egész napomat a konyhában tölthettem, vagy épp a nappali takarításával, hogy az ünnepelni érkező vendégek kifogástalan környezetben fogyaszthassák el azt körülbelül tíz perc alatt, amire nekem napjaim mentek el. Erről szólt a karácsony. Semmi másról. Most már tudtam.

Könnyfátyolos szemekkel raktam le a fakanalat a márványpultra, egy hosszú sóhajjal kipillantva a kis konyhai ablakon. Legalább a hó esne, gondoltam, mondjuk egy felhő sem volt az égen. Talán lett volna valamilyen ünnepi hangulatom. Lassan töröltem meg szemeimet, majd kivettem a sütőből egy nagy tepsi mézeskalácsot, mennyei illattal megtöltve a helyiséget, amire pedig párom hangját hallottam meg.

– Hmm, mami nagyon finomat sütött, ugye kicsim? – gügyögött Shownu a kisfiunkkal a karjaiban, odalépkedve hozzám. Rögtön egy nagy mosoly fagyott arcomra, őszinte szerelemmel néztem rájuk.

– Már meg is fürdött a kislegény? – kuncogtam halkan gyengéden homlokon csókolva a már két éves Hyunwoo-t. Elhajolva tőle, odanyúltam egy már kihűlt mézeskalács emberkéért és a pici ujjacskái közé adtam, ő pedig édesen kezdte el majszolni.

– Neked is le kéne zuhanyoznod, Mókus. Pihenj most már, későre jár – csókolt hosszan nyakhajlatomba, amire jólesően hunytam le szemeimet. Tényleg itt volt már az ideje abbahagyni a sütés-főzést, nem ért annyit az egész, hogy ilyen későn is a holnapi szentestére készülő ételekkel töltsem az időmet. Fáradt voltam már.

Éppen csak csillogó szemekkel néztem fel életem szerelmére, enyhén porcukros és lisztes kezeimet kicsi medvebocsom arcán tartva, amikor a villany szokatlanul pislákolni kezdett, sokszor egymás után. Hevesebben dobogó szívvel, lassan fordítottam oldalra a fejemet. Az ablakon kilátni már nem lehetett, sűrűn szakadt a hó, a fagyos szél pedig annyira süvített, hogy tetőtől talpig libabőrös lettem. Ijesztően hirtelen érkezett. Folyamatosan megborzongva lépdeltem oda a falhoz, félve lestem ki az ablakon, a hideg csempéhez simulva. Mekkora hóvihar keletkezett... Ilyet még sosem láttam ezelőtt. Pár pillanatig figyeltem, de a hópelyhek teljes egészében belepték az üveget, kristályos takarót képezve a felületen.

– A mai időjárás jelentésben még azt mondták, hogy idén teljesen biztosan nem lesz havazás az ünnepekre. Ez bizonyára egy karácsonyi csoda - vigyorodott el Shownu olyan nagyon kisfiúsan, amire én csak megráztam a fejemet.

– Nem létezik olyan, hogy „karácsonyi csoda", ez hülyeség – fordultam szembe a kis családommal a karjaimat összefonva.

– Szívem... – sóhajtott fel – Ne mondj butaságokat! Ez a legszebb ünnep, amikor együtt van a család, szeretetben, ilyenkor mindig történhetnek csodák. Ne legyél már ilyen, kicsim... – nézett rám lágy tekintettel, de szavaira láttam szemeim előtt a tavaly történteket. Nagyon feszült lettem.

– Tudod jól, hogy hogyan gondolok erre. Utálom a karácsonyt – mondtam ki egyszerűen, amire konkrétan megfagyott a levegő. Láttam Shownum arcán, hogy rosszul érintette a dolog, de ez csak az igazság volt. Eszem ágában sem volt megjátszani magam.

Mivel teljes csönd alakult ki közöttünk, úgy döntöttem, hogy inkább bocsánatot kérek, nem akartam ünneprontó lenni, de mielőtt bármit is kiejthettem volna számon, hatalmas zörgés hallatszott az udvarunkból. Nem csak zörgés volt az, hanem... Csengőszó? Mindhárman az ablakhoz kaptuk a fejünket. Mi történik itt? Mackóm a szemöldökeit ráncolva adta át nekem a már pizsamában lévő picurkánkat, akit rögtön szorosan, védelmezően zártam a karjaim közé. Ebben a pillanatban... Annyira féltem. Nem akartam, hogy egyedül maradjunk, úgyhogy szavak nélkül öltöztettem fel Hyunwoo-t a kabátjába és a kis csizmájába, majd miután jó meleg sapkát adtam fejecskéjére, fehér kötött felsőmre felvettem kabátomat, és sálamat is nyakam köré csavartam.

Szorosan fogtam meg párom nagy kezét, másik kezemben pedig kisfiunkat tartottam. Amint kiléptünk az ajtón, a viharos szél arcunkba fújta a szokatlanul nagy hópelyheket. Egyre csak stabilabban fogtam szerelmem kezét, ahogy elindultunk a házunk melletti kertbe. Viszont amit ott láttunk... Megtorpanva, még a levegővételeimet is visszafojtva meredtem a kertünkben landolt... Szánra? Szerintem az agyamra ment a hektikus karácsonyi készülődés meg az a sok fahéj és mézeskalács illat. Pislogtam párat, de valóban ott volt az üres szán, előtte pedig hat rénszarvas. Azt hittem, hogy mindjárt elájulok, ahogy ott ácsorogtunk a pár centis hóban. Értetlen tekintettel néztem fel Shownura.

– Rénszarvas! Rénszarvasok! – szólalt meg édes hangján kicsi macim, a szán felé mutogatva.

Szerelmem egy határozott mozdulattal indult oda, amire sokkal bizonytalanabbul ugyan, de követtem őt. Pont úgy nézett ki, mint a sablonos karácsonyi mesékben és filmekben. Gyönyörű pontossággal megművelt faszerkezet, rajta faragott díszítmények, vastag kötelek, bársonytakaró minden egyes rénszarvason. Hihetetlen volt. Elég közel merészkedtünk, de leginkább most Shownumra figyeltem, így pedig csak akkor vettem észre, hogy a kis rosszcsontom kimászott a karjaim közül, amikor már ott ült a szán bordópiros bársonyülésén.

– Vigyázz, babám! – ültem be mellé és úgy húztam magamhoz. Az kellett volna még, hogy elszaladjon itt nekem ebben a hóviharban, főleg, hogy még ilyen sötét is volt.

– Nem igazán értem, hogy most mi folyik itt – nézett körbe Shownu, közben pedig megütögette a szán tetejét.

Ekkor viszont a rénszarvasok dobogni kezdtek a frissen hullott hóban, megszólalt a csengő is, a szán pedig lassan kezdett emelkedni. Ijedten kaptam oda apuci karjához, így pedig épphogy csak, de ő is be tudott ugrani mellénk. Esélyünk sem lett volna kiszállni, mert másodpercek alatt már magasan a ház fölött jártunk, ott pedig már a hó sem hullott olyan sűrűn. Shownu erős karjával megingathatatlanul tartotta a szán irányítására használt kötelet, kicsi manócskánk pedig kettőnk között kuporodott össze, görcsösen szorítva a kabátom szélét. Megmagyarázhatatlan dolgok játszódtak le bennem ezekben a pillanatokban, de bekapcsolt a szülő-üzemmód, szóval úgy gondoltam, történjen akármi, csak a családomnak ne essen semmi baja. Egy szót sem szóltunk, csendben figyeltem az egyre távolodó várost, ünnepi díszben. Nem tagadom, gyönyörű volt.

– Kihyunom... Nem tudom, hogy mi lesz velünk, de vigyázni fogok rátok. Hazajutunk majd – nézett mélyen a szemeimbe egyetlenem, majd előre fordította fejét, de már mást sem láthattunk, csak azt, ahogy a felhők fölé emelkedtünk, felette pedig tiszta és csillagos volt az ég. Biztosan nem csak álmodom?

Védelmezően öleltem Hyunwoo-t, így hozzábújva Shownuhoz is, aki pedig derekamat ölelte. A szarvasok csak úgy suhantak a végtelenségbe, hosszú perceken keresztül, aztán viszont ereszkedni kezdtek. Valamilyen szinten abban a pillanatban meg is könnyebbültem, de biztos voltam benne, hogy nem a házunk udvarán fogunk landolni. Ahogy ismételten a felhőréteg alá kerültünk, végeláthatatlan hótakaró fedte puszta volt alattunk, a messzi távolban pedig zord hegyvidékek sötét árnyékai látszottak kirajzolódni. A holdfény lágyan világította meg utunkat, ereszkedésünk egyenletesen történt, amikor pedig egy távoli kürtszó hangjára mintha csak kizökkentek volna a szánhúzó rénszarvasok, hirtelen zuhanni kezdtünk. Ijedten kapaszkodtam meg az ülés oldalában is, közben kisfiamat is tartva, hogy véletlenül se történjen tragédia, közben pedig szerelmem minden erejével a szán egyenesbe hozásán volt.

– Kapaszkodjatok! – kiáltotta el magát, oldalra rántva a kötelet, így pedig a szántalpak valósággal belesüllyedtek a friss hóba egy félkörnyi sodródás után, a szán pedig velünk együtt, drámai, már-már komikus lassúsággal borult az oldalára.

Kisfiunk kacagva ült derékig a puha hótakaróban, apu feje mellett, én pedig belé kapaszkodtam. Nem tudom, hogy miért pont mi kerültünk most bele ebbe a játékba, és hogy miért is történik mindez, de nem kértem mást, csak mind érjünk haza épségben.

– Bocsi, szívem – mosolyodtam el egy kicsit, felkönyökölve mackóm dereka mellett, majd fel is tápászkodtam.

– Szép a mosolyod, Yoo Kihyun – vigyorgott olyan szokásosan, ezzel egy másodpercre feledtetve ezt az egész borzalmat. Eközben lesöpörte combjaimról a havat, amire kipirulva néztem le rá, majd Hyunwooval a kezében állt fel ő is.

Ekkor viszont hatalmas reccsenést hallottunk magunk alól. Rögtön mozdulatlan maradtam.

– Jég... Ahogy sejtettem – mormoltam halkan egyik lábammal lassan arrébb tolva egy hókupacot. Pár másodpercig csendben figyeltünk, de újabb reccsenés hallatszott.

– Futás! – mondtuk teljesen egyszerre szerelmemmel, megragadva egymás kezét, és úgy szaladtunk a hegyek irányába, mintha az életünk múlna rajta. Bár valószínűleg tényleg az életünk múlt rajta.

Hátra sem néztünk, a több száz négyzetméteres jégmező megindult lábunk alatt, egy nagy ugrással viszont érezhetően szilárd talajra érkeztünk. Halk pihegéssel fordultunk meg, szótlanul figyelve, ahogy a szán lassan a jeges víz fogságába esett, a rénszarvasok pedig kétségbeesetten igyekeztek kiszabadulni a hajtószárakból, majd mind egytől egyig el is repültek az éjszakában. Egy nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy megmenekültünk, aztán aggódó szemekkel felpillantva kedvesemre simogattam meg kicsikém puha arcát. Ki hitte volna, hogy ma még ez is történni fog...

– Most már a járművünk is odaveszett, hogy fogunk hazajutni? – húztam a számat, közelebb bújva a számomra biztonságot jelentő férfihoz, akiért az életemet adnám.

– Bárcsak tudnám, Kihyunom... – dörzsölgette meg hátamat, majd miután mindkettőnk homlokára lehelt egy védelmező csókot, megköszörülte torkát. – A kürt hangja erről érkezett, ott talán lakik valaki, aki tudna nekünk segíteni - fordultunk szembe a meredek hegyvonulatokkal.

Vettünk egy nagy lélegzetet, majd el is indultunk a hegység lábánál található kis ösvény felé. Bár első ránézésre nem tűnt olyan távolinak, körülbelül húsz perc is eltelt úgy, hogy csak egyre nehezedő lépteinkkel igyekeztünk haladni. A lelkem mélyén nagyon féltem. Minden egyes pillanattal libabőrös lettem, reszkettem, miközben minden mozdulatommal kisfiam lépteit figyeltem, aprócska kezét fogva. Nagyon ügyesen lépkedett mellettem, de a végtelennek tűnő utacska és a szembeszél elegendő ok volt arra, hogy halk pityergésével fejezze ki nemtetszését. A mai napig megszakadt a szívem, amikor sírni láttam a legdrágább kincsemet. Lassan guggoltam le hozzá, aprócska könnyes pofijait simogatva,

– Ne sírj, babám... Nemsoká megállunk pihenni, aztán kitaláljuk apával, hogy hogyan fogunk hazajutni. Minden rendben lesz – suttogtam egészen közel hajolva hozzá, majd szorosan zártam karjaimba, ő pedig kicsi karjaival nyakamat ölelte.

– Fázom, anya – szipogta a fülembe, amire úgy összeszorult a szívem, hogy legszívesebben én is elsírtam volna magam. Otthon gondosan felöltöztettem őt, de nem számítottam arra, hogy ilyen sok időt fogunk a téli éjszakában tölteni. Tanácstalannak és rossz szülőnek éreztem magam. Miért pont velünk történik ez?

Ajkaimat összeszorítva álltam fel vele a karjaimban, Shownum pedig mindkettőnket magához ölelt, mint egy nagy apamackó, így melegítve a kicsikénket. Láttam az arcán, hogy ő is bűntudatos volt, de jelenleg tényleg nem tehettünk mást. Folytattuk utunkat a hegyekhez, ezúttal már a karjaimban hordozva kicsi medvebocsomat, majd amint a hegy lábához értünk, letelepedtünk egy kis időre. Volt pár nagyobb és laposabb szikla az ösvény mellett, lesöpörtük a havat tetejükről, oda pedig le is ültünk. Hosszasan hezitáltunk, hogy gyújtsunk-e egy kis tüzet melegedni, de végül úgy döntöttünk, hogy azt az időt, amit gallyak keresésével töltenénk, inkább arra fordítjuk, hogy minél előbb menedéket találjunk. Éppen erről beszéltünk, amikor feltűnt valami. A szívem rögtön kihagyott egy ütemet, elhűlten kaptam oda Shownum karjához.

– Hol van Hyunwoo? – remegett meg hangom, ahogy pislogás nélkül bámultam magam elé. Annyi gondolat száguldott végig az agyamban, amire egyre csak könnyesebbek lettek szemeim. – Kicsikém! Ne játssz velünk, kérlek... Gyere elő! – kezdtem el kétségbeesetten kiáltozni, felpattanva a szikláról.

Itt a hegyek árnyékában még sötétebb volt, tehát bármerre is pillantottam, esélytelen volt, hogy bármit láthassak. Szavaimra viszont nem jött elő, édes hangocskáját sem lehetett hallani. Teljes csönd volt. Egész testemben remegve ácsorogtam ott, látásom kezdett elhomályosodni. Megszédülten tapasztottam tenyeremet homlokomra, majd felzokogva rogytam térdeimre. Nem... Nem akartam felfogni.

– Mókus... – szólalt meg lágy hangon szerelmem, letérdelve hozzám, majd az államnál fogva emelte fel a fejemet. Könnyeimtől még kevésbé látva, pihegve néztem szemeibe. Feszült volt, de látszott rajta, hogy nem akarta kimutatni. – Megtaláljuk. Meg fogjuk... – ölelt magához szorosan, de úgy remegett az ő hangja is. – Ne sírj, egyetlenem – suttogta elhaló hangon, hosszan fejem tetejére csókolva.

– Menjünk, amíg biztos, hogy nem járhat messze – szipogtam fel arcomat kabátjához dörgölve, majd felsegített a bokáig érő hóból.

Alig tudtam lépni, annyira szédültem és még a fejem is megfájdult, de elindultunk visszafelé. Amikor véletlenül felszálltunk a szánnal, megígértük, hogy vigyázni fogunk egymásra, erre a védtelen, totyogó kiscsillagunkat fél óra után elveszítettük. Ha soha többet nem láthatom őt... Abba belehalok.

Körülbelül öt perce haladtunk már visszafelé, amikor újra megeredtek könnyeim, egyre inkább úgy tűnt, hogy már nem fogjuk megtalálni. Egyszerűen lehetetlen volt. Egy karácsonyi csodának kellett volna történnie ahhoz, de tudjuk jól, hogy olyan nem létezik. Éppen megálltunk, mert szerelmem újra nyugtatgatni kezdett, amikor az ösvény melletti bokorban mocorgást hallottunk. Mindketten odakaptuk fejünket, két manócska szaladt ki a növényből, vékony hangon nevetgélve, csillámokat szórva siettek el. A bokor mögött néhány méterrel magas, lombtalan fák álltak, de olyan sűrűn, hogy nem lehetett átlátni túloldalukra.

– Kövessük őket! Talán ott majd segíthetnek nekünk – szusszantam fel, majd miután Shownu rábólintott, elindultunk arra.

A manók már messzebb jártak, de útvonalukat jelezte a sok csillogó szemcse a hótakaró tetején. Átvágtuk magunkat a fasoron, majd kézen fogva sétáltunk az egyre ismeretlenebb táj felé. Hamarosan egy hódomb tetejére értünk, onnan pedig le lehetett látni egy hatalmas, kerítéssel körbevett telekre, közepén pedig egy óriási házikó állt, mellette több kisebb is. Egy nagy lélegzetvétel után, nem is gondolkodva ezen, ereszkedtünk le a lejtőn, majd egyenesen a díszes bejárati kapuig meg sem álltunk. Ahogy közelebb értünk, egyre több részlete rajzolódott ki a háznak. Igazán karácsonyi hangulata volt, hatalmas kéményei, de kicsi ablakai voltak, emellett pedig egy szán is parkolt a kerítés mellett. Mielőtt bármit is tettünk volna, a kovácsoltvas kapu ki is tárult előttünk, mi pedig be is léptünk az udvarra. Bizonytalanul közelítettük meg az aranyozott faajtót, de csodák csodájára, az is kinyílt. Ami viszont a szemeink elé tárult, mindkettőnk lélegzetét elállította.

Megszámlálhatatlanul sok mesében feltűnik a télapó játékgyára, ahol apró törpék, manók dolgoznak, hogy minden gyerek megkaphassa a megérdemelt ajándékát karácsony estéjén. Nos, úgy tűnt, hogy mi éppen ebbe keveredtünk bele. Szédületes nyüzsgéssel, gyorsasággal készültek el az újabbnál újabb kisautók, plüssállatok, ezerféle játékbabák. Bár kívülről nem tűnt olyan tágasnak, körülbelül száz manócska állt a futószalagok mellett. A parkettától a plafonig értek a polcok, telirakva bedobozolt játékokkal, előttük halmokban álltak az el-elrontott darabok. Igazából valóban varázslatos volt. Elámultan pillantottam körbe újra és újra, egészen addig, amíg egy aprócska, szakállas manó oda nem surrant hozzánk.

– Üdv Mikulás játékgyárában, ahol minden csoda születik, akár egy csettintésre, miben segíthetek? – járt is minket körbe párszor csettintve egyet, amire megköszörültem a torkomat.

– Úgy hiszem, eltévedtünk. Illetve segítségre lenne szükségünk egy nagyon fontos ügyben – válaszoltam kérdésére, de mintha meg sem hallotta volna, mögénk került öt-hat segéd, akik terelgetni kezdtek minket, hogy kövessük az idős manót.

– Körbevezetlek titeket, kedves idegenek. Először is, megmutatom az összeszerelő műhelyet, ahol minden játék első sablonja készül el – mondta úgy, hogy hátra sem nézett ránk, csak magyarázott és magyarázott, az én tekintetem viszont az egyik gyártósoron ragadt.

Sorban érkeztek rajta az igazán élethű, egyforma babák. És az egészben a legijesztőbb az volt, hogy mind pont úgy nézett ki, mint az én kicsi Hyunwoo mackóm. Megtorpanva, elámultan követtem a fejemmel őket, aztán pedig csak megbökdöstem szerelmem karját, aki szintén odakapta a fejét. Értetlenül álltunk a helyzet előtt, aztán kérdőn szegeztem tekintetemet a legidősebb manóra.

– Miért pont ilyenek ezek a játékok? – mutogattam végig a futószalagon, amire csak vállat vont, majd tovább indult az egyik cukorka szegélyű ajtó felé, jelezve, hogy kövessük.

– Megnőtt a kereslet a több nemzetiségű játékbabák iránt, egyre többen igénylik az ázsiai babákat – mondta úgy, mintha ez tényleg egy teljesen természetes dolog lenne, közben pedig beléptünk egy másik terembe.

A falakat itt is csak plafonig érő polcok fedték, itt viszont nem voltak gyártósorok, csupán néhány asztalka és rengeteg féle játék, szanaszét heverve a padlón is. A szívem egy hatalmasat dobbant, amikor megpillantottam egy kupac kutyaplüss tetején üldögélni a kisfiamat. Rögtön újra könnyek szöktek a szemembe, és úgy rohantam oda, ahogy csak tudtam.

– Kicsim! Soha többet nem leszek ilyen felelőtlen! – szorítottam magamhoz úgy, mintha az életem múlna rajta, majd fel is álltam vele. Szépen meg volt fésülve és még egy kis csokornyakkendő is a nyakába került.

– Szóval a mi kisfiunkról mintázták az összes babát? – emelte fel az egyik szemöldökét Shownu, miközben odalépett hozzánk, megsimogatva a jókedvűen kacagó picink fényes haját.

– Egészen pontosan. Jobb sablont nem is találhattunk volna, bár el kellett használnunk egy keveset a nyalóka-tartalékunkból, hogy abbahagyja a pityergést – válaszolta meg a kérdést, miközben tovább járkált az asztalok között.

Nagyvonalakban elmondtunk, hogy miért vagyunk most itt, illetve hogy szeretnénk minél hamarabb hazajutni. Sajnos ennek módjában nem tudtak segíteni nekünk, viszont elláttak minket három-három meleg sállal, kesztyűkkel, és még egy aprócska gyapjúpulcsit is kaptunk, amit rögtön rá is adtam Hyunwoo-ra. Így nem fog fázni. Miután ettünk egy kis süteményt, alaposan felöltöztünk, elköszöntünk a meglepően kedves manóktól, akik búcsúzóul még egy fáklyát is gyújtottak nekünk, hogy könnyebben tájékozódhassunk majd a sötét ösvényeken.

Nem sokat gondolkodtunk rajta, utunk újra a hegység lábához vezetett. Szerelmem a fáklyát tartotta, én pedig védelmezően szorítottam kicsi kincsem kezecskéjét, ahogy visszamásztunk a dombra, újra átvágtunk a fákon, végül pedig a korábbi lábnyomainkat követve visszajutottunk oda, ahol megálltunk pihenni Hyunwoo eltűnése előtt, viszont most megállás nélkül haladtunk egyre mélyebbre a hegyek közé. Bár kívülről nem látszott, de egy meredek falú völgy vezetett ott végig, az út mellett hatalmas havas sziklák hevertek, mintha pár órával ezelőtt épp egy lavina pusztított volna itt. Csendben vonultunk egymás mellett, a fáklyával megvilágított csillogó havat figyelve magunk előtt, ami csak úgy ropogott talpunk alatt. Nem sétáltunk még olyan hosszú ideje, egy elágazás került elénk. Három lehetőség nyílt meg előttünk, tanácstalanul néztünk össze Shownummal. Olyan kegyetlenül frusztráló érzés volt ez az egész, ötletünk sem volt, hogy miért épp velünk történik ez, miért nekünk kell itt szenvedni a csontig hatoló hidegben, azt sem tudva, hogy egyáltalán hazatérünk-e még. Teljesen magunkra maradtunk ebben a veszélyes sötétségben. Tekintetemet az égre emeltem, de mást sem lehetett látni csak a halvány holdfényt és a csillagokat. Bárcsak kaptunk volna egy égi jelet, hogy merre folytassuk utunkat...

– Olyan megérzésem van, hogy abból baj nem lehet, ha erre megyünk – mutatott a baloldali, fenyős rész felé Shownum, amire kisfiunk is bólogatni kezdett.

– Rendben. Bízom a Son férfiak döntésében – mosolyodtam el lágy tekintettel nézve őket. Ha más nem is... Ők adtak nekem reményt arra, hogy mind épségben hazajutunk.

Bár kissé félve, de letértünk arra a földútra, teljes csöndben, közelebb húzódva egymáshoz lépkedtünk, viszont egyre inkább kiszélesedett a „folyosó", egy sziklamező tárult elénk. Óvatosabban kezdtük megközelíteni, azonban Shownu hirtelen állt meg. Mindketten odakaptuk a fejünket, kérdőn néztünk rá, ő pedig mutatóujját a szája elé tartva pillantott körbe. A jobb oldali hegyoldal felől hatalmas dobbanások hallatszottak, egyre csak közelebbinek tűntek. A vér is megfagyott ereimben, de úgy tűnt, szerelmem ura a helyzetnek. Gyengéden fogott kabátom szélére, így odahúzott engem és szerelmünk gyümölcsét is maga mögé. A szemöldökeit ráncolva tartotta közelebb a lángot, így láthatóvá vált egy kisebb méretű barlang. Kissé megremegve, Hyunwoot magamhoz ölelve lestem ki apuci széles válla fölött, viszont elállt a lélegzetem is. A sötét nyílásból egy hatalmas, lomhán mozgó, hó borította lény vánszorgott ki. Minden egyes lépésével megremegett a talaj, hörgése pedig visszhangzott a barlangban, jeges szemei szinte világítottak az éjszakában. Megremegve léptem egyet hátra. Mérgesnek tűnt ez a... Hószörny. Megmozdulni, megszólalni és még levegőt venni sem mertünk, ahogy méregetett minket.

– Shownu... – suttogtam lassan karjára fogva, mert jelenleg más kiutat nem láttam, csak ha elmenekülünk, de meg sem mozdult, a szörny viszont egyre hangosabban kezdett morogni, ahogy mély lábnyomokat hagyva a hóban közelített felénk.

– Bújjatok el – szólalt meg pár pillanat után, majd egy hirtelen mozdulattal dobta el a nagy lánggal égő fáklyánkat, ami egyenesen a hószörnyeteg szemébe fúródott.

Eközben mi egy közeli szikla mögött guggolva húztuk meg magunkat, de rögtön tudtuk, hogy mikor múlt el a veszély. A szörny egy hangos, elnyújtott üvöltéssel terítette be a környékét egy-két méteres, éles jégcsapokkal, majd visszamenekült a barlangjába. Fellélegezve siettem vissza szerelmemhez, aki meg is ragadta kezemet, és szó szerint futni kezdett az egyre inkább sűrűsödő fenyőerdő felé, végül felpihegve álltunk meg, amikor már elég mélyre értünk. Eddig sem tudtuk, hogy hol lehetünk, de most végképp elveszettnek tűntünk.

– Itt talán nagyobb biztonságban vagyunk. Nem mertem megkockáztatni, hogy akár több is lehet ott, ahonnan ez az egy jött – csókolt hosszan homlokomra, miközben támogatóan fogta derekamat. Konkrétan alig álltam a lábaimon, annyira elfáradtam így a kicsikénket is hordozva.

– A lényeg, hogy senkinek sem esett bántódása. Viszont... Most jól eltévedtünk – túrtam a hajamba egy nagy sóhajjal, szorosan odabújva páromhoz.

Tanácstalanul indultunk el előre, és most már ugyan fáklya nélkül, de igyekeztünk minél hamarabb túljutni a szúrós tűlevelek labirintusán. Már egy ideje úgy tűnt, hogy ugyanazokat a köröket járjuk az egyforma fák között, amikor egy halk zaj ütötte meg fülünket. Nem is zaj volt, inkább egy dallam... A hegyen túlról! Ez volt az egyetlen módja, hogy hószörnytől különböző élőlénnyel találkozzunk, tehát sietős léptekkel céloztuk meg a legközelebbi, lankásabb hegyoldalt. A lábához érve már biztossá vált, hogy megmászni nem fogjuk tudni, de aki keres, az talál, mint mondani szokták. Talán tényleg csak a szerencsének köszönhettük azt, hogy pár méternyire ki volt jelölve egy átkelőhely, ami végül ráterelt egy csigalépcsőhöz hasonlító építményre. Egymásba kapaszkodva értünk fel a hegy csúcsára, onnan viszont mesébe illő, csodálatos látvány tárult elénk. Egy újabb végeláthatatlan pusztaság feküdt a hegy túloldalán, ez viszont nem volt üres. Hosszú házikósorok, füstölgő kéményekkel, díszkövekkel kirakott út a sorok között, mindenhol színesebbnél színesebb fényfüzérek lógtak, és bár aprócska egyutcás falura emlékeztetett, sok lakója nyüzsgött a főterükön. Egy csapat kórust alkotva énekelt gyönyörű, szívmelengető karácsonyi dalokat, mellettük épp a karácsonyfát díszítették, egy manó pedig zongorázott, ezzel biztosítva az ünnepi hangulatot. Pár percre elámulva figyeltük, aztán viszont úgy döntöttünk, hogy nem késlekedhetünk tovább, leereszkedtünk a havas pusztába, meg sem álltunk a faluig.

Óvatosan, alaposan szétnézve haladtunk végig a manócskák között, keresve bármit vagy bárkit, aki segíthet nekünk a hazajutásban. A lakosok szerencsére nem tekintettek ránk úgy, mintha betolakodók lennénk, figyelembe sem vettek minket, kivéve egy. Épp elhaladtunk az egyik kunyhó előtt, amikor egy meglepően öreg manó elállta az utunkat.

– Hát megérkeztetek. Kérlek, fáradjatok beljebb – szólalt meg barátságos hangon a mellettünk lévő fakunyhóra mutatva.

Hát ezt meg hogyan értette? Ezzel az egy mondattal az eddigitől is sokkal jobban összezavarodtam és mintha a földbe gyökerezett volna a lábam, mozdulatlan maradtam. Segélykérően pillantottam Shownumra, ő viszont csak bólintott egyet. Határozottnak tűnt. Pedig ez egy igazán ijesztő helyzet volt. Szerelmem a derekamat fogva terelgetett be a rozoga ajtón, egy nem túl nagy, szegényes helyiségbe kerültünk. Csak egyetlen egy petróleumlámpás égett a fal mellett lerakva, hűvös is volt odabent. Az idős manó a lámpás mellé állt, majd csak csöndben ácsorogtunk, másodperceken keresztül semmi sem történt. Aztán viszont ugyanolyan hirtelenséggel, mint otthon, odakint hóvihar keletkezett, a szél átsüvített a falakon, végül pedig mintha egy mennydörgés hangzott volna, füst keletkezett a szobában, hatalmas fény kísérve a jelenséget, ami minden jelenlévőt elvakított. A szemeimet dörzsölve hajtottam le a fejemet, de utána... A vér is megfagyott az ereimben.

– Te mondtad, hogy utálod a karácsonyt? – szólalt meg egy mély, erőteljes férfi hang, mint a mesékben a gonoszok.

Válasz helyett a nyakamat behúzva, félve pillantottam fel. Egy sötétbíbor színű csuklyában lévő, hosszú fehér szakállú, sovány öreg úr „lebegett", sűrű fehér füsttel körülvéve, ami nagyon szépen csillogott, akár a friss hóra rávilágító holdfény.

– Én vagyok a karácsony szelleme, úgyhogy válaszolj a kérdésemre, Yoo Kihyun – szólalt meg ugyanazon hangon, majd egy nevetségesen drámai hatásszünet után lesimította ősz hajáról a csuklyát, így pedig láthatóvá váltak nyugalmat árasztó szemei, majd el is nevette magát, ahogy lelépett a korhadt padlóra. – Nem volt rossz hatásos belépőnek, de majd még csiszolunk rajta – mondta ezt a manónak, aki pedig egyetértően bólintott.

– Szóval ez az egész csak egy rossz vicc? Honnan tudja a nevem? – néztem az idős emberre komoly tekintettel, megremegő alsó ajakkal. Most már végképp nem értettem, hogy mi folyik itt.

– Nem, tényleg én vagyok a karácsony szelleme. Én küldtem a szánt is a kedves kis rénszarvasokkal, a falut pedig kétszer kellett teljesen átköltöztetni, hogy biztosan megtaláljátok – mondta teljesen természetesen, mintha ez egy mindennapi dolog lenne, közben pedig a helyiség egyetlen bútorában, egy régies szekrényben keresgélt valamit, teljesen lehetetlen dolgokat kidobálva onnan. – Áh, meg is van. Majd' elfelejtettem – vett elő egy sétapálcához hasonlító alkalmatosságot, viszont ennek legvégén egy kékeszöldes, lilás fényű kristálygömb fénylett.

Egyre több kérdés futott végig agyamon, de hirtelen megszólalni sem tudtam volna. Egy nagyot nyelve figyeltem, ahogy a homlokát ráncolva a köpenye ujjával törölgette a kristálygömb felszínét hosszú másodperceken keresztül, végül megszólalt.

– Készen állsz, Kihyun? Én csak jót akarok neked – nyújtotta felém kezét, de fogalmam sem volt, hogy mire kéne készen állnom.

Aggódva pillantottam hátra kis családomra, igyekeztem jól az eszembe vésni arcukat, majd hezitáltam. Meg sem moccantam, a tekintetemet szigorúan a padlón tartottam, ekkor viszont odakapott a kezemhez és megszakadt a kép.

Elmondhatatlan, hogy mit éreztem azokban a pillanatokban, nagyon furcsa erők lettek úrrá testemen, eddig összeszorított szemeimet lassan nyitottam ki. A karácsony szelleme ott állt mellettem, a házunk nappalijában, közvetlenül a feldíszítetlen fenyő mellett. Az én bőröm és a szellemé is szinte teljesen átlátszó volt.

– Mi ez az egész? – kérdeztem most már rá feszülten, de csak csitítgatni kezdett, ekkor pedig láthattam magamat és szerelmemet, ahogy beléptünk a bejárati ajtón, kezünkben egy hordozóval.

– Visszautaztunk a múltba, hogy megértsd a karácsony igazi lényegét. Figyelj minden apró részletre, akkor is, ha fáj itt legbelül – szólalt meg kellemes hangon, majd teljesen elcsendesedett, ahogy én is.

Újra a szemtanúja lehettem, kívülről figyelhettem az első közös meghitt esténket otthon. Megeredtek könnyeim, ahogy megláttam egyetlen kicsi Hyunwoom pici újszülött kezecskéit. Hangtalanul pityeregve, folyamatosan törölve a szemeimet néztem azt a megható pillanatot, ahogy kimerülten feküdtem ágyunkon, szerelmem pedig mellkasomra fektette a feltűnően pici kisbabánkat. Rengeteg érzés felülkerekedett rajtam, mert... Ilyenkor még minden olyan tökéletes volt. Éppen az első fürdetés következett volna, amikor útitársam megállította az időt.

– Látod? Mindenhol szeretet vesz körül téged, szíved választottját és gyermeked. Szenteste van, mégsem érzitek azt, hogy ettől több dologra volna szükségetek. Mindenetek megvan, ami fontos. Ti egymásnak.

– Látom... – szipogtam fel pulóverem ujjával törölve szemeimet, de közben iszonyatosan fájt a szívem. Milyen jó is volt akkor, abban a pillanatban...

Szavak nélkül gyorsította fel az eseményeket, másnap ebédidőhöz érkeztünk. Anyósom és apósom sietett be az ajtón, hogy végre láthassák unokájukat. Én a háttérben meghúzódva,
szomorú tekintettel figyelem a történéseket.

– Igen, minden percre emlékszem. Szomorú voltam, amiért tudtam, hogy az én szüleim nem fognak eljönni – kezdtem bele elmesélni, de a szellem befejezte mondatomat.

– Mivel már középiskolás korotok óta ellenezték a kapcsolatotokat Shownu-val – váltott már valamivel komolyabb, fagyosabb hangsúlyra.

– Nem akarták, hogy megszülessen az unokájuk... – nevettem el magamat keserűen, majd a hajamba túrva pityeredtem el megint. – Kitagadtak a családból... – vékonyodott el a hangom a sírástól, miközben a dühtől ökölbe szorítottam kezemet.

Nem mondott semmit sem, csupán támogatóan simította kezét vállamra, majd nagyon gyorsan kezdtek telni a nappalok, éjszakák és a hónapok is. Ott ácsorogtunk a nappaliban, ahonnan ráláthattunk a félig nyitott konyhára is, így szinte minden történésre, ami ezekben a helyiségekben történt. A közös mesedélutánokon, a nagytakarításokon, a szülinapi bulikon, a vitatkozásainkon keresztül egészen a hajnali hancúrozásokig a kanapén vagy épp a konyhaasztalon, hogy végre kicsit kettesben lehessünk... Mindent láthattam pár másodperc leforgása alatt.

Végül egy évet ugrottunk, ahol ismételten normális ütemben teltek a percek. Tavaly szenteste napja, kora reggel. Csak belegondoltam, hogy most min kell keresztülmennem lélekben megint, görcsbe rándult a gyomrom, de annyira, hogy muszáj volt összegörnyednem egy kicsit.

– Tudtad, hogy Shownu érzései kölcsönösek a szüleid felé. Tudtad, hogy az ő jelenlétükben nem lesz boldog karácsony estéjén, mégis meghívtad őket – szembesített tettemmel szemrehányóan, amire megremegő szájjal csordultak ki könnyeim újra.

Nem látszódott jelenleg más, csak az, hogy a konyhában ülve telefonáltam, amikor pedig szerelmem a látóterembe került, sietősen fejeztem be a hívást. A tavalyi év folyamán rengetegszer összevesztünk a szüleim miatt, beszélni sem szabadott róluk Shownu jelenlétében. Én viszont vágytam a szülői szeretetre, a kibékülés reményében hívtam meg őket akkor. És az volt életem legnagyobb hibája.

– Kihyun, szembe kell nézned a múlttal, hogy tovább tudj lépni. Maradj erős! – mondta ezt végszónak, aztán a késődélutánhoz ugrottunk.

A már egyéves kisfiunk boldogan kacagva mászkált a puha szőnyegen fehér ingben és kantáros nadrágban. Én a konyhában terítettem meg az ünnepi vacsorát, Shownu pedig az utolsó simításokat végezte a karácsonyfán és a díszítéseken, hamarosan viszont becsöngetett első vendégünk. Anyósom és apósom érkezett hatalmas ajándékokkal és sütis tálcákkal, ekkor még minden a legnagyobb rendben volt, ezután viszont... Én siettem ajtót nyitni, mivel tudtam, hogy szüleim lesznek azok. Még több és nagyobb ajándékcsomaggal érkeztek, puszival, öleléssel köszöntöttem őket, odabent pedig megfagyott a levegő. Életem értelme komoly tekintettel méregetett engem, ahogy minden kívánságát teljesítettem szüleimnek. Hyunwoo is láthatóan kényelmetlenül érezte magát, anyukám kissé talán gúnyosan meg is jegyezte, hogy a gyerekünk miért nem rám hasonlít. A szívem megszakadt, ahogy újra a szemtanúja lehettem, amikor Shownu kiabálni kezdett velük, majd miután ők hazasiettek, én következtem.

– Tönkretetted a karácsonyunkat! Ezt nem tudom, hogy hogyan gondoltad, csalódtam benned, Kihyun – kiabált rám, amikor kettesben maradtunk a konyhában, én pedig csak zokogtam és zokogtam.

Visszhangzott a fejemben a mai napig, amiket akkor hozzám vágott. Aztán persze az anyósom és apósom arcára is rá volt írva, hogy nem éppen jó véleménnyel voltak rólam. Akkor azon az estén egy századmásodpercre sem mutatott felém semmilyen szeretetet, inkább undorral és haraggal nézett rám. Azelőtt sosem éreztem azt, hogy itt a vége, de akkor minden szava és tekintete késként hatolt a szívembe. Úgy éreztem, hogy el fog hagyni engem. Késő este pedig, amikor magányosan, még mindig pityeregve mosogattam a konyhában, végelkeseredésemben lehúztam az addig bontatlan borosüveg tartalmát. Részeges állapotom miatt pedig azt is megkaptam, hogy felelőtlen vagyok, nem érdemlem meg, hogy szülő legyek, aztán... Meg akart ütni, hogy „észhez térjek". De persze nem volt rá képes. Ismételten veszekedni kezdtünk, kilökött a szobaajtón, majd a kanapén összekuporodva töltöttem az éjjelt.

Ahogy ezt végig kellett néznem újra... Beleszédültem, annyira fájt látni, hogy aztán egyedül feküdt az ágyunkban, halkan zokogva. A meglepettségtől hatalmasra nyílt, könnyes szemekkel figyeltem, hogy mi történik a falakon túl. Fogalmam sem volt arról, hogy... Ő is sírt. Teljesen összetörve temettem arcomat tenyereim közé, a sírás ingerétől remegve.

– Látod? Egy pillanatra sem ingott meg a szerelme feléd. Másnap reggel ápolt téged, ki akart gyógyítani a másnaposságból, minden kívánságodat leste. És hogy miért? Szerintem tudod a választ – mosolygott rám a karácsony szelleme.

– Mert fontos vagyok neki. És elfogad a hibáimmal együtt, úgy, ahogy vagyok – szipogtam fel. Valósággal megkönnyebbült a lelkem.

– Ez pedig az ünnep lényege. Csak azokkal kell foglalkoznod, akik tényleg szeretnek. A pároddal és a gyerekeddel együtt. Azokkal töltsd a karácsonyt, akik ugyanúgy szeretnek téged, szeretik egymást, ahogyan te is őket. Mint két évvel ezelőtt. Ne utáld a karácsonyt azért, mert mások rossz emlékké tették. Lépj túl a múltbéli rossz emléken – mormolta lágy hangon, miközben felgyorsítva lejátszódtak a karácsony utáni napjaink, amik már békességben és szeretetben teltek.

Egy megkönnyebbült mosollyal hunytam le szemeimet, egy utolsó könnycsepp legördült arcomon, majd mikor legközelebb kinyitottam, már ismét a kis kunyhóban találtam magam, a manó és a szellem nélkül. Egy halk sóhaj után fordultam hátra, ahol életem értelmei vártak engem. Hirtelen vontam őket egy szoros ölelésbe, minden érzelmemmel szorítva testüket.

– Menjünk haza – suttogtam egy fáradt mosollyal az arcomon, majd határozottan léptem ki az ajtón.

Volt egy különleges megérzésem, hogy merre is kell mennünk, utunk a falu végén található házhoz vezetett. Udvarán cukorrúd táblával volt kiírva, bizony ez a Télapó lakása. Bekopogtunk, de amikor ajtót nyitott, már tudta is, hogy kik vagyunk, és hogy miért is érkeztünk hozzá. Csináltunk egy közös képet, amiben kis Hyunwoo Télapó ölében ül, végül pedig ellátott minket egy újabb szánnal. Beültünk, elköszöntünk a kis falu lakosaitól, hálás tekintettel integettem a karácsony szellemének is, aztán emelkedni kezdtek a rénszarvasok.

A hazafelé vezető úton mindkét medvém kezét ragaszkodóan fogtam, mielőtt pedig a felhők fölé kerültünk volna, gyönyörű türkiz színű sarki fény festette meg a sötét eget.

– Mókus... Majdnem olyan szép, mint te – nézett rám egy kisfiús, de annál szerelmesebb mosollyal Shownum, én pedig kuncogva hajoltam közelebb, így váltottunk egy romantikus, hosszú csókot Hyunwoo fejecskéje fölött.

A hazavezető út viszonylag gyorsabban eltelt, az udvarunkon landolt a szán, kimerülten szálltunk ki utasteréből.

– Sziasztok, rénszarvasok! – köszönt el tőlük bágyadt hangon a kicsi babám, aranyosan integetve nekik, majd már a szobánk ablakából figyeltük a hold előtt elsuhanó árnyékukat.

Másnap reggel közbejött egy váratlan program is, de estére minden készen állt arra, hogy a tavalyi után méltóan ünnepeljük meg a karácsonyt, este fél hatkor, a vendégek érkezése előtt a konyhaablak előtt állva, egy papírt szorongatva, mosolyogva néztem a lassú hóesést, amikor két nagy, meleg tenyér csúszott derekamra, majd egy forró csók landolt nyakamon.

– Igazad volt, tényleg létezik olyan, hogy karácsonyi csoda – sóhajtottam fel boldogan lecsukva szemeimet, aztán együtt nyitottuk szét a papírt, ami egy képeslap volt, benne a Télapónál készült képünkkel.

– Te vagy az én karácsonyi csodám... – csókolt most vállamra, miközben kezeit pocakomra csúsztatta, ahol egy újabb kis élet kezdte meg növekedését tíz héttel ezelőtt.