Mire felértem az igazgató irodájához kellőképpen felidegesítettem magamat HoSeok jelenléte miatt. Így kopogás után rögtön be is rontottam a szemüveges férfihoz, aki valami papírhalmazt olvasott, de fejét azonnal felkapta a hirtelen berontásom hatására.

- Be se hívtalak. - sóhajtott fel, majd közelebb invitált ezért kénytelen, kelletlen leültem az asztala előtti székre és kihúzva magamat néztem türelmetlenül a szemeibe. - Látom már megint felidegesített valaki, ha így nézel. - állapította meg, de mivel még mindig nem szóltam semmit, így komoly tekintettel rám nézve megtámasztotta maga előtt a könyökét és rögtön a közepébe csapott. - Örülök, hogy épségben visszatértetek Jejuról és annak még inkább, hogy szép kis számokat alkottatok. Viszont holnaptól kezdve belevágtok a munka nehezebbik részébe is.

- Szerintem az már nem lesz olyan rossz, de ha maga így gondolja, akkor nem szólok bele. - vontam mega vállamat és kezdtem el nyomogatni egy tollat, amit az asztalon találtam. Feszültség levezetésnek tökéletes volt.

- Mégis megtetted. - masszírozta meg idegesen a halántékát és gyorsan kikapta a kezemből a golyóstollat. Erre csak szúrós szemekkel vizslattam egy ideig, majd hátradőlve a székemben összefontam magam előtt a karomat és úgy néztem rá várakozóan. - Mindegy. Igazából nem is ezt akartam főként mondani. - gondolkozott el, majd elővett egy papírt és felém nyújtotta. Felvont szemöldökkel vettem el és pillantottam rá, majd raktam az asztalra sóhajtva. - Mint láthatod ebben az évben is lesz egy dalfesztivál, ahová minden fontosabb idolt meghívnak fellépni. Természetesen ti is rajta vagytok a listán, így szerettem volna időben szólni, hogy válasszátok ki azt a dalt, amit szívesen előadnátok. Figyelmetekbe ajánlom a Mamamamoot, esetleg az Apinket, vagy a Black Pinket. Mindegy, hogy kiknek a számát válasszátok, csak legyen ütős az előadásotok – magyarázta, én pedig azonnal felsóhajtottam az újabb munka hallatán. Nem bántam, hogy ilyen elfoglaltak voltunk, de szívesebben léptem fel a mi rajongóink előtt, mint más idolok vagy azok fandom tagjai előtt. Nem szerettem az ilyen alkalmakat. Ráadásul a fellépők között rögtön kiszúrtam a BTS-t. Éppen ezért biztos voltam abban is, hogy hozzájuk közel kapunk majd helyet és én mindennél jobban el akartam kerülni HoSeokot. Legalábbis egy ideig.

- Rendben, majd tájékoztatjuk a választásunkról. - álltam fel és meghajolva az ajtó felé sétáltam, de a főnök megállított.

- Minden rendben HyeRin? - kérdezte kíváncsian, mire visszafordultam, majd halványan elmosolyodva bólintottam és kiléptem az ajtón, magam mögött hagyva a meglepett igazgatónkat. Bár engem is váratlanul ért ez a kérdése, hisz soha nem érdeklődött rólunk. Mostanában mindenki kezdett teljesen meghülyülni?

Felvettem a szájmaszkomat és fehér tavaszi sálamat, majd kabátom zsebébe csúsztatva a kezemet kiléptem az épületből és sétáltam le elbambulva a lépcsőn, amikor is valaki megszólított. Szememet lehunyva fordultam a hang irányába és néztem félve az előttem álló fiúra. Egy szürkés-lilás vékony pulcsit, egy sötét farmerdzsekit, egy sötétkék farmert, egy kék és fekete kockás sálat és egy fekete szájmaszkot viselt, ami persze, hogy baromi jól állt neki.

Legalább jött volna valami elavult ruházatban vagy pizsamában, akkor legalább nem kezdett volna a szívem még a szokásosnál is jobban dobogni. Nagyot nyelve néztem a kezében tartott két pohárra, amiből az egyiket félve felém nyújtotta.

- Gondoltam jobban lenne kedved velem beszélgetni, hogyha megvesztegetlek zöldteával - szólalt meg bizonytalanul, mire arcom megenyhült és oldalra döntött fejjel kérdeztem csak egy fontos dolgot.

- Langyos?

- Igen. - bólintott rögvest és felé nyúlva elfogadtam az italt.

- Köszönöm. - néztem a szemeibe, majd rögtön meg is kóstoltam a teát. Pont olyan volt, mint amilyen jelenleg a kedvem is. Keserű és mégis ott volt benne az a kis melegség és édesség. Jung HoSeok is pont ilyen volt számomra. Nem véletlenül volt állandóan zöldtea illata és nem véletlenül ez vált a kedvenc italommá.

Csöndben sétáltunk valamerre, ki tudja merre is, hisz egyikünk sem figyelt különösképpen az utunkra. Én nem tartottam attól, hogy eltévednénk, hisz HoSeok itt volt. Bár arról fogalmam sem volt, hogy ő vajon ennyire bízott abban, hogy kilyukadunk valahol vagy csak azt hitte én ismerem ezt a környéket. Ez egyáltalán nem volt igaz, hisz hiába jártam ide vagy ezeregyére, valamiért a környék soha nem maradt meg a fejemben. Azt is csak kínkeservesen tudtam megjegyezni, hogy a dormunktól milyen út vezet az ügynökséghez.

Viszont arra igazán kíváncsi lettem volna, hogy miért keresett fel ilyen hirtelen, hisz most rajtam lett volna a sor, mivel én voltam az, aki megbántotta és nem fordítva. Nem is értettem, hogy hogyan bánhatott még ezek után is ilyen kedvesen velem.

- Rin! - szólt rám hirtelen és rántott maga mellé a vállamnál fogva, ami miatt rögtön megcsapott kellemes illata.

- Most meg mi va... - akadtam meg, ugyanis hirtelen elhúzott mellettünk egy biciklis, aki szitkozódva ordította felém, hogy süket vagyok. Legszívesebben én is valami szépet a fejéhez vágtam volna, de be kellett látnom, hogy én voltam most a ludas, mint az elmúlt időszakban állandóan. Sóhajtva néztem HoSeokra, de mivel jóval közelebb voltam hozzá, mint akartam, ezért automatikusan el is léptem tőle és a szívószálamat harapdálva próbáltam nem ránézni. A becsületemet már rég elástam, így nem érdekelt, hogy mennyire voltam egy éretlen tini a szemében. Különben is, ez mind az ő hibája volt, amit legszívesebben az arcába mondtam volna, de mint mindig nem szóltam egy szót sem erről. Inkább magamban mérgelődtem és hunytam le hirtelen a szememet, ugyanis valami belement. Kezemmel HoSeok felé kaptam, ezzel megállítva őt, majd könnyes szemeimen keresztül próbáltam ránézni, de sajnos nem láttam túl sok mindent.

- Jól vagy Rin? - lépett elém lassan, mire csak megráztam a fejemet és a szememhez mutattam.

- Valami belement, így nem látok semmit. Kellett nekem kontaktlencsét beraknom, ha szemüveg lett volna rajtam, akkor nem történt volna semmi ilyen. - sóhajtottam fel és próbáltam kipislogni azt a valamit, ami ideiglenesen megvakított, de bármit is csináltam még mindig csípte a szememet.

- Segítsek? - ajánlotta, mire rémülten emeltem fel a kezemet és próbáltam eltolni, de mozdíthatatlan volt, akár egy kőtömb.

- Nehogy. - tiltakoztam és egyik kezemmel letakartam a jobb szememet. - Utálom, hogyha valaki más nyúlkál a szememhez. Még én magam is utálom, hogy be kell rakni a kontaktlencsét, de mástól egyenesen irtózom.

- Hát jó. - sóhajtott, de lefeszítette kezemet a szememről. - Már látom mi a probléma. - mosolyodott el, de látva a kezét közeledni felém, reflexszerűen lehunytam a szememet. - Rin, ne legyél már gyerekes és engedd, hogy segítsek. - kért, mire morogva kinyitottam a szememet, de azonnal vissza is csuktam.

- Oké, ez nekem nem fog menni. - próbáltam menekülni, de vállamnál fogva visszatartott. - HoSeok, kérlek. Majd csak elmúlik magától is, maximum addig vezetsz. - magyaráztam, mire az ép szememmel láttam, ahogy kérdőn összevonta a szemöldökét. - Így biztos nem fogok elveszni. - kulcsoltam hirtelen össze a kezeinket, amit talán még én sem gondoltam teljesen komolyan, de ebben a helyzetben nem volt időm túl sokat gondolkozni. HoSeok szemei azonnal ki is kerekedtek, ami miatt kezdtem megbánni tettemet, de mivel megszorította a kezemet és magunk közé engedte, így már innen sem menekülhettem. Hogy én mostanában mennyit akartam elhúzni a csíkot...

- Akkor menjünk. - kezdett el húzni, ami miatt pár lépést futva kellett megtennem.

- Mégis hová? Ráadásul így? - csuktam le fél szememet, mivel még mindig irtózatosan csípte valami.

- Egy kerülő úton megyünk a dormotokhoz, ismerek egy kevésbé forgalmas útvonalat, így senki nem fog minket felismerni. - magyarázta büszkén, ami miatt kénytelen voltam mosolyogni. A szél kellemesen fújt és a nap is sütött, ami miatt egyáltalán nem fáztam. A teám fele még megvolt, így amikor ittam ki tudtam bújni a kínosabb kérdések alól. A legjobb viszont talán az volt, hogy eközben HoSeok puha és meleg kezét foghattam. Ami csak most tűnt fel, hogy mennyivel nagyobb is volt az enyémnél.

Egy darabig megint csendben sétáltunk és szörnyen hasonlítottunk egy párra, akik zavaruk miatt nem tudtak beszélgetést kezdeményezni, pedig ez egyáltalán nem így volt. Nem éreztem magamat már zavarban és a szívverésem is kezdett hasonlítani egy normális emberéhez. Ezért teljesen nyugodtan sétáltam a rengeteg fával szegélyezett utcán és kezdtem észrevenni, hogy bizony már rügyeztek a fák lombjai. Már hivatalosan is kezdtünk belépni a tavaszba és mivel ez volt a kedvenc évszakom, így csak még boldogabb lettem. Bár a mellettem sétáló hallgatag fiú eléggé elvonta a figyelmemet a külvilágtól, mivel túlságosan is kíváncsi lettem, hogy mit is akart tőlem. Ezt viszont hozzánk érve sem tudtam meg, és mikor megálltunk a halványsárga épület előtt, sóhajtva engedtem el a kezét és néztem vele farkasszemet.

- Örülök, hogy hazakísértél, de még mindig nem jöttem rá, hogy mit is akartál tőlem. - tettem magam előtt keresztbe a karomat, de hiába néztem rá komolyan, szemeiben láttam, hogy közel volt a nevetéshez. Bár arról fogalmam sem volt, hogy miért. - Mi olyan vicces?

- Úgy nézel ki, mint egy kalóz - válaszolta és kitört belőle a nevetés.

- Jól van Jung HoSeok, nevess csak a szenvedésemen. - forgattam meg a szememet, bár rögtön meg is bántam, mert ismét fájni kezdett az egyik, amibe belement valami.

- Eszemben sem volt. - rázta meg a fejét és közelebb lépve lassan a szememhez nyúlt és leszedett valamit a szempillámról. Elhalkulva figyeltem őt, visszafojtott lélegzettel és néztem, ahogy felém mutatta egyik szempillámat. - Ez volt a ludas. Most pedig kívánj valamit és fújd el. - mutatott az ujjára, amin még mindig az én hosszú szempillám éktelenkedett.

- Mi az, hogy kívánjak valamit? - néztem rá értetlenül.

- Lányként nem is tudod, hogyha kívánsz valamit és elfújsz egy szempillát, akkor az a kívánságod teljesülni fog? - kérdezte meglepetten.

- Figyelj, én azon csodálkozom, hogy te ezt ismered fiú létedre. - töröltem meg a szememet, ugyanis még egy utolsó könnycsepp megmaradt, annak ellenére is, hogy el lett távolítva a baj okozója.

- Ez gonosz volt. - hördült fel HoSeok és sértetten fordította el a fejét. - Akkor kívánok én.

- Rajta. - mosolyodtam el és figyeltem, ahogy lehunyta a szemhéját és nagyban koncentrált, majd elfújta a szempillámat. - Mit kívántál? - kérdeztem kíváncsian, mire zavartan elkapta rólam a fejét és egy kavicsot kezdett el rugdosni.

- Titok. - nézett felém újra és kacsintott egyet, ami miatt nagyot dobbant a szívem és elnémított. Még szívesen megemlítettem volna a kis zavarba jövetelét, de mivel én is épp úgy éreztem magamat, mint nem rég ő, így inkább nem szóltam egy szót sem. - Valami baj van? - lépett közelebb, mire felnézve a szemeibe hihetetlenül megráztam a fejemet. Annyira látszott rajta, hogy mennyire jól szórakoztattam, hogy az már szinte kikészített.

- Titok. - válaszoltam egy kis hallgatás után és szintén kacsintottam felé, majd hátat fordítva mentem volna kinyitni az ajtót, amikor is dudaszóra lettem figyelmes. Megfordulva észrevettem, hogy egy sötétkék autó állt meg a dorm előtt, közvetlenül HoSeok mellett és leállítva a motort ki is szállt egy ismerős nő.

- MinJi? - lepődött meg HoSeok és gyorsan meghajolt a nővérem előtt.

- HoSeok? - mérte végig ő is a nem várt fiút, majd gyorsan felém nézett és sejtelmesen elmosolyodott. Erre csak megforgattam a szememet és idegesen levettem magamról a maszkomat.

- Te mégis mit keresel itt ilyen korán? Négy órát beszéltünk meg. - álltam meg előtte és figyeltem, ahogy HyunJoo kivette a kocsiból a négy éves unokaöcsémet.

- És négy óra van. - válaszolta a telefonját az arcomba nyomva és szinte kikerekedtek a szemeim, amikor megláttam az időt.

- Te másfél órát sétáltattál? - néztem mérgesen HoSeok felé, aki már TaeHo kezét fogva beszélgetett HyunJooval. - És még csak nem is figyel. - fújtattam, majd megütöttem MinJi karját. - Te meg ne nézz így. - sóhajtottam fel.

- Nem nézek én sehogy sem. - nevetett fel és vidáman a fiúk felé nézett. - Szóval valóban szent a béke. A saját szememmel egy kicsit hihetőbb.

- Kösz, hogy ennyire bízol bennem. - forgattam meg a szemeimet, mire közelebb lépett és megölelt.

- Ez a testvéri szeretet. - simogatta meg a fejemet és odament HoSeokhoz köszönni. Lassan én is követtem és lehajolva TaeHohoz adtam egy puszit a fejére.

- Hogy van az én kedvenc unokaöcsém? - fogtam meg a vállát és mosolyogva néztem fekete szemeibe.

- Csak azért vagyok a kedvenced, mert én szeretlek - magyarázta, mire elhallgatva néztem szúrós szemmel a szüleire és fordultam újra felé. - De én nagyon szeretlek, úgyhogy te se szeress mást. - nézett komolyan a szemembe, ami miatt nevetnem kellett. Ez a kissrác már túlságosan is ragaszkodott hozzám, de nála egyáltalán nem zavart. Én is nagyon megszerettem a kis golyófejűt, így tőle bármit elviseltem.

- És mi van hogyha Rinnek barátja lesz? - kérdezte hirtelen HoSeok, mire én összevont szemöldökkel, érdeklődve néztem a szemeibe. MinJi és HyunJoo sem tudtak hirtelen semmit sem szólni, így kialakult egy kis kínos csönd.

- Ezt most muszáj volt? - tátogtam úgy, hogy TaeHo ne vehesse észre, erre HoSeok csak sértetten megvonta a vállát és várta a kisfiú válaszát.

- Nem fog zavarni, mivel én leszek az. - állította az unokaöcsém, ami miatt HoSeok még pislogni is elfelejtett, úgy nézett a komoly tekintetű kisfiúra.

- Természetesen. - helyeseltek a szülei elfojtott mosollyal és adva TaeHo fejére két-két puszit véglegesen rám bízták és siettek a színházba, mégha volt is addig két órájuk.

- Mehetünk be? - fogtam meg unokaöcsém kezét, mire ő heves bólogatásba kezdett és lassan megindultunk a bejárat felé. Még a kulcsaim után kutattam, amikor megjelent mögöttünk HoSeok és kíváncsian nézett rám, levéve maszkját.

- Segítek vigyázni rá. - ajánlotta, de rögtön vissza is utasítottam volna, ha TaeHo közbe nem szól.

- Úúú, maradjon. Rin, engedd, hogy maradjon. - rázogatta a kezemet, mire úgy éreztem, hogy sarokba lettem szorítva. Fogalmam sem volt róla, hogy mi keletkezhetne abból, ha egy házban vagyok HoSeokkal. Féltem tőle, hogy annyira elegem lesz majd belőle, hogy kivágom az ablakon. Viszont válaszolni már nem igazán tudtam, mivel időközben kinyitottam az ajtót és TaeHo már be is futott, nyomában pedig HoSeok sétált a szája sarkában egy mosollyal. Szúrós tekintettel néztem vele farkasszemet, majd vágtam be magunk mögött az ajtót és reménykedtem abban, hogy nem nyírom ki ebben a pár órában.

Kibújva a cipőmből siettem TaeHo után és segítettem le róla a kabátját, ugyanis nem szerettem volna, hogyha hőgutát kap a végén idebent. Levéve a sajátomat is a fogasra akasztottam és felvont szemöldökkel bámultam az előttem ácsorgó HoSeokot, akin még mindig rajta volt a dzsekije és várakozó tekintettel nézett rám. Fogalmam sem volt, hogy mit akart és mivel szólni sem szólt egy szót sem, így kikerülve őt mentem az unokaöcsémhez, aki a kis kanapénkon ülve próbálta bekapcsolni a tévét.

- Nem TaeHo, még nem nézünk tévét. - ráztam meg a fejemet és vettem ki a kezéből a távirányítót, mire szomorúan rám nézett és fejével a kezemben lévő tárgyra bökött. - Hiába nézel így, rám ez nincsen hatással. - nevettem ki és arcát összepaszírozva raktam a távirányítót valami magas helyre, hogy ne érhesse el. Erre természetesen el kezdett hisztizni, hogy miért nem nézheti csak kis ideig sem a meséjét, mire én azt válaszoltam, hogy helyette játszhatnánk is valamit. Úgyis végig arról beszélt, hogy mennyire akart már velem találkozni, így nem is értettem, hogy miért tartotta olyan fontosnak a tévét. Ezek a mai gyerekek... Jó, valamilyen szinten megértettem, mivel szegény többet volt a nagymamájával, mint a szüleivel.

Ami egyáltalán nem volt gond, de azért látszott rajta, hogy mégsem mellettük nőtt fel. MinJi és HyunJoo is elfoglaltak voltak, mivel mind a ketten orvosok, csak más osztályon, de ettől függetlenül, mint minden más orvosnak, nekik sem volt túl sok idejük.

- TaeHo azt mondta, hogy bújócskázni akar, így már el is ment elbújni. - bökte meg az oldalamat hirtelen HoSeok, ami miatt felnevettem. - Ooo és tényleg. - vigyorgott rám, ami miatt nagyot nyelve böktem meg a mellkasát.

- Ne is mondj semmit, inkább bújj el, hogy megkereshesselek. Bár, ha jobban belegondolok ez a játék addig tart, amíg az utolsó embert meg nem találtuk, nem? - húztam fel egyik szemöldökömet, mire HoSeok csak bólintott, ami miatt sejtelmesen elmosolyodtam. - Tetszik ez a szabály. - dörzsöltem össze a tenyeremet és elhessegettem az ijedt fiút, aki még csak nem is sejtette a tervemet. Semmi kedvem nem volt két embert is pesztrálni, így az lett volna a legjobb, hogyha az egyiket nem találom meg. Ezen gondolkozva kezdtem el hangosan számolni tízig és nagyot sóhajtottam, amikor megfordultam. - Elrontottad a tervemet. - néztem szórakozott szemeibe mérgesen és kikerülve őt TaeHo keresésére indultam.

- Szóval tényleg nem akartál megtalálni? Tudod ez igazán szíven ütött - magyarázott mellettem, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni és továbbra is TaeHot keresgéltem. Először a fürdőben kezdtem, ahol hiába nézett HoSeok is körül, nem találtuk. Kilépve a nappaliba ott is körülnéztünk, de egy ilyen kis helyen, ahol túl sok búvóhely nem volt, eléggé hülyeségnek is tűnt, hogy elbújjon. Ezek után benéztünk a konyhába is, ahol szintén nem találtuk, aztán jött Hyun és MinSeo szobája, de hiába néztünk mindenhova be és minden alá, ott sem találtuk. Ezután már csak Bora és az én szobám maradt, így belépve hirtelen meg se pillantottam, ami miatt el kezdtem aggódni, hogy hol is lehet, de aztán megláttam fekete haját kikandikálni az ágyam mellől. Halkan osontam mögé, hogy megijesszem, de ekkor megláttam a rázkódó vállát, majd a kezében tartott fényképet. Kezeimet azonnal le is engedtem, majd még HoSeokra is ránéztem, hogy maradjon csöndben és mivel kicsit sem volt boldog a nézésem, így nem is szólt semmit sem. Jobban szemügyre vettem a fekete keretben lévő képet, amin MinJi, HyunJoo és az alig pár napos TaeHo szerepeltek a kórház előtt, ahol ezt a mesés fotót készítettem róluk. Egyébként tényleg jóra sikeredett, mivel ahogy a nővérem a kezében tartotta a kis unokaöcsémet és a férje átkarolta a vállát valóban egy boldog családnak tűntek. Mostanra viszont lehet, hogy a kis TaeHo úgy gondolta, hogy ezek az érzések megfakultak. Pedig ez egyáltalán nem így volt és ezt én nagyon jól tudtam. Ugyan ritkán nyílt lehetőségem találkozni és akár csak beszélni velük, de minden egyes alkalommal éreztem, hogy mennyire is aggódtak érte. Már csak akkor lerágták mind a tíz körmüket idegességükben, hogyha TaeHo belázasodott, pedig orvosként jól tudták, hogy egy kis gyógyszer és minden rendben lesz, mégis tomboltak bennük a szülői ösztönök. A gyerekükért való aggódás a kisebb játszás közbeni baleseteknél is előjött és igazán féltették a kinti világtól a kisfiút. Épp ezért is volt néha már-már túlságosan is akaratos, de akárhányszor csak velem volt, egy nagyon kis nevelés tőlem mindig megmaradt benne és jól tudta, hogy mit szabadott és mit nem.

Eléggé sokszor magyaráztam neki, hogy ez a pukkaszkodó viselkedés nem vezet sehova, így megpróbálta ezt lassacskán felfogni és ez alapján változott is az évek alatt. Mégha csak négyről is beszéltünk.

- Jól vagy kispajtás? - ült le mellé hirtelen a földre HoSeok, mire a szememet megforgatva sóhajtottam fel és fogadtam meg magamban, hogy még nem nyírom ki. Még nem jött el az ideje.

- I-igen. - próbált erősnek tűnni és kis kezeivel letörölte a könnyeit. A vörös hajú az ölében pihenő képre nézett és szomorúan elmosolyodva jobban magához húzta a kisfiút. Én érdeklődve ültem le TaeHo másik oldalára és onnan néztem HoSeokra, aki elgondolkozott mondandója előtt, mintha félt volna megosztani azt velünk. Viszont amint félve rám nézett, tudtam, hogy legfőképp az én jelenlétemmel volt a gondja, de mivel én is hallani akartam mindent, így be kellett látnia, hogy így kell beszélnie.

- Tudod, én már vagy hat éve nem lakom a szüleimmel és gyakran van, hogy több hónapig nem is találkozom velük, vagy hetekig nem is beszélünk - mesélte és láttam rajta, hogy ugyan erősnek mutatkozott, mégis megcsillant a szemében a szomorúság. HoSeok mindig is kötődött a szüleihez és a nővéréhez, még csak el sem tudom képzelni, hogy mekkora áldozatot hozhatott azzal, hogy elment tőlük. Neki is biztos nehéz lehetett hozzászoknia az új helyzethez, főleg, hogy gyakran érték támadások. Most már kezdtem bánni, hogy ezeken a napokon nem voltam mellette, hogy olyan önzően és gyerekesen viselkedtem.

- És nem vagy magányos? - kérdezte TaeHo szomorúan, mire a vörös hajú csak bólintott. - Én is az vagyok. - vallotta be és újra az ölében lévő képre nézett. - Nagyon hiányzik anyu és apu, de nekik ezt nem mondom, mivel tudom, hogy miattam nincsenek mellettem. Ennek ellenére viszont nagyon szeretnék velük játszani, mint az óvodában a többi gyerek a szüleivel. Minden barátom azt meséli, hogy milyen jó volt a hétvégéjük és mennyit szórakoztak a szüleikkel. Ha meg is kérdezik, hogy nekem mit csináltak a szüleim, hogyha nem velem voltak, akkor csak annyit tudok mondani, hogy életeket mentettek. Erre persze mindenki kinevet, pedig ez az igazság. - lábadt újra könnybe a szeme, mire lassan felemeltem a kezemet és megsimogattam a fejét.

- Tudod TaeHo, lehet úgy gondolod, hogy a szüleid nem törődnek veled eleget, de ha tudnád, hogy mennyire vártak téged, míg anya pocakjában voltál - meséltem, mire unokaöcsém felém fordította a fejét és kíváncsian megkérdezte.

- Tényleg?

- Hát persze. Emlékszem mindig azon ment a vita, hogy mi legyen a neved és, hogy milyen nemű leszel. Aztán mikor ez kiderült akkor azon veszekedtek, hogy milyen legyen a szobád, miket vegyenek neked, satöbbi. Igazán viccesen festettek ilyenkor. - mosolyodtam el és végig simítottam TaeHo arcán. - Mind a ketten akkor sírtak először, mikor meglátták az ultrahang felvételen a kis testedet. Azon gondolkoztak, hogy hol is vannak az ujjaid, meg a fejed. De olyan boldogok voltak, hogy az sem érdekelte volna őket, hogyha egy kis ufó fiuk lesz. Mert már akkor is nagyon szerettek téged. - mosolyodtam el és néztem, ahogy TaeHo arcán újra lefolytak a könnycseppek és halk sírásba kezdett.

Átjött HoSeok ölelő karjaiból hozzám és teljesen hozzám bújva zokogott a vállamba, miközben én lassan simogattam a hátát és vártam, amíg megnyugszik. Soha, semmilyen gyerekhez nem értettem, de ha az én gömb fejű unokaöcsémről volt szó, akkor valamiért mindig tudtam, hogy mi volt a helyes. Magam sem értettem miért, de nem is érdekelt. Legalább a hasznára tudtam lenni és kevésbé éreztem magamat rossz embernek, hisz azokat a gyerekek nem szerették, nem igaz?

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig is pityergett szegény, de mire abbahagyta addigra minden életkedv kiszállt belőle, épp ezért eszembe jutott valami nagyon jó ötlet.

- Figyelj csak TaeHo. - fogtam meg a vállánál fogva és adtam egy puszit a homlokára. - Mit szólnál hozzá, hogyha sütnénk közösen egy tortát? Úgy hallottam hamarosan szülinapod lesz. - mosolyogtam rá, mire rögtön felcsillantak a szemei és felpörögve HoSeokra nézett.

- Te, HoSeok bácsi és én?

- Hát persze. - egyeztem bele, mire vidáman felsikkantott és kifutott a nappaliba.

- Most azt mondta, hogy HoSeok bácsi? Lebácsizott? – kérdezte lesokkolva a vörös hajú és megállva előtte felvontam a szemöldökömet.

- Mi bajod vele? Szerintem tök jól hangzik; HoSeok bácsi. - vigyorodtam el, mire mérgesen felkapta a fejét és lassan felállt.

- Nem vagyok azért olyan öreg. Annyi idős vagyok, mint te. - állította felszegett fejjel.

- Jelen helyzetben egy évvel idősebb vagy. - emlékeztettem, hogy én év végi gyerek voltam, mire elgondolkozva kezdett el bólogatni, de még mindig sértődötten sétált az ajtó felé.

- Ettől függetlenül egy idősek vagyunk. - pufogott, mint egy rossz gyerek, ami miatt csak megforgattam a szemeimet és mellé sétálva megütöttem a hátát.

- Persze, persze. - adtam fel, mire csak még jobban kiakadt és a konyháig azt bizonygatta, hogy ne legyek már ilyen és valljam csak be, hogy ő igazán fiatalos. Ezen muszáj volt nevetnem, ami miatt teljesen kétségbeesett és megállva a tükör előtt, elkezdte szemügyre venni a nem létező ráncait.

/////////// 

Sziasztok^^

Remélem mindenkinek jól telt ez a napja és pihent egy kicsit :) Nekem szerencsém volt, mert már hét eleje óta szünetem volt XD De holnap már én is megyek suliba :'( Emiatt most nagyon elszomorodtam... De mindegy XD Szóval, épp ezért egész sok időm maradt az írásra és így ezzel a sztorival és a másikkal is sokat tudtam haladni :) Ezt a részt pedig egyenesen imádtam írni :D Számomra tökre tavaszi hangulatot adott XD Nem tudom ti, hogy vagytok vele :D Na de, azért remélem élveztétek és ne aggódjatok lassan, de biztosan haladunk a még jobb dolgok felé ;) 

///////////